Székelyszentlélek a Felső-Nyikómente egyik legrégebbi települése, már az 1333-as pápai tizedjegyzékekben is megemlítik. Nevét arról a Szentlélek tiszteletére emelt templomáról kapta, mely Entz Géza szerint a 13. század végén épülhetett.

 A hagyomány szerint egyszer pünkösdkor hó esett arra a helyre, ahol most a templom áll. Mivel a hó a tisztaság jelképe, ezért a Szent Lélek tiszteletére szentelték fel.

A falu belterülete tipikus halmaztelepülés, határa erdőirtással alakult ki. Így nem csoda, ha a mezőgazdaság mellett jelentős megélhetési forrást jelentett az erdőgazdálkodás is. Ez utóbbihoz kapcsolódik ragadványnevük is, hiszen a környékbeliek szurokszedőknek csúfolják őket, mivel általános tevékenység volt a fenyőszurok gyűjtögetése.

A Székelyudvarhelytől tíz kilométerre fekvő település a trianoni békediktátumig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásához tartozott. Ma mintegy hatszáz, római katolikus székely lakja.

A székelyszentléleki tájház az Árpád-kori templom szomszédságában található, 1977 májusában nyílt meg Balázsi Dénes tanár gyűjtőmunkájának eredményeként. Létrehozásában olyan neves szakemberek is segédkeztek, mint például Molnár István, Kovács Dénes vagy János Pál.

A ház eredetileg az alszegi Bíró utcában állt, a község vásárolta meg múzeum létrehozásának céljából. Ekkor telepítették mai helyére. Az 1850-es években épült háromosztatú ház nagyházból (szoba), kicsiházból (tiszta szoba) valamint a kamrából és a deszkázott ereszből áll, jól példázza a táj népi építészetét.

A Székelyföld népi építészete sok vonatkozásban jól elkülöníthető a szomszédos tájakétól. A települési viszonyok közül a halmazosodást, a nemzetségi megtelepedést kell kiemelnünk, ezen belül a telkek jellegzetes csoportos beépítését. Szinte minden funkció külön épületben kapott helyet.

A növényföldrajzi környezet lehetővé tette a faépítkezést, a 20. század elejéig az épületek 90%-a fából készült, s még ma sem ritka. Egyedülálló a magyar nyelvterületen, hogy az igen jó minőségű fenyőből építkeztek, másutt a lombos erdők korlátozott felhasználásának lehetősége volt inkább a jellemző. A székely házon a tetők kizárólag szarufásak, a rendkívül meredek hajlásszögű tetőket lakó- és gazdasági épületeken egyaránt korábban teregetett szalma fedte, s ezt váltotta fel a zsindely, mely éppen innen terjedt el.

A Székelyföld népi építészetének jellegzetessége az úgynevezett ereszes ház. Az ereszből külön ajtón közelíthető meg a kicsiház és a parádésház. A parádésházból a ház hosszirányú tagolásával kialakított oldalkamra nyílik, mely tároló funkcióval bír. Az egész épületben nem volt zárt tüzelőberendezés, nyílt, kandallószerű tüzelő volt a jellemző. Az eresz olyan vonása Délkelet-Erdély népi építészetének, mely határozottan elkülöníti környezetétől, bár analógiákat foltszerűen találhatunk az egykori Partiumban, Szatmár és Szilágy megyében, valamint Vajdahunyad környékén. Valószínű, hogy a rendelkezésre álló fa minősége tette lehetővé, hogy a nemesi-kuriális építészet egyik eleme, az oldalkamra a paraszti használatban is általánosan elterjedjen. Mint említettük, a székely népi építészetet a különépítés jellemzi, de a csűr és az istálló szinte kizárólag egybeépül, úgy, hogy az istálló a csűr egyik fiókjában kap helyet, bár ez a 18. században még nem lehetett általános.

A szentléleki gyűjtemény közel hétszáz tárgyból áll, s a Felső-Nyikómente néprajzi hagyományait mutatja be. A nagyházban a környék jellegzetes bútordarabjait és berendezési tárgyait állították ki. Itt élte életét valamikor a székely család: lakó- és hálószobaként is szolgált. A kicsiházban vagyis a tisztaszobában a vendégeket fogadták, s a férjhez menő lány kelengyéjét tárolták, míg a kamrában különféle munkaeszközök, tárolók kaptak helyet. A tájház bejáratánál lévő egysoros, indadíszítésű székelykapu 1848-ban készült, László Ferenc malomfalvi gazda állíttatta.

karpatmedence.net

néphagyomány  2014.07.19. | 16:24 A székelyszentléleki tájház – AUDIÓ