Sokan képzelik, írják, hogy ha Moldvába utaznak, akkor ott valamiféle középkori skanzenbe érkeznek. Kétségtelen, hogy a csángó falvak lakóinak többsége nem él jómódban, és hogy az egykori hagyományok ereje általánosságban még nagyobb, mint mi megszoktuk. Középkorról azonban szó sincs: a csángó társadalmi szerkezet gyors változásban van.

Egy korábbi írásban volt már szó arról, mennyire elszigeteltek egymástól a moldvai katolikusok falvai – ezt a közéjük ékelődő ortodox román falvak és a gyenge infrastruktúra is okozzák. De a csángó falvak közösségei sokáig ettől függetlenül is meglehetősen zárt rendben éltek: nem olyan régen még földsánc, kerítés védte a falvakat, s ezek kapuit őrök vigyázták. Nemcsak fizikai, hanem kulturális zártságukat is védelmezték: a falvakat az endogámia jellemezte, ennek részleges megszűnése után is viszonylag szigorú szokásrend szabályozta, hogy a legények mely falvakból nősülhettek, illetve hogy a lányok mely falvakba mehettek férjhez – a jegyes persze csakis katolikus lehetett, ortodox semmiképp. Sokan voltak, akik a falu határát sem igen lépték túl, legfeljebb más falvak búcsúira, vásárra utaztak el. Mára sok minden változott: az utóbbi fél évszázadban egyre többen vállaltak munkát a közelebbi városok gyáraiban, és az utóbbi huszonöt évben jócskán megszaporodott azok száma, akik vendégmunkásként élnek külföldön. Az urbanizáció, amely csak pár évtizede erősödött föl Moldvában, robbanásszerű változásokat hozott létre a hagyományos közösségekben – de mindezzel együtt a csángó társadalmi szerveződés alapszintje továbbra is a falu közössége és a tágan értelmezett család maradt.

Közösség és értékek

Abban, hogy a csángó falvak közössége nagyon erős volt, sok faluban egykori szabadságukkal is összefüggött. A családi tulajdonok mellett a faluközösség sokáig közösen birtokolta legelőket és a meg nem művelt földeket, s ha erdőirtással új földeket nyertek, akkor sorshúzással döntötték el, ki melyik részt kapja. A csángó falvakban közösen megválasztott falubírák intézték az ügyes-bajos dolgokat. Tanácsadóik a falu vénei voltak – igazi Gandalfok, hosszú ősz hajjal és szakállal. Ők segítették tanácsaikkal a világi és egyházi hatalom gyakorlóit: a hatóság által a faluba helyezett csendőrparancsnokot és az egyház által küldött plébánost. A 2. világháború végéig még a falutanács is működött. Ennek tagjai leginkább a házas férfiak voltak, de a családfenntartó, gazdálkodó özvegyasszonyokat is meghívhatták. A falutanács általában kora tavasszal, a mezei munkák megkezdése előtt gyűlt egybe. Ekkor választották meg a falu tehénpásztorát, a kapuőröket és a mezőőröket. Fizetésüket is a falutanács szabta meg, a tehénpásztor leginkább pénzt, esetleg kukoricát kapott, az őrök fizetsége viszont a földek utolsó három méteréről betakarított termés volt.

A falvakban nem alakultak ki nagy vagyoni különbségek, erre a közösség tudatosan figyelt. Ezzel együtt voltak szegényebbek, 1–3 hektár földdel, voltak, akiket biztosabban eltartott 4–5 hektár földjük, és voltak módos gazdák, akiknek akár 10 hektár földjük is lehetett, de falvanként csak egynéhány ilyen család volt. A megélhetés alapja mindenhol a mezőgazdasági munka volt: a falvakban voltak ugyan olyanok, akik valamely mesterségben járatosabbak voltak másoknál, de ők is csak kiegészítésképpen, a földön végzett munka szüneteiben foglalkoztak mással. Így aztán még kézművesipar sem alakult ki a moldvai falvakban – ezt sem nézték volna jó szemmel, mert megbolygatta volna a kialakult szabályokat és értékrendet, azaz hogy becsülete csak a keményen dolgozó embereknek volt, a kemény munkát pedig egyértelműen a földeken végzett munkával azonosították. Még inkább lenézték a kereskedőket. Ez a mentalitás csak a 17. századtól alakult ki, korábban a moldvai magyarok vezető szerepet játszottak Moldva polgárosulásában: sokan közülük városi kézművesek voltak, szervezték a kereskedelmet, szerepet játszottak a vajda udvarában, a moldvai közigazgatásban és diplomáciában.

Ugyanebből az attitűdből viszont az is következik, hogy a tanulásnak nemhogy becsülete nem volt a csángó közösségekben, ellenkezőleg, rosszallották a tanulást, lustaságnak, láblógatásnak tekintették. A második világháborúig nagyon kevesen vettek részt szervezett oktatásban, a mai idős generáció fele nem járt iskolába, a többiek nagy része pedig csak négy elemit végzett. A háború után születettek többsége szintén csak a kötelező nyolc osztályt végezte el, és a szakmunkát tanulók száma is csak 1962 után növekedett meg: ez a kollektivizálás éve, amikor a földeket elvették, és téeszesítették, ekkortól az látszott okos döntésnek, ha gyerekeiket valamelyik közelebbi városba küldik gyári munkásnak. Gimnáziumba, egyetemre csak elvétve jutott el egy-egy csángó fiatal.

Család, házasság

A csángó falvak szegekre, illetve tanyabokrokra tagolódtak, és ezek még szorosabb közösséget hoztak létre. Az ilyen egységekben élők sokszor rokonságban álltak egymással, de a rokonságtól független jószomszédi viszonyt is nagyra értékelték: a kölcsönös segítségnyújtásra alapuló kötelékek megkönnyítették az egyébként egyáltalán nem rózsás életet, védelmet, biztonságot nyújtottak. A legfontosabb társadalmi szervezőerő mégis a tág rokonság – a mai napig. A házasság egészen a közelmúltig, s jórészt ma is az egyetlen „természetes” módja a felnőtt létnek, a vénlányokat, vénlegényeket a falu csúfolta, megvetette. Ez a felnőtt lét régebben igen korán kezdődött a csángó fiatalok számára: a lányok 16–17, a fiúk 17–18 éves korban házasodtak. Mára Moldvában is megváltozott a házasulók átlagéletkora, a lányok a húszas éveik első, a fiúk a második felében kötnek házasságot. A családokban sok volt a gyerek. Moldvában egyébként is magas volt a népszaporulat a 20. században, a moldvai katolikus falvak még ebből is kiemelkednek, lakosságuk több mint kétszeresére duzzadt 1930 és 1992 között. Mostanában sokkal több az egy- vagy kétgyerekes család – a családok harmada ilyen –, de még mindig 10 százalék körül van a három-, négy-, öt- és hatgyerekes családok aránya egyaránt.

A családi kötelékek ma is igen erősek, a vérrokonsági kapcsolatoknak kiterjedt funkcionális rendszerük van. A rokonlátogatást, vendéglátást, névnapköszöntést rítusok szabályozzák. A család mellett nagy a szerepe a lelki, „választott” rokonságnak is: ennek is sokféle intézménye létezik, például a „mátkálás” és a keresztszülőség (és komaság) intézményében. A mátkaságot barátságuk megerősítésére azonos nemű fiatalok kötik egymással a húsvét utáni fehérvasárnapon, és ezzel sokszor jövendőbeli fogadott rokoni (pl. keresztkomaság) kapcsolataikat készítik elő. Keresztszülőből ugyanannak az embernek több is lehet az életfordulókhoz kapcsolódóan: keresztelő, bérmáló, eskető. Feladata, hogy segítse a fiatalt eligazodni a közösségi szokásokban, de az is, hogy a mindennapi élethelyzetben konkrét, sokszor pénzbeli segítséget nyújtson neki – az utóbbi időben Magyarországon is népszerűvé vált „keresztszülőség” ennek a sajátos kiterjesztése. Az életfordulók ünnepei továbbra is meghatározó erejűek a csángók életében – ezek rítusai, éppen metafizikus tartalmuk miatt, a kultúra többi eleménél nehezebben változnak.

A fiatalok ismerkedésének elsődleges színhelye a közelmúltig a guzsalyas (fonó) és a vasárnap délutáni tánc volt. A guzsalyast Szent Andrástól (november 30.) húshagyó keddig, azaz a farsang végéig tartották szombat és vasárnap kivételével naponta, mindig másik lányos háznál. Estefelé érkeztek a legények, az idősebbek ilyenkor tapintatosan magukra hagyták a fiatalokat. A lányok jegyet (kendőt, a kalapra való gyöngysort) adtak választottjuknak. A szigorú rendű lánykérés után a fiatalok bejelentették házasodási szándékukat a papnak, aki aztán három héten át kihirdette jegyességüket, ezt követte a negyedik héten a lakodalom. Általában a férfi vitte haza saját családjához feleségét, a menyecske egy kevés földet, állatokat, kelengyét, ruhát kapott hozományul. A fiú többnyire földet kapott, s addig laktak a szülőkkel, míg saját házuk, általában rokoni segítséggel, föl nem épült – kivéve a legfiatalabb fiút, aki örökölte a szülői házat.

Születéstervezés egészen a legutóbbi időkig nem létezett. A terhességmegszakítás ma is súlyos erkölcsi megítélés alá esik, természetesen korábban még inkább így volt ez – de nagy szégyen a lányanyaság is, ezért különböző növényi főzetek segítségével végeztek magzatelhajtást. A házas nők igyekeztek minél tovább szoptatni, mert elterjedt hiedelem szerint szoptatás alatt a nő nem eshet teherbe. Régebben bába segítségével szültek otthon, sokszor a mezőn, mert azt tartották, hogy a szülés előtt végzett kemény munka megkönnyíti a szülést. A bába a szülést követő héten még naponta meglátogatta a gyermekágyas anyát, és mindenben segített neki. A csecsemőt négy hónapos koráig szorosan lekötötték, hogy egyenesen fejlődjenek a csontjai, de fél éves korától már nem is pelenkázták, a féléves gyereknek csak a felsőtestére adtak ruhát. A keresztelőt és az anya beavatását a szülés után három héttel tartották, ekkortól kezdve váltak (újra) a közösség részévé: a gyermek már nem számított pogánynak (régebben a keresztelés előtt meghalt gyerekeket a temető mellé, pogányként temették el), az anya pedig újra kijárhatott a házból, részt vehetett a közösségi eseményeken. A szülők viszonylag keveset foglalkoztak a gyerekek nevelésével, ez gyakran a nagyobb testvérek feladata volt.

Globalizáció és urbanizáció a csángó falvakban

Ez a rendkívül zárt életforma a huszadik században a moldvai iparosítások következtében kezdett valamicskét oldódni, amikor a férfiak egy kis része a falun kívül vállalt munkát, mert az említett kollektivizálás miatt a családoknak nem maradt elég földjük, hogy megéljenek belőle. Ez azonban még nem jelentett drasztikus a hagyományos szemlélet, életmód és értékrend maradt továbbra is közösség és az egyes ember életének alapja. A huszadik század utolsó évtizedében a romániai politikai változások, a Magyarországgal és Erdéllyel való intenzívebb kapcsolat, a gazdasági átalakulások következtében viszont hirtelen nyíltak ki a moldvai falvak. Az iparosítás csődje után sokan vesztették el a munkájukat a gyárakban, s mivel a faluba nem volt könnyű visszailleszkedni, és az egykori keresetek is nagyon hiányoztak, sokan szegődtek el idénymunkásnak. Az 1990-es évek közepéig leginkább az Alföldre, Budapestre mentek, később aztán egyre inkább Olasz-, Spanyol- és Németországba, illetve Izraelbe, és már nemcsak a férfiak, hanem a nők közül is többen. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás szerint a Magyarországon egyik legismertebb csángó falu, Klézse lakóinak negyede folyamatosan külföldön vállalt munkát.

A globalizáció és a szintén megerősödött urbanizáció már jelentősen fölgyorsította a kulturális változásokat is. Ma a hagyományos és a modern világ – és a köztük lévő teljes skála – egymás mellett él a csángó falvakban. Vannak – az idősebbek közül –, akik hétköznap is népviseletet hordanak, vagy legalábbis részben a hagyományos öltözet darabjait öltik magukra, de a középgeneráció már „városi” ruhában jár. A régi népszokások még élnek, de a télbúcsúztató alakoskodáson már nemcsak kecskének öltöznek, mint több száz éven keresztül tették, hanem robotnak, indiánnak, katonának is. A fiatalabb, városban tanuló vagy dolgozó nemzedék már lenézi a hagyományokat, legfeljebb saját magától elkülönített „tárgyként” hajlandó „ápolni”, de nem szeretné, ha hétköznapjait a pár évtizede még magától értetődőnek és kizárólagosan helyesnek ítélt tradíciók irányítanák.

Az utóbbi húsz évben örvendetesen nagy számban végzett antropológiai kutatások azonban arra hívják föl a figyelmet, hogy a fiatal generációk, de a középkorúak sem átmenet nélküli törésnek élik meg a kultúraváltást – ezek a leírások inkább nagyon fölgyorsult változásoknak mutatják a jelenleg lejátszódó folyamatokat. Az új kultúraelemeket, szokásokat a hagyományos rendbe illeszti a közösség: az újonnan megismert jelenségeket, viselkedési formákat gyorsan szabállyá, követendő mintává alakítják, legyen szó a politikai választásokon való részvétel viselkedési mintájának kialakításáról vagy a vendégmunkás-élet lehetséges forgatókönyveinek megkonstruálásáról. Ezért a gyors változás sem jelent kaotikus viszonyokat, a kultúra vagy a közösség egyensúlyának végzetes megbomlását.

Irodalom

Pozsony Ferenc: Társadalmi élet a moldvai csángó falvakban. In: Lokális és transznacionális csángó életvilágok. 2008.

Szikszai Mária: A társadalmi egyensúly kérdéséről. In: Csángó sorskérdések. 1997.

Hegyeli Attila: „Mint a gomba, ide benőttek...” In: Csángósors 1999.

Sándor Klára
nyest.hu