néphagyomány  

2012.01.17 | 07:57 Farsangzángatáskor Fotosmartonoson

Január hatodikán a sötétedés utáni zajra kigyűltek a kapukba az ikerfalu lakói. Helyi fiatalokból az ősi hagyománytisztelés parancsszavára kis csoport verődött össze, és megkezdték az itt régóta szokásos zángatást: Incze Balázs, Imreh Pál, Pap József, Incze Tamás, Majos Attila, Magyarósi Sándor, Fanerio Sándor és Porzsolt Vince.

Régi farsang­nyitó népszokása ez a településnek, a vigadalom időszakának kezdetét jelenti. Csengőkkel, kolompokkal és rittyegő béresostorokkal vonultak végig a két falu utcáin a fiatalok, s szerre kiabálták: Hé ki, hé! A zángatás egyfajta zajkeltést jelent a székely nyelvjárásban, annyi­ra székely és annyira helyi, hogy sem a magyar értelmező szótárban, sem a világhálón nem leltünk nyomára. Lehet, hogy nem igazából tudja a zángatás eredetét és jelentőségét a csapat, de hogy 2012-ben sem hagyta azt kimúlni, s hogy a helyi hagyományos népi szokásrendet folytatni akarták, az mindenképpen dicséretes dolog.

Maradványszavakkal az ajkakon

Idős asszonyt kérdezünk: mi a neve annak a kopasz dombnak, mely az ikerfalu fölött emelkedik, s lábától, ahol a templom áll, a legszebb kilátás nyílik Sepsiszék alvidékére? A Mál ódala! – jött a felelet. Ez volt nagyapáink idejében a meredekebb, a síkvidékre behajló oldalas helyek régi neve. S ha jelentését nem is ismerik, használják itt még ezt a szavunkat: Zengett a Mál ajja – mondták –, amikor megkezdték a fiatalok a zángatást!
– Hogy is történik a zángatás? – kérdeztük id. Magyarósi Sán­dortól, aki fiatal korában maga is résztvevője volt.

– Ez a farsang kezdete. A csoport a felső falu végéről indul, bejárják az egész községet, és bézángálják a farsangot. Ez nálunk ősi hagyomány. Akkor virágzott a legjobban, amikor a helybeli tűzoltók rendezték.

– Nagy telek voltak régebben, kemény fagyok vízkeresztkor –emlékezett vissza édesapám. Han­gosan ropogott a hó a lábunk alatt – közvetítette édesapjának fia­talkori élményeit a lovashagyo­mányok és környezetvédelem el­kötelezettje, a martonosi Incze Réka.

Zángatás után, időközben az iskolások és óvodások is beöltöznek, a tanító- és óvónővel, a szülők kíséretében végigjárják a falut, jókívánságaikkal bekérezkednek a házakhoz. Farsang utolsó hetének végén, ami ebben az évben a hamvazószerda előtti hétre esik (február 13–19.), ismét szekerekre ülnek, s bejárják mind a szomszédos falvakat. Ez a bálba hívogató. Követi a farsangi bál, helyi nevén a maszkabál, amit általában az iskola és az óvoda a szülőkkel közösen szervez. Farsangfarkán itt is szalmabábút égetnek.

A vigadalom jellegzetes farsangi kínálmációja a pánkó. Ismereteink szerint több helyen, főleg a szomszédos Homo­ródok mentén maradtak meg ehhez hasonló szokások, melyek a néphit szerint a különféle veszélyek, a gonosz hatalmak elűzését szolgálták, amelyeknek létezésében akkor még szentül hittek az emberek. Ilyenek ma is vannak: az állatok betegségei, szerencsétlenségek, természeti csapások, járványok. A zajkeltés maradványai ma is élnek, mert a petárda, a trombita is az ártó hatalmak távol tartására, elűzésére szolgál. Külö­nös, hogy míg ez a szokás a moldvai csángók, de a háromszéki románság körében is óesztendő napjához, a beköszönő újesztendőhöz kapcsolódik, addig ebben a sepsiszéki református magyar faluban vízkereszt napi farsangkezdő szokásként él.

E sorok írója nem etnográfus, annyit azonban elmondha­tunk, hogy a fotosmartonosi zángatás annyira egyedi és helyi, hogy a néprajzkutató egyetemi tanár, a zabolai születésű Pozsony Ferenc Farsangi szokások Három­széken című tanulmányában sem leltünk leírására.
– Volt itt már ősszel szüreti bál is – adta tudtunkra ifj. Ma­gyarósi Sándor, a sepsiszentgyörgyi Refor­mátus Kollégium tizedikes diákja. A két faluban alig negyedszázadnyi ifjúlegény él, de pezsgő az élet. A tél beálltát Mikulás-bállal köszöntötte a fiatalság. Volt Mikulás-parti és sikeres szil­veszte­ri táncmulatság. Főszer­ve­­zője Tikosi Ottó.

Kisgyörgy Zoltán
Háromszék