Az eseményt szervező Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány javára legyen írva, hogy ez alkalommal is magas színvonalú, színes és változatos kínálat jellemezte a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozót.

Az immár XXVI. alkalommal tető alá hozott, háromnapos rendezvényen ugyanis a témába vágó fotókiállítástól és szakmai előadástól kezdődően, a különböző kézműves foglalkozásokon át a hagyományőrző, illetve hivatásos gyermek- és felnőtt tánccsoportok fellépéséig válogathatott a programokban a népi értékeink iránt érdeklődők népes tábora.

A karcfalvi születésű Ádám Gyula – amint önvallomásából kiderül – tulajdonképpen a csángók iránti érdeklődésének köszönhetően vált fotóssá. A Székelyföld folyóirat 2007. januári számában erről így vall: „Hallottunk felvételről egy Domokos Pál Péter-beszédet arról, hogy aki csak teheti, menjen át a hegyeken, még az utolsó órában, és gyűjtse be, ami ma még létezik, mert holnap már nem lesz mit. Tetszett ez a mentésre való felszólítás. Az akkori – nem rossz – bányászfizetésből fényképezőgépet, filmezőgépet vásároltunk.”

Maga a művész tárlatának péntek délutáni megnyitóján fizikailag nem lehetett ugyan jelen, azonban a magyarság e legmostohább sorsú csoportjáról féltő szeretettel megfogalmazott mondanivalóját az új stúdióban kiállított fotói hűen tolmácsolták. Bibliába kapaszkodó, munkától eres és görcsös kezek, az erdőszélen pihenés közben a sokat tapasztaltak huncut mosolyával cigarettázó idős falusi férfi, a kulipintyó szűk, de a világra mégis kitekintést biztosító ablakából nézelődő, gyérfogú vénasszony vagy a háza tornácán gondoktól barázdált homlokkal és múltba révedő tekintettel népviseletben könyöklő öregember és a többi, közszemlére tett alkotásának látványa legalábbis ezt sugallta.

A nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes esti fellépése a sepsiszentgyörgyi közönségnek élőben is bebizonyította, hogy nem véletlenül, hanem jól megérdemelten lett az idei Fölszállott a páva tehetségkutató verseny különdíjasa. A Hagyatékok című előadásában ugyanis a különböző korok, valamint négy belső-erdélyi néprajzi tájegység, vagyis a Küküllő mente, Mezőség, Kalotaszeg és a Maros mente táncait olyan tetszetősen, már-már szenvedélyszámba menő odaadással és játszi könnyedséggel mutatta be, hogy nem csak elvarázsolta, hanem magával is ragadta a közönséget, amely a maga módján így nem restellte a látottakat taps­orkánnal jutalmazni. A talpalávalót húzó Üver zenekar virtusos és lelkes játéka hangsúlyosan emelte a jókedvet és hangulatot.

Utólag az együttes koreográfusa elárulta, a gazdag erdélyi magyar néphagyományból született mozgásművészet gyöngyszemeit színpadra vivő műsorukban olyan, ma románnak hitt, de magyar eredetű táncok is szerepelnek, melyeket mi már rég elfelejtettünk, azonban a román közösségek napjainkig megőriztek. Erre Kelemen László néprajzkutató, a budapesti Hagyományok Házának gyergyóditrói származású vezetője is felhívta a figyelmet szülőföldjének népzene- és néptánc-hagyományairól tartott nagy ívű, szombat délutáni előadásában.

Így megtudhattuk, hogy ez a szaknyelven „kulturális vízesés” elvével magyarázott jelenség tulajdonképpen az együtt élő népek egymásra gyakorolt hatásának a következménye, melynek eredményeként a polgárosodás alacsonyabb fokán lévők esetenként átveszik a „fölöttük állók” szokásait. Így a népzene és -tánc elemei is a szászoktól a magyarokhoz, tőlük a románokhoz, végső soron pedig a cigányokhoz „vándoroltak”.

A nagyobb mértékben polgárosodott és ezért a változó divat hatásának is jobban kitett első két csoport időnként elhagyta, majd elfeledte régi szokásait, a másik kettő viszont az ízlésének megfelelően némiképp átformálta, és tovább őrizte azokat. A szakember véleménye szerint éppen ezért a néphagyomány szempontjából Erdélyben nem lehet értelmezni, hogy mi a magyar, román vagy cigány, hiszen több száz éves együttélésünk következtében közös eredetű kincseinkből kölcsönösen őriztünk meg egymás számára pótolhatatlan értékeket.

Szombat este zajlott a minden alkalommal nagy érdeklődésnek örvendő gálaműsorra, melynek híre ezúttal is zsúfolásig megtöltötte a Tamási Áron Színház Nagytermét. Ezúttal a Gyergyói-medence falvaiból és a Gyimesekben található Kóstelekről érkeztek a közép és idős korosztályhoz tartozó hagyományőrzők, akik nem csak hozzáértéssel, hanem korukat meghazudtoló mozgékonysággal ropták a tájegységeikre jellemző táncokat, és kristálycsengésű hangon szólaltatták meg népdalaikat. Vaszi Levente szereplése az est sajátos színfoltjaként ívódott be a nézők emlékezetében, az előadás sikeréhez pedig a Háromszék és Bekecs táncegyüttesek tagjainak tánca és kísérőzenekaraik játéka egy­aránt hozzájárult.

A szervezők ezúttal sem feledkeztek meg a gyermekekről, ezért a vasárnapot a néphagyományok iránti érdeklődésük felkeltésével egybekötött szórakoztatásuknak szánták. Ezt a célt szolgálták a Guzsalyas Alapítvány, a Bodvaj és a Zöld egyesületek munkatársai vezetésével az új stúdió és a színház előcsarnokában lebonyolított és az emberpalánták soraiban nagy népszerűségnek örvendő kézműves-foglalkozások és ügyességi játékok, akárcsak a gyöngyfűzés és az arcfestés. Ezt követően gyermekgálán mutathatták be tudásukat az Erdővidékről és Felsőháromszékről érkezett és helybéli kis táncosok a nézőtéren szüleik kíséretében helyet foglaló apró-cseprő társaiknak. A találkozó mindhárom napja tánc­házzal zárult.

Bedő Zoltán
Fotók: Henning János
Székely Hírmondó

néphagyomány  2014.11.10. | 08:28 Hagyományaink felhajtó ereje – Véget ért a néptánc és -dal újabb seregszemléje