néphagyomány  2012.12.13. | 12:42 Háromszéki boszorkányok – Szépasszony-bőrbe bújt vajákosok

Mióta Könyves Kálmán királyunk 1100-ban törvénykönyvbe iktatta, hogy „a boszorkányokról, melyek nincsenek, ne legyen szó”, a helyzet változatlan. Beszélni azonban azóta is szokás róluk. Ráadásul tudvalevő, hogy december 13-án, Luca napján még azt is megtudhatjuk, hogy kik az ilyen erőkkel felruházott személyek a környezetünkben.

Mivel boszorkányokról szólván főként nőszemélyeket emlegetünk, ki más mondhat róluk véleményt, mint a legilletékesebbek, vagyis azok a férfiemberek, akiket a természet rendje szerint megkísértenek ezek a minden bűbájjal megkent, szépasszony-bőrbe bújt vajákosok, lüdércek, javas-, füves- és jósnők, tündérek, kuruzslók, ördöngösök, vészbanyák, pokolfajzatok, táltosok és persze boszorkányok. Mint merjük remélni, alábbi összeállításunk szerzői is saját tapasztalataikra alapozva váltak „boszorkány-szakértőkké”.

A Luca-napi széket, amint neve is mutatja, a hagyomány szerint Luca napján kell megkezdeni faragni, minden darabját más gyümölcsfából, és minden nap csak egy műveletet szabad rajta elvégezni. A munkát pedig úgy kell beosztani, hogy karácsony szentestéjére készen legyen. Ezt a széket el kell vinni a karácsony éjféli misére, ott ráállni, hogy készítője meglássa, ki boszorkány a jelenlevők közül. Utána pedig gyorsan elszaladni, mert a gonosz megérzi, ha felfedezték, és mindent el fog követni, hogy elpusztítsa leleplezőjét. Bár rohanó világunkban nem érünk rá ilyen akkurátus pepecsmunkát végezni, azért ma is érzékelhető egyfajta megmosolygott, de egyben borzongással teli megilletődés a témával kapcsolatban. Nézzünk hát vissza az időben, amikor az ősi gyógymódok ismerői a kereszténység felvétele után átalakultak ördöngös perszónákká.

A háromszéki boszorkányperekről Cs. Bogáts Dénes (1882-1949) történész munkájából merítettünk adatokat, amelyet a kutató 1936. december 19-én mutatott be Háromszéki boszorkányok címmel a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében.

A szerző kutatásai szerint a boszorkány szó Háromszéken írásos formában legelőször 1608-ban jelent meg. A 18. század elején ezek a perek kezdenek kissé nyugati mintára zajlani, de soha nem fajultak el az ottani szintekre, mert a megvádolt tanúkat állíthatott önmaga védelmére.

1643. július 8-án pert indítottak Bajcsi Jánosné Anna asszony ellen, mivel „az ugyancsak gelencei Héjja Máté nevű ifjú legénnyel viszonyt folytatott, továbbá bűbájkészítő boszorkány és etető személy is volt.” Mivel a vádlott nem talált védő tanút, bebizonyosodott a bűne, és vízbevetés általi halálra ítélték. 1731-ben, június 7-én volt a következő per, amikor a kézdiszentléleki Izsák Ferencné Pál Annókot állították a bírák elé, bűbájossággal és erkölcstelenséggel vádolva. Az eljárást követően fél év fogházra és pellengérre ítélték. Kovásznán 1742. szeptember 5-én tartottak boszorkánypert a zágoni Sándor Mihályné Ádám Margit ellen. Miután nem tudott felhozni semmit a védelmére, elítélték: „vízben usztatassék meg, szádokfából készült jármon bujtatassék át, és ha ezen próbák után konstatálódik, hogy valóban boszorkány, tüzes vassal égetessék meg, és hóhérmester által vassal bélyegeztessék meg. És a székből örökre csapatassék ki.”

Végül Abafi Zsófia nem hagyhatta elveszni a jobbágyasszonyát ilyen apróságok miatt mint a boszorkányság vádja, hát közbenjárt, és kiváltotta 500 forint erejéig a további eljárások terhe alól.

Mindent összevetve, Háromszéken tehát büszkék lehetünk felvilágosult voltunkra, mert míg tőlünk nyugatabbra bőszen lobogtak az inkvizíció máglyái, tájainkon egy kis bírósági felhajtással, szomszédasszonyok közti „sustorgással” nagyjából letudtuk a boszorkánykérdést.

Jancsó Katalin
Székely Hírmondó