Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzrészlegének muzeológusaként, illetve a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum vezetőjeként meghatározó személyisége a háromszéki néprajzkutatásnak.

Fő tevékenysége a múzeumi kiadványok szerkesztése, kutatásai pedig népi mesterségekhez – szén­égetés, téglavetés, mész­égetés – kapcsolódnak.

– A kutatott népi mesterségek némelyike háromféleképpen is élvezhető: könyvben, kiállítás keretében és néprajzi dokumentumfilmként.

– Egy kutatásnak az a lehető legszerencsésebb forgatókönyve, ha egy mesterségnek először a néprajzi, történelmi alapjait kutatom, utána lesz abból könyv, kiállítás vagy film. 2004–2005 táján, Háromszékre érkezve láttam Borosnyó környékén ezeket a csonkagúla alakú – téglakatlan – építményeket, és nagyon megfogott a látványuk. Tudtam, hogy egyszer visszatérek oda. Így kezdődött a két-három évig tartó kutatás, időnként megjelentem a terepen, kutattam, a részeredményeket pedig konferenciákon mutattam be. Abból született egy rövidebb dolgozat, aztán annak bővített változata, ami nemcsak a mesterségek leírását, hanem azok művelőinek megélhetését, a cigány közösség identitását is magában foglalja.

– Az ilyen jellegű néprajzi kutatásoknak milyen egyéb hozadéka van?

– Elsősorban a népi mesterség, adott esetben a téglavetés technikai oldala érdekelt. Azon keresztül pedig a mesterséget művelő társadalmat is látom. Érdeklődtem, miből csinálják a cigánytéglát, mennyi ideig tart az elkészítése, hány készül egy alkalommal, még kik dolgoznak vele? Ezután kérdeztem rá arra, miként lehet ebből megélni, emellett milyen egyéb jövedelemre van kilátás? Igyekeztem mindemellett úgy tenni fel más kérdéseket, hogy a válaszokból a mesterek életszemlélete, jövőképe is kibonthatóvá váljék. Akkor válik sokszálúvá egy ilyen történet, ha vannak különböző szakmai konferenciák, találkozók, ahol a szervezők és a szakemberek egy közösségnek vagy néprajzi problémának a különböző aspektusaira kíváncsiak.

– Azért kutatja ezeket a mesterségeket, mert kihalófélben vannak, vagy azért, mert eddig Háromszék területén senki nem vizsgálta behatóbban?

– Valamiképpen tetszenek ezek a férfias, komoly erőpróbát igénylő, természetkiélő – erdei haszonvételnek is nevezett – népi mesterségek. Magyarországon ez komoly hagyománnyal bír, vannak olyan idős professzorok, akadémikusok, akik életpályájuk egy meghatározott szakaszában például a gömöri karsztvidék népi mész- vagy szénégetése terén kutattak. Ugyanígy a favágás vagy a hamuzsírfőzés is fontos téma arrafele – ez hasonlatos a lúghoz, ami az üveggyártásnak volt az egyik alapanyaga.

Ha felnyitunk egy 1820-as évekbeli, parasztvallomásokat tartalmazó dokumentumgyűjteményt, abból – a hajdani kérdezőbiztosok munkája nyomán – jól kirajzolódik, hogy melyik faluban égettek meszet, szenet vagy épp hamuzsírt. Helyileg található néhány leírás az efféle népi mesterségekről. A mész­égetésnek például Homoródalmásról van egy alapos leírása, Vargyasról csupán említés szintjén találtunk erről szóló anyagot. Ezért is tartottam fontosnak, hogy foglalkozzam a témával, hogy a magyarországi és almási példához hasonlóan az itteni helyszínnek is legyen egy részletes írásos anyaga.

– Újabb kutatási téma?

– Igyekszem egy lépéssel előbbre járni a kutatással, mint ahogy a filmezés bekövetkezik. Tavaly Szentléleken kőfaragással kapcsolatban kutattam, azonban valószínű, Polyánban fogunk filmezni idén, mivel ott ma is többnyire kézzel dolgoznak a mesterek, máshol már gépekkel könnyítik a munkát.

Zsók Enikő
Székely Hírmondó

néphagyomány  

2014.01.23. | 09:09 Hol van már nagyanyáink szenes vasalója? – Beszélgetés Kinda István néprajzkutatóval