Miklós Gyurkáné Szályka Rózsát 1954-ben ismerte meg Kallós Zoli bácsi, Kossuth-díjas néprajzkutató.

 Az a neves erdélyi folklorista, a csángó népköltés fáradhatatlan gyűjtője, akinek köszönhető, hogy a moldvai Lészpeden a tanító bácsi fogalmát a Zoli névvel társítják. Innen járt át elég gyakran Klézsére, hogy a felfedezett „nótafáját” énekeltesse, szájról-szájra örökölt tudományát papírra vesse és hangfelvételekkel dokumentálja.

Ebben az időszakban Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa már hatvan éves volt, hisz 1894-ben született. Mivel iskolát sose járt, énekeit nem a „levelekből” tanulta. Az éneklés mindennapi életének olyan tartozéka volt, amivel könnyebben szülte meg kilenc gyermekét, nevelte fel négyüket és művelte a földecskéjüket. Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa 1970-ben tért örök nyugovóra. Isten bocsássa bűnjeit!

Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa összesen 163 dalt énekelt el Kallós Zoli bácsinak, de igazi tudását nehéz volt kiaknázni. Rózsa néni állandóan változtatta, formálta a szövegeit, vallotta be Kallós Zoltán: „A vele eltöltött idő sokszor eszembe jut és arra gondolok, ha Rózsa néninek alkalma lett volna a tanulásra, vajon meddig vihette volna. Minden egyes dalról elmondhatjuk, hogy a maga nemében egy-egy kis remekmű. neves költőink is tanulhatnak ebből a tiszta és annyi őszinteséggel ömlő költészetből”.

Van egy ünnep, ahogyan a moldvai csángók mondják „innap”. Valamikor október 23-a után és november 1-e előtt. Olyan, akárcsak a többi ünnep ebben az időszakban, Mindszent havának a végén és Szent András havának a kezdetén. Ünnepnek ünnep, jól esik találkozni, felemelő érzés együtt lenni, de azért nem éppen vígadunk és nevetünk. A Kárpátok keleti oldalán élő moldvai magyarság nem az 1956-os magyar revolúció napjára emlékezik, erről csak hírből hallottak. Nem is a revolúció után idegenbe elbujdosott 250.000 magyar embert siratják. Szokottak ezzel az érzéssel, majd minden férfiember idegenben munkál most is.

Inkább mintha a halottak napjára készülnének. Lángot gyújtanak a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban tanuló gyermekek emlékezetében, az oktatók és hagyományőrzők a régi nótafák és adatközlők ismereteit elültetik a kis tanítványok tudástárában. Igaz történetekből fakadó balladákat tanulnak az elhunyt anyókák emlékeiből, tragikus halált vagy sorsot megélt balladahősöket elevenítenek fel az idő enyészetéből. Olyan figurák öltenek testet a nem minden részletre kitérő verssorokban, mint a Lengyelországba eladott menyasszony, a katonák által elrabolt lány, az esküvőre hazatérő kedves, a magyari császár Lázár fia, vagy Langos szép Ilona, a három árva, Bilibók János vagy a katonalány.

Ez az a nap, amikor a moldvai Klézse alsó végében elterülő Budai falurészben, megszervezik a Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa emlékére megálmodott Balladaéneklő Találkozót. Október 25-én már negyedik alkalommal került sor az eseményre, melynek házigazdája ez alkalommal is Botezatu Viktóri néne, budai hagyományőrző volt. Ez az a nap, amikor 29 moldvai katolikus faluból annak rendje és módja szerint gyűlünk össze a budai „Jánó Gergely” kultúrotthonban, hisz a balladaéneklésre régebben is együttléti alkalmakkor került sor: este amikor hazatért a család, fonóban, guzsalyasban, kalákában, kukoricatörés közben, lakodalomban, névnapozáskor avagy éppen virrasztóban.

Ebben az esztendőben a Balladaéneklő találkozóra olyan híres moldvai hagyományőrzők jöttek el, mint a pusztinai népdalénekes Nyisztor Ilona, a külsőrekecsini Dobos Rózsa, a trunki Róka Mihály bácsi, akik nem csak az előadásokat méltatták, hanem jó példával szolgálva, maguk is énekeltek egy-két balladát. A ballada meg csak ilyen, akár egy késő őszi hideg esős nap, hosszú és szomorú, többnyire „siralmatos” a vége. Ha a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban dolgozó pedagógusok és hagyományőrzők kicsi báránykái szólani tudnának, akkor azt hiszem mi, oktatók is a „szép fejér pekulár” sorsára jutnánk. Egy kicsit mi is olyan balladai csobánok vagyunk, báránykákra vigyázunk és bizony vannak olyan disznópurkárok, akik nem éppen szeretnek.

Köszönjük szépen Viktóri nénének, aki ezt a balladatalálkozót megálmodta és megszervezte. Isten fizesse azoknak, akik segítették őt ebben a munkában, és nem utolsósorban köszönjük szépen a tanítóknak, akik időt és fáradtságot nem sajnálva felkészítették a gyermekeket erre a találkozóra.

A moldvai csángómagyarok beolvadását a néprajzosok már régen beharangozták. Amikor Bartók Béla a század elején gyűjtött, beharangozta a régi stílus halálát. Pedig a hagyomány, ahogyan a IV. Balladaéneklő Találkozó alkalmával is láthattuk, ma is él a moldvai magyaroknál. A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban dolgozó tanítók és hagyományőrzők feladata éltetni, kis tanítványaink pedig ezt nem fogják elfelejteni. Talán a néprajzosok nem számoltak a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program sikereivel, Bartók Bélának meg sejtelme sem lehetett arról a csapatról, amelyben manapság már 47 oktató és hagyományőrző dolgozik a moldvai csángók sajátos kultúrájának átmentéséért. Ezért 2014. október 25-én újra megüzenték a moldvai csángómagyarok: korán lenne még harangozni.

Márton Attila, lészpedi tanító bácsi

„Magyari császárnak Lázár fia vala,
Mánole mesternek Erzse lánya vala.
Apjuk nem engedte, hogy egymást szeressék,
még azt sem engedte, együtt beszéljenek.
De ők attól éltek, s ahol összegyűltek,
Ahol összegyűltek, ők ott beszélgettek.”

Kallós Zoltán: Balladák könyve (Klézse – Moldva)