A nagy havazás ellenére sokan eljöttünk, hogy meghallgassuk „Csángóföld szülötteit”, akik a műsort szerkesztették és előadták. Tucatnyian vállalták, hogy hitet tesznek csángóságuk mellett és megemlékeznek Petrás Incze Jánosról, aki a XIX. században vállára vette a moldvai magyarok ügyét és élete végéig rendületlen kitartással írta leveleit, tudósításait, a „tekintetes magyar nemzeti tudományos akadémiának”, és a Szent László Társulatnak, azzal a reménnyel és bizalommal, hátha valaki közülük számba veszi ennek a távoli, elfelejtett magyar kisebbségnek a sorsát.

Az ünnepségen Benke Grátzy megnyitó szavai után egyperces néma felállással emlékeztünk korunk „csángó apostolára” a közelmúltban elhunyt Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetesre atyára.

Az est folyamán Tampu Sztelian történész beszélt Petrás Incze János életéről és munkásságáról, koráról, majd egy gyönyörű csángózenei program keretében Iancu Laura, Diósi Felicia és Istók Pál felolvastak Petrás Incze János műveiből, Petrás Mária, Mokány Róza, Kovács Krisztián, Nagy Bercel és a többiek közreműködésével.

Petrás János Forrófalván született 1813-ban. Édesapja, Petrás Ferenc a forrófalvi római katolikus egyház kántora volt, aki a minorita szerzetesek kézdivásárhelyi középiskolájában (Kanta) tanult, akárcsak a fia. Petrás János itt lépett be a minorita rendbe, ahol szerzetes névként az Incze nevet kapta. Teológiai tanulmányait Egerben végezte.

Itt tette le szerzetesi fogadalmát 1834-ben és pappá is itt szentelték 1836-ban. Ezután visszatér szülőföldjére Moldvába. Bejárja a környéket, érdeklődéssel figyeli a csángó-magyarok életkörülményeit. Hamar felismeri, hogy az egyszerű nép iskolázatlansága, szellemi sivársága kedvez az akkori olasz püspök románosítási törekvéseinek.

A helyzet javul a következő püspök Arduini Rafael idejében.

Ő figyel fel a pusztinai segédlelkésszé kinevezett Petrás Incze János kiváló képességeire és ezért útjaira titkárként is magával viszi. Egy ilyen út során Borszék-fürdőn találkoznak a Pestről jött Döbrentei Gáborral (az Akadémia volt titkárával), aki Petrás Incze Jánostól sok mindent megtud a csángókról. Nem sokkal ezután 38 kérdést tesz fel írásban Petrásnak, amelyre Petrás gondosan, nagy alapossággal válaszol. Feleletei nyomán magunk előtt látjuk a XIX. század közepén élő moldvai csángó népélet egész területét.

E kérdésekből, és az arra adott válaszokból hármat felolvastak az előadók, megszakítva hol Petrás Mária gyönyörű csángó dalaival, hol pedig a jelenlévő csángó szereplők hangszeres zenéjével. Izelítőül álljon itt a 38 kérdésből három kiválasztott és felolvasott kérdés:

No. 3.: Földmívesek-é? Pásztor emberek-é? Vagy miféle mesterséget űznek?

Válaszként nagyon részletes leírás következik a csángó ételekről, lakodalmi-, temetési- és más szokásokról, fonás, szövés, föld- és szőlőművelésről, kézműves termékekről.

No. 11.: Tudnak-é arrul, hogy van Magyar Király, Erdélyi Fejedelem, ’s Magyar Nemzet, külön függetlenségű szabadsággal, ’s rokonnak tartják- é ezzel magokat?

A szószerinti válasz: „Csak hírekbül ’s utazóktól tudnak valamit, de igen keveset, vagy semmit függetlenségükről ’s jogaikrul. Az „ismeretlen atyafiságrul ámodoznak, azokot Nagy Magyar országi Magyaroknak nevezik.”

No. 15.: Nyelvük hang ejtése mennyiben tér el a székelyétűl? Mennyiben a Magyar országitól?

„Mindkettőtül nevezetes kiejtésekkel különbözik, de azok terjedelmesb elősorolására most üdőm s alkalmam nem lévén csak annyit jegyzek meg hogy a csángók s helyen mindenütt sz-t használnak, az é-t pedig így ejtik ki éje pl Péter helyett Péjeter, fényes helyett féjenyesz. A cs pedig úgy hangzik, mint a németeknél az sch” (…)

Petrás Incze Jánost a csángó népélet minden területe érdekelte. Ő volt az első folklórgyűjtő Csángóföldön. A népdalokat eredeti kiejtés szerint jegyezte le és így küldte el az Akadémiának. Olyannyira megindult az érdeklődés Magyarországon a csángók iránt, hogy gyűjtés kezdődött a megsegítésükre. Az Akadémiára küldött levelek sora 1848-ban megszakad. 1861-ben megalakul a Szent László Társulat. Ezután Petrás a Társulattal tartja a kapcsolatot templomépítés, templomberendezés, stb. ügyben. 1886-ban Petrás Incze János rablógyilkosság áldozata lett.

Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Sírja Klézsén (ahol negyven évig volt plébános) az öreg-temető régi kápolnájában volt, aminek a helyére egy nagyobb kápolnát építettek anélkül, hogy sírját feltárták volna…

A megnyitó ünnepség során megható, hiteles történetet hallhattunk egy egyházaskozári csángó származású előadótól, a csángók ottani letelepedéséről: Puskás Antaltól, a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Egyesület alelnökétől:

„1947. február 2-án indult el Moldvából 90 család Magyarországra. Tehenes szekerekkel mentek a legközelebbi vasútállomásig.

Onnan marhavagonokban utaztak csaknem 2 héten át, szörnyű körülmények között Csecsemők haltak meg az úton, akik ma is jeltelen sírban nyugszanak. Amikor végre a magyar határhoz érkeztek, nem akarták őket beengedni. Hónapokig várakoztak, miközben az élelmük elfogyott. Ezért a határ menti falvakban alkalmi munkát vállaltak, hogy fenn tudják magukat tartani. Budapesten listázták őket. Választhattak, hogy Egyházaskozárra, vagy Az Egyesült Államokba akarnak-e menni?

Úgy érkeztek Egyházaskozárra, hogy a házakba, amelyeket nekik kijelöltek, még benne laktak a kitelepítendő német családok. Egy ideig egy fedél alatt voltak kénytelenek lakni úgy, hogy a német lakosság tudta, hogy földje, állatai rövidesen a csángók tulajdonába kerül. Sokszor együtt sírtak a még, és már nem tulajdonos családok, és ebből a lehetetlen helyzetből sok feszültség is származott. Amikor a svábokat kitelepítették, kezdték csak „belakni” a „megörökölt” házakat. Itt is a Csángóföldön megszokott életformát folytatták az új körülmények között.

Már 1948-ban megalakították az Egyházaskozári Csángó magyar Hagyományőrző Együttest, ennek keretei között őrzik tovább mai napig népi hagyományaikat. Kilencen nyerték el a Népművészet mestere címet.”

Petrás Mária szívből jövő, énekes imája zárta az estet: „Uram, irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk” .

A 200 éve született Petrás Incze Jánosnak sokat köszönhet a csángó magyarság. Rajta kívül hasonló ügyszeretettel talán csak két ember rendelkezett: Domokos Pál Péter és a nemrég elhunyt és Pannonhalmán eltemetett Jáki Teodóz atya. Köszönet a lélekemelő műsorért, az előadók autentikus muzsikájáért, a szép dekorációért, és a műsor utáni szeretet- vendégségért!

Lejegyezte: Vida Eszter, Tarnai Mária Emerica fotóival 2013.01.25. | Vida Eszter

(Budapest, 2013. január 18, a „Magyarság Háza”)