Talán kevesen tudják, Kisbacon látványosságai nem csupán a magyar gyermekirodalom megteremtője, Benedek Elek emlékházára vagy a vízi malomra korlátozódnak. A régi paplakhoz közeli kis utcában tájházat rejt egy szerény kis porta. Megálmodóját a természetszeretet, a népi mesterségek iránti érdeklődés, illetve a hagyományokhoz, ősökhöz fűződő tisztelet vezérelte, amikor hat éve megállapodott az eladóval, majd megvásárolta a kis házat.

Piros muskátli virít a tapasztott falú, kis ház ablakában, sarkig kitárt kapuján belül gyermekzsivaj jelzi, vendég van a háznál. Kisbaconban immár hagyomány, hogy az Elek apó születésnapjához kapcsolódó, magyar népmese napján barangolást szerveznek a településen a gyermekek, diákok számára. A tájház udvarán ezúttal is hosszú asztalt ültek körül magyarhermányi kisdiákok, népi motívumokat festettek. Kísérőik mosolyogva üdvözlik kollégájukat, a ház érkező asszonyát, Németh Erzsébet tanítónőt.

– Gyerekkoromtól szeretem a hagyományos népi mesterségeket, szeretem a természe­tet, fontos számomra védelme is, s míg az egész­ségi állapotom nem befolyásolta, párhuzamosan tettem mindkettőért, ám mostanság kissé visszafogottabbá vált a folyamat – vallja kissé szabadkozva a kisbaconi pedagógus, aki­vel közel egy éve tervezzük találkozásunkat.

– Itt nőttem fel, a szemben lévő házban, ismertem a jelenlegi tájházban lakó időseket, s amikor meghallottam, eladó a telek, és a rajta lévő épületet lebontanák, azon gondolkodtam, meg kellene menteni, hogy megmaradjon, mert egyre többet alakítanak át – idézi fel Erzsike néni a kezdeteket. Mint mondja, családja támogatta elképzelését, s akadt ugyan némi anyagi gondja, de bankkölcsönnel orvosolta a helyzetet, és 2007 szeptemberében úgy vásárolta meg a házat, hogy ráígért az árra. – Gyerekkoromban a szemben lévő küszöbön üldögéltem, még a bútorok elhelyezésére is emlékeztem, ám még mindig nem sikerült ugyanúgy visszarendezni, visszavásárolni, megtalálni azokat a darabokat, melyek ide találnak – jegyzi meg. Tulajdonképpen szomorú helyzetre figyelmeztet, a régi bútorokat egyre nehezebb megmenteni, egyrészt, mert felvásárolták azokat, de azt is megtapasztalta, néhol összedarabolják.

Tájházában összegyűjtött, kiállított hagyományos használati tárgyait a környező településekről szerezte be, néhányan gyarapítás gyanánt ajánlottak fel régi eszközöket. Erzsike néni ezekről pontos feljegyzést készít, mint mondja, viszonozni szeretné a gesztust valamilyen módon.

Újjáéledő népi mesterségek

– Leomlott falú, üres házat vásároltam, ami ide bekerült, azt otthon gyűjtögettem, padláson tároltam, nem engedtem, hogy össze­vágják. A Bodvaj Egyesület elnöke, Bene­dek Márta biztatgatott, hogy amiért nincs rendben, attól még minden kiállítható – mutat körül a kis ház konyhájában Erzsike néni.
– Az utcáról láttam, hogy a ház hátsó fala tapasztott...

– Gyermekként az egyik kedvenc mesterség számomra a tapasztás volt. Engedték csinálni, ahogy tudtuk, s utánunk simították. Itt segítséget is kaptam.

Kalibáskőről jártak hozzánk gyermekek, s mondták, ha félbehagy­ható lenne, akkor folytatnák a tapasztást. Gondolkodtam is, hogy a mai gyerek belenyúl-e majd abba az anyagba, amihez tehén­trágya is kell? Örömmel jöttek, lehúzták cipőjüket, lábbal dagasztották, ahogyan mi is annak idején, s utána kézzel tapasztottak – meséli. – Mi úgy mondjuk, szénamurha, azaz törmelék, agyag, homok és tehéntrágya elegyét használjuk. Az arányokat nem ismertem, aztán addig adagoltam, míg rájöttem a titkára, csupán annyit tudtam, hogy addig kell dolgozni vele, míg a kapától elválik.

Erzsike néni úgy véli, jó lett volna ismét kulimáncolni – ahogyan régen hívták ezt a munkát –, de egészsége nem tette lehetővé. Az 1920-ban készült kis épületet korábban háromszor tapasztották, kívül-belül, ahogyan a szoba földjét is, a konyháé azonban eredeti állapotban maradt – a tanítónő úgy véli, látniuk kell a mai gyermekeknek, milyen körülmények közt éltek a régiek.

Régi idők eszköze, mai konyhák kelléke

Mezőgazdasági felszerelések, a famegmunkálás szerszámai, hatalmas lúgozó kád, Erzsike néni családjának gabonás szuszékjai, putina, ordafőző fazék, az esztenai tejfeldolgozásban ma is használatos kellékek sorakoznak a kis kamrában. A ház asszonya azt tervezi, egyszer kinti födél alatt tárolja majd, s restelkedve ismeri el, bántó, hogy egészségi állapota miatt nem dolgozhat gyűjteménye gyarapításán úgy, mint korábban. Ambícióját azonban jól jelzi, hogy mintát szerzett, s Magyar­hermányban például kenyeres kosarakat fonatott újra. – Használtuk is ezeket a kosarakat, a Miklósvárról erre lovagoló külföldi látogatókat nagyon érdekelte a hagyományos kenyérsütés, így a ház melletti kemencében készítettünk nekik, magukkal is vittek belőle.

Használati tárgyak sorakoznak a konyhában, padlásról előkerült máktörő, teknők, mosáshoz használt „törzsölő”, lábasok, a család túrós dézsája, vajköpülő, vasalók, krumplitörő, mely Erzsike néniéknél még mindig használatos, ha kenyeret sütnek – azzal szaporább megdolgozni a pityókát.

Csodaszép szerszámot, egy mázas cserépben végződő kürtőskalácssütőt húz elő a kis kályha mellől. – Élmény fűz hozzá, gyermekkoromban kenyérsütés után gyakran forgattuk a szén felett a kürtőst. A kávéfőzőt a szomszédból kaptam – mutat egy kék színű, magas edényre, s együtt próbáljuk kitalálni, hogyan is készülhetett benne a fekete. Két mázas, lyukacsos cserépedényt emel le a kis polcról – a borsó- és paradicsompasszírozó 1920-beli. Lánya ilyet használ ma is, s előkerül akkor is, ha szilvalekvárt főznek. Fűszertartók fölött két óramérleg, alattuk, sarokba állítva hatalmas cserépedény pihen.

– Ez a nagy kalákafőző fazék, a miénk eltörött, sajnos, de a padláson találtuk ezt a húszliterest. Építkezéskor például hasonlóban főzték a töltött káposztát – jegyzi meg. A konyha másik sarkában a kender megmunkálására használt eszközöket, tárgyakat állította ki. A mai tájház egykori lakója, aki Magyarhermányból került a faluba, még használhatta a tilolót, oldalán faragott felirat jelzi: „Készült 1912-ben Máté Rebeka számára Kisbaconba”.

– Amíg kicsik voltunk, a törővel dolgoztunk, aztán jött a tiloló, a gerebennel csak később foglalkozhattunk. Ahányszor csak erről mesélek, eszembe jut, miként tevékenykedtünk az áztatónál, forgattuk a kendert, még az illatokat is érzem – mosolyogja el magát.

Egy perefernumlevél története

A kisszobában polgári asztal, székekkel, a szekrényben Erzsike néni édesapjának gyapjú felöltője, fekete kendő, az ajtóra akasztva egy rend székely ruha, alább zsákok sorakoznak egymáson, kézzel varrt falvédők, gyapjúból szőtt szőnyegek tekercsei, befejezetlen, kézzel horgolt függönyök, ágyterítők.

– Ezt a szekrényt átfestették, a másik üvegest pedig nemrég találtam meg Hermányban egy idős párnál. Az ágy ahhoz hasonló, ami itt, ebben a házban állt – sorolja. Egy másik bútoron pillanatfelvétel egy múlt századi temetésről, családi kép, értesítő, biblia, s mellette egy kézzel írott lajstrom.

– Perefernumlevél – az édesanyám ágáról lévő dédszülőké – magyarázza. Tulajdon­kép­pen egy 1934-ből származó, vagyoni leltárról van szó. Módosnak számított-e az, kinek három oldalon sorolják hozományát? – kérdezem. – Sok földet, erdőt kaptunk vissza, a közbirtokosságban lévőkből viszonylag sok fát kapunk, ami csak arra utal, hogy őseink a vagyonosabb családok közé tartoztak – vélekedett a tanítónő.

Benedek Dénes és neje Brigitta lányuk Bo­da Dénessel kötendő házassága alkalmából ho­zományként a mindennapi élethez szükséges használati tárgyakon túl szántót, „három te­rüre való kaszálót” adott az ifjú párnak, s a majd nyolcvan éve kelt írás szerint jószágokkal, pityókával, búzával is segítették őket közös életük kezdetén. A családdá válás emléke a tanítónő édesanyjának radinás kosara is. Mint kiderült, az egybensült csirke tálra helyezve került bele, savanyúságot tettek mellé, bort és pálinkát, valamint csörögét is, külön leterítve. – Így mentek babalátogatásra – meséli a tanítónő –, hogy ne az anyukának kelljen dolgoznia.1977-ben, a nagyobbik lányom születésekor még én is kaptam ilyet Nagy­ba­conból, egyik néném hozta, igaz, ő sült bárány­combot tett a kosárba – idézte fel a szép eseményt több mint három évtized távlatából.

Kisbacon tájháza több hát, mint a kistérség hagyományos tárgyi emlékeinek gyűjteménye, ezzel a jóleső érzéssel távozom. Németh Erzsébet közösségét gyarapító, értékmentő munkához látott, mely számára egyben időutazás is, hisz – mint állítja – minden csoportvezetés a szüleihez, nagyszüleihez röpíti vissza az időben. Egy olyan korba, amikor a mindennapok talán küzdelmesebbek voltak, mint ma, ám a régiek pontosan tudták, munkájuknak úgy van értelme, eredménye, ha abban mindenki osztozik, s ha tisztességgel, úgy végzik el, hogy örököseik számára is gyümölcsözzék. Meggyőződésem, a kisbaconi tájház megálmodója is valami hasonlóban hisz.

Demeter Virág Katalin
Háromszék

néphagyomány  2013.10.09. | 08:28 Tájház született Kisbaconban