Még a múlt század dereka előtt is a vidéken élő emberek túlnyomó többsége a növénytermesztésből és állattenyésztésből tartotta fenn magát és családját. A település értelmiségi rétegét a pap meg a tanító alkották. De rajtuk kívül volt minden faluban néhány mesterember is, mint például: kovács, tímár, asztalos, ács vagy szűcs.

A vár

osok mesteremberei, kézművesei céhekbe tömörültek érdekeik könnyebb érvényesítése céljából. A marosvásárhelyi vár bástyáit is ilyen céhek építették. Helytörténeti leírásokból tudjuk, hogy a vargák, a szűcsök, a mészárosok, a kádárok, a szabók, a lakatosok és az ötvösök vállalták a vár felépítésének oroszlánrészét. Mára már eltűntek ezek a céhek, de a mesterségek egy része is elenyészett.

A régi népi mesterségek és különböző foglalkozások gazdag tárházát felsorolni talán egy lap egész terjedelme is kevés volna. Ma már nincsenek rönkúsztatók, mészégetők, kötélverők, révészek, de a városban sincs ma már szükség például lámpagyújtogatóra vagy telefonközpontosra. Aztán nagyon ritka manapság a nemezkészítő, bútorfestő, cipész, órás, könyvkötő, kosárfonó vagy lószerszámkészítő. A népi mesterségeket űzők napjainkban főleg falunapokon, vásárokon, kiállításokon mutathatják be és kínálhatják termékeiket. Ilyen például néhány éve a Marosszentgyörgyi Napok, ahova idén 40 mestert hívtak meg. Portékáit kínálta itt például a korondi keramikus, a gyergyóalfalvi gyöngyfűző, a marosvásárhelyi nemezfeldolgozó, a székelyudvarhelyi faműves, a mezőfelei és mezősámsondi nádfeldolgozó. Jelen volt itt natúr szappanokat és kozmetikumokat készítő mester, méhész, fagyökér-műves, hentes, rusztikus gyermekruha készítő, papírkosárfonó, virágárus, és vásárról lévén szó, nem hiányozhattak a kürtőskalács és mézespogácsa árusok sem.

A székelykapunak üzenete van

Ritka és lélekmelengető érzés, ha ma arról hallunk vagy olvasunk, hogy valaki vagy valakik igyekeznek, hogy megőrizzék, ápolják, továbbadják mesterségük régi népi, hagyományos jellegét. Kilyén Domokos Nyárádcsíkfalán él, díszesen és mesterien faragott székelykapukat készít, elsősorban a Nyárádmentén. A szentmártoni unitárius parókia, a csíkfalvi református templom és kultúrotthon, a jobbágyfalvi unitárius paplak elé állított mesterművek magyar történelmi és helytörténeti mozzanatokat is rögzítenek.

A faragómester elmondása szerint ezzel az a célja, hogy a helyiek, főleg a fiatalok és gyermekek ezeken keresztül is megismerjék történelmünk egy-egy szeletét. A kapuknak mondanivalója, célja, üzenete van. „Ha egy ember megáll egy székelykapu előtt, le kell tudja olvasni a székely nép üzenetét – vallja Kilyén Domokos. Ezek a kapuk szeretnek nyitva állni, de néha becsukódnak, ha úgy hozza az idők forgataga, és hallgatnak a remélt szebb jövő eljöttéig. Örvendenek, ha menyasszonyt engednek ki vagy bölcsőt hoznak be rajtuk, és szomorúak, ha koporsót engednek ki, vagy rossz hír jön be rajtuk.”

A kézimunkának van igazi értéke

Napjainkban a nagyáruházakban vagy szaküzletekben nagyon sok előregyártott kovácsoltvas jellegű darabot lehet megvásárolni, egy kis kézügyességgel, rátermettséggel az ember akár össze is állíthat egész kerítést, kaput vagy bármi egyebet. Ezeket a darabokat nagytételben különböző gépek igénybevételével gyártják, majd forgalmazzák. A nagyernyei Ferenczi József kovácsmester viszont nem híve az ilyen jellegű munkáknak. Véleménye szerint a kézimunkának van igazi értéke, és manapság ezt sokan így látják.

A hagyományos módon, kohóban felmelegített és üllőn kikalapált darabok nem tökéletesen egyformák, csak hasonlóak. De éppen ez adja meg aztán a már kész termék egyedi szépségét. Az ernyei mester kovácsolt kapukat, korlátokat, bútorzatot készít, és igyekszik, hogy megőrizze a mesterség hagyományos, kézzel készített jellegét. A hegesztést igyekszik – a lehetőségekhez mérten – mellőzni, a kovácsolt darabokat a szegecselés és a bilincselés módszerével rögzíti egymáshoz.

A fejfa az elhunyt örök álmát őrzi

Környékünkön hajdan szinte minden faluban voltak fejfafaragók. Székelykakasdon még ezelőtt tíz évvel is állítottak cserefából faragott sírjeleket, melyek közül sok megmaradt napjainkig. De lassan „kiment divatból” ez a fajta sírjelölés, és az ehhez értő mesterek is kihaltak vagy más foglalkozás után néztek. Talán ma már egyetlen kivétel, ahol még állítanak fejfákat, az Marossárpatak. A településen az 1900-as évek derekán id. Szabó Mihály, majd a fia, ifj. Szabó Mihály, valamint Kluzsán Jenő faragták a fejfákat.

Az 1980-as évek végén az 1967-ben született Peres Gyula vette át ezt a foglalkozást, aki azóta közel száz cserefa sírjelet faragott a falu három temetőjébe. A fafaragó mesterséget a marosvásárhelyi faipari szakiskolában tanulta. Ma a felesége és nagyobb fia segítik a munkájában. A fából faragott síremlékek „ideiglenes” jelleggel kerülnek a helyükre, hogy majd kicserélik őket, amikor a családnak lesz lehetősége és módja márványbetétes műkősíremléket készíttetni – tájékoztatott Peres Gyula.

De sok esetben megtörténik, hogy ez „végleg” a helyén marad, ha a tolvajok el nem lopják. A fejfák elkészítési módja, anyaga, formája, aspektusa igen egységes. Cserefából készültek, és mint egy emberalak vigyáznak az elhunytak örök álmára. Szinte megkülönböztethető a faragott síremlékeken a fej-, a törzs és a végtagrész. A felső „fejrészbe” minden esetben az „E H” iniciálékat véste be a faragómester, ami az „El Hunyt” rövidítése. A „törzsrészt” telerótta írásjelekkel, amelyek az elhunyt nevét, születési és elhalálozási évét jelzik, valamint a legtöbb esetben egy bibliai idézetet is. A fejfára írandó szöveget minden esetben az elhunyt hozzátartozói határozzák meg.

Nemes Gyula

néphagyomány  2014.08.17. | 09:01 Népi mesterségek, régi foglalkozások