NG-portré: Turóczi Tiborc

Huculok, ukránok, románok, magyarok élnek egymásra utaltan, a nagyvilágtól elzártan a Tisza forrását koszorúzó zord hegyek között. Ezeket az embereket, s a közös életük mindennapjait mutatja be a magazinban megjelent riportban Turóczi Tiborc. Sok mindent, rengeteg érdekességet megtudhatunk a cikkből ezekről a környezet és a politika által megérdesített, mégis oly esendő emberekről – magáról a szerzőről azonban még a legelmélyültebb kutatás révén sem sikerült semmilyen személyes adatra bukkanni az interneten. Magától értetődött hát az első kérdés Turóczi Tiborchoz: Vajon ez egy elhatározás eredménye? A válasz pedig határozott, de igencsak szűkszavú: „Igen”…

Nyenyecke pásztorszállás, Rahói-hegyek: Turóczi Tiborc (jobbra) Kolja Marecsilovval, aki nagyon sok útjukon volt kísérőjük, és az elmaradhatatlan társ, Dina, a kutya.

Annyit mégis sikerült megtudni róla, hogy 1964-ben született, és egy Tisza-parti faluban, Tuzséron nőtt föl. „A kíváncsiság, és a vonzódás a természet iránt már korán megmutatkozott. A szüleim jóvoltából és segítségével egy Fekete István-regényhős életét élhettem a Tisza mellett. Aztán az erdészetiben a fotózással is megismerkedtem. Az iskola után disszidáltam, hogy megkeressem a saját igazságomat a világban a világról. Ez a mai napig meghatározó az életemben. A világképemet a saját tapasztalataimra alapozom” – magyarázza, hogy miként fordult a figyelme a természetfotózás felé.

Az eddigi munkásságának homlokterében a Tisza-vidék mellett a Kiskunság áll. Ez a rajongás, amint megtudom, lényegében két személyes barátságban gyökerezik: „A Kiskunság, azon belül a Kolon-tó szeretetének kialakulásához nagyban hozzájárult Németh Ákossal és Biró Csabával kialakult barátságom – ők a Kolon-tavi Madárvárta és a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai. A tóbejárásokat, majd a megfelelő engedélyek beszerzésének lehetőségét nekik köszönhetem. Napokat tölthettem el a Kolon-tó belsejében található madártelepeken. Elmesélhetetlen és egyben embert formáló élmény, amikor a madarak elfogadnak, és egy egyszerű maszkírozás mellett szabadon mozoghatok közöttük.”

Amikor arról, kérdezem, hogy miként keveredett a Tisza forrásvidékére, egy több éves történet kerekedik ki. Amint mondja, eredetileg feleségével egyhetes kirándulásokat tettek, hogy megismerjék a Kárpátok kulturális és természeti kincseit. „A Retyezáttól indultunk és így jutottunk el a Tisza forrásvidékére is. Ott viszont leragadtunk. Hat éve járunk oda vissza a barátainkhoz és a hegyekhez. Három éven keresztül lakást béreltünk, és kinn éltünk, hogy egy fotóalbum anyagát összegyűjtsük” – meséli Tiborc. A hosszú évek legfelemelőbb élményeként arra emlékszik, amikor egy lehangoló és nehéz nap délutánján mégiscsak felvitték a terebesi hegyek közt élő pásztornak a beígért képeket. „Persze örömmel fogadtak, és a képek nézegetése közben feltett kérdéseinkre egyszer csak ezt felelte a főpásztor: »A havason minden fűszál áldás!« A tipikus, tömör válasz, amiben mindennek a lényege benne van. Nem minden ember ilyen itt sem, de megérte a fáradságot, hogy felkutassuk ezeket az eredeti embereket és lejegyezhessük az üzenetértékű bölcsességeiket.”

S hogy mi volt a legmeglepőbb pillanat? „Havasi gyopárt szerettünk volna fotózni. Az Ikerhavas oldalában lévő tehénállás vezetője elküldte velünk 10 év körüli fiát, hogy mutassa meg, merre találjuk a virágokat. Amikor a sziklaoldalhoz értünk, a fiú minden szó nélkül elindult a függőleges falon, gumicsizmában, amiről tudtuk, hogy mennyire csúszik a sziklákon! Az alatt a negyed óra alatt halálfélelmünk volt, míg vissza nem jött. Ráadásul egy kis csokorral a kezében tette ezt és büszkén mondta: »Vörös könyves virágok«!”

Turóczi Tiborc a terveiről szűkszavúan beszél: „Ez is a Tisza forrásvidékéhez kapcsolódik. A vallás, Isten nem egy elvont, absztrakt dolog a kinn élőknek. Vannak emberek, akik mellett e két világ teljes összekapcsolódása megtapasztalható – már, ha megosztja veled. Imák, szertartások, az egység megélése. Még nem emeltem fel a kamerámat, hogy képet készítsek ilyenkor, de majd annak is eljön az ideje…”

Írta: Horváth Árpád