Végig muzsikálta Európát. Játszott a császárnak, mind a kettőnek, az orosz cárnak. Királyi udvarok fényében fürdött. Párizs, Amszterdam, Rotterdam, Bécs, Budapest hajlott meg művészete előtt. „Tulumbás” volt Esturdeonban, pár óráig maga a király, ami a cigány népnek legősibb gondolata: egy éjszakára királlyá tenni maguk közt a legöregebbet, ha éhségtől szikráznak is a belei és a rongyok lehullóban vannak fekete testéről. Valóságos királlyá, kinek mindenki engedelmeskedik. A legnagyobb álom, mit valaki láthat: az élet megalázottságából egyszerre, ha múlólag is, trónra szállani. Hírnév, dicsőség, kitüntetések, mindene megvolt, mit az élet nyújthatott a vén Balutznak, a lisztferenc-fejű cimbalomművésznek, aki félszázaddal ezelőtt tőlünk származott el. Titkos és hatalmas volt, mint egy bálvány, a bolygó nép egyik legnagyobb fia.

Kevesen ismerték már a régi legények, mikor hirtelen mindent otthagyva, nemes feje feltűnt Udvarhely utcáin. Zárkózottan, magába merülten ment, mintha nem e világban járna. Az emberek tisztelettel néztek utána.

- Mit akar ez itt? – kérdem Jancsit, a prímást, aki áhítattal kísérte.

- Meghalni jött haza! – súgja vissza Jancsi.

- Ne csinálj rossz tréfát!

- Bár tréfa volna! – sóhajtott Jancsi.

- De hiszen makk egészségesnek látszik.

Jancsi legyintett, hogy nem értem én azt.

Fene tudta még akkor, hogy a cigány, a föld akármelyik pontján legyen, meghalni mindig hazamegy. Ők ezt tudják egymásról. Mi közönséges halandók nem is sejtjük. Nekem is csak most jut eszembe, hogy vettem is észre rajtuk valami különöset, másnak talán fel sem tűnő jeleket. A többiek, ha Bálint szólott, áhítattal néztek rá, tréfáin nem nevettek, kővé vált az arcuk a jóízű mondásra is. Ez már a haldoklónak szólott.

Ki sejtette?

Bálint sem mutatta, hogy mire készül. Inkább azt lehetett volna gondolni a viselkedéséből, hogy új virágzásban van szíve. Hangversenyt is adott, de csak a cigányoknak. Még egyszer kiömlött lelkéből a magyar nóta úgy, mint soha. Zokogva hallgatták a füstösök. Soha ilyen szépen nem muzsikált. Jancsi mondja, hogy ez volt a hagyatéka. Kiosztotta köztük a művészetét, a nagy titkot.

Attól kezdve lassanként készülődtek is a temetésre.

Az öreg Bálint is eltűnt az utcákról.

Senki számon nem kérte. Ki az ördög érdeklődik egy cigány  után?

Magam is véletlenül találkoztam vele, véletlenül hallottam játszani, de olyan muzsikát, amilyent sem a két császár, sem a boldogult orosz cár nem hallottak tőle, mert akkor nem az élőknek, hanem a régi halottaknak húzta a vén Bálint. Titokban hozatta ki a hangszerét is.

Az úgy volt, hogy egyik szép nyári este hátizsákkal a vállamon ereszkedtem le a Szejke-fürdő bükkös meredekjén. A világ éppen lefeküdni készült. Csendes, elhagyatott volt minden. Amúgy is ritka a vendég a roskadozó, elhagyatott, divatból kiment feredőn. Most is mindössze az omladozó „vendégház” falán szomorkodott a füstös petróleumlámpa, mint aki megunta az életét. Élőlény sehol. A szemben levő hegyoldalon az Orbán Balázs kopjafás sírjára már ráhullott a hold első sugara.

Ekkor zendült fel a különös muzsika.

Meghökkentem.

- Mi ez?

Halkan kezdődött, mintha nem hangszer szólna, hanem az erdő madarai egy kivilágított terebélyes bükk ágain furcsa éjjeli hangversenyt tartanának titokban, mikor Istenen kívül senki se hallja.

Első pillanatban én sem hittem, hogy valóság, olyan földöntúli volt. Fejemet óvatosan előrenyújtottam a bokrok kárpitja közt, mint a figyelő vadász, és akkor felismertem a cimbalom hangját… De vajon cimbalom ez?... Legközelebb meg fogom számolni, hogy hány ezer húrja van ennek a hangszernek. Hogy én eddig erre nem gondoltam!... Vagy csak itt, az erdő rejtekén hallatszik ilyen különösen, mintha az induló szellő messziről verné hozzám a sajátos, sohasem hallott fájdalmas, égő szemű és mégis lázadó dallamokat, melyek ha a mélybe szállanak, olyanok, mintha a fák gyökerein játszanék valaki és lassan, szélesre emelkedve múlnak el, mintha a Lengyelfalva felé vezető fehér útra esett kis csillag-cserép pendülne utolsót.

Fáradt vagyok, azért hallom ilyennek, de megnézem, hogy ki muzsikál.

- A vén Balutz!...

Vigyázva óvakodom a közelébe, hogy száraz gally ne reccsenjen a lábam alatt, de csörtethetnék akárhogy, a vén cigány se lát, se hall. Hófehér haja a hangszer fölé görbül, finoman erezett kezei lüktetnek a húrok felett. Mellette a terítetlen kecskelábú asztalon pohárban gazdátlan bor sárgállik, fölötte a lakatlan, vén vendégház csorba kéményén titokban könnyet ejt a bagoly.

Már alig ölelés-hosszra állok a háta mögött, de elmerültségében nem vesz észre. A húrok pengése nem szűnik, új nótát vált rajtuk a cigány. Vígat, dévajkodót, régi jókedvünkből valót. Aztán, mintha leintette volna valaki, a derekán szakítja a dalt. Ijedten szorítja rá kezeit az ezüstösen csillogó húrokra, hogy elnémuljanak és hosszan, elmélázva belegondolkodik az éjszakába. Kemény, élesrajzú arca újra figyelni kezd és a puha pálcák ismét rákoppannak a cimbalomra.

Soha nem hallottam ezt a dalt, de érzem, hogy minden ízében magyar és a különös, mohoshátú múlt világból való… Mondom, - sohasem hallottam, de az öreg cigány fél szemmel az árva asztalra figyelve, úgy játssza, mintha onnan diktálná valaki láthatatlan, magányos mulatozó, régi magyar eleinkből való, ki a végén a borba ejti sátoros szakállát.

Az én bensőm is elnehezedik és mikor az utolsó hang felröppen a vén bükk gallyai közé, nem állom meg sóhajtás nélkül és megkínzott szívem indulatából görcsbe rándult ököllel éppen rá akarok vágni a kecskelábú asztalra, mikor a vén Bálint észrevesz és elnémul. zavartan rám néz és elpirul, mint a csókon kapott leány.

- Jó estét!... Te vagy az, Bálint?

A hátizsákot ráejtem az üres asztalra.

- Telepedj ide mellém, Bálint! Mulassunk együtt!

A vén cigány nem mozdul.

- Mi az, nem akarod elhúzni a nótámat?

Bálint zavarba jön. Lesüti szemeit, tipeg-topog, alig meri kinyögni:

- Ma nem lehet!... Majd máskor… Ma nem lehet!

Kissé megszúr a vonakodása. Valami büszkeség, haragféle is átfodrozik rajtam és a nézésemmel beleszúrok az arcába.

- Miért nem lehet?... Megfizetem.

Már bánom is, hogy ezt mondtam. A cigány elhalványodik. Látom, hogy megbántottam.

- A pénz?... Mit nekem pénz?

Rásötétedik az asztalra.

- Nem muzsikálok én többet az életben!

- Hát az előbb?

- Az más! – vágta közbe hirtelen. – Csak elbúcsúztam a vén bárótól…

- A vén bárótól?

- Ennél az asztalnál szokott ülni, míg élt…

Magam is lehajtottam a fejem.

- Értem, Bálint… Szép dolog, hogy ilyenekre gondolsz… Most már értem… No, csendes jóccakát!...

Hetekig nem láttam a vén Balutzot. Nem is igen törődtem vele. Elég gondja-baja van az embernek az életben. Nem csoda, ha megfeledkeztem róla.

A napokban azonban a Szejkén volt dolgom és egyszerre elfogott az átélt hangulat.

Minden úgy volt, mint akkor, csak az öreg Bálint hiányzott.

Egy mezítlábas legényke fütyörészgetett a vendégház kapujához dőlve, melyet még Orbán Balázs állíttatott. Ritka szép székely kapu, csak a lábai rothadtak ki. Kár, hogy nem gondozza senki. Ráklábba kéne venni. Maholnap ledől, szürke cserefa-halott lesz belőle. Úgy jár, mint a gazdája, kinek kétszer is megháborították a csontjait, míg végre lepihenhetett a „legnagyobb székely”.

De mi van az öreg cigánnyal?

- Te gyermek!... Ma nem muzsikált itt a vén Balutz?

A kölyök félreveti a fejét.

- Ő tudom, hogy nem!

- Miért?

- Mert meghót! Maga nem tudja?

- Meghalt?

- Ő meg!... Van két hete, hogy eltemették!..

És tovább  fütyüli a maga nótáját.

Hát meghalt. A halál letépte a cimbalomverőkről a vattát és örökre bedugva vele a füleit.

Meghalt.

Egyszerűen, feltűnés nélkül, mintha csak átment volna tányérozni az örök élet asztalához.

Leveszem a fövegemet, hogy megadjam a végtiszteletet Bálintnak, de a legényke figyelmeztet, hogy jó lesz, ha felteszem a kalapomat, mert így őszre fordulóra kissé hűvösöcske az idő.

Valóban, már kezdenek színt váltani a falevelek…