A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett a Gyerkó nagy cserefája alatt, a fűben. Idegen, ki tudja, hova való tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.

Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.

– Hé, atyafi! – kiáltott rá. – Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!

Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment rá, és akkor látta, hogy már meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga, és megütötte a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.

– No, ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.

Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.

– Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!

Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.

– Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ... Hátha hozzuk tartozik.

Mátéfalva ugyanis tiszta román község.

– No, ezt jól eligazítottam! – kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz. Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörölte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz, és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. Így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet, és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.

– Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom – mormogta –, ott egye meg a fene a füvet! Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé meg­könnyebbült.

– Vajon ki lehet? – jutott eszébe, hátha felesége, gyermekei voltak, akik – ki tudja hol – aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! – esett meg a szíve rajta. Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.

– Hátha romány? – vigasztalta magát. – Ott hadd üljön.

Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.

– Romány? – morfondírozott. – Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben... S azonkívül halott. Rosszallólag megcsóválta a fejét.

– Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről... Nem volt eljárás! Nem! Letette a kaszát – lesz, ami lesz –, és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.

– Jere vissza, földi! – szólt rá mosolyogva, és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.

– Maradj itt, ha már ide jöttél meghalni! A halott is, mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.

– Úgy no! – nyugodott meg Gyerkó. És egyszerre elmúlt a szorongása.

Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így nem tesznek kárt a fűben.

– Jelenteni kéne az elöljáróságnak! – jutott eszébe.

Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.

– Erről is levettem a gondomat! – nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.

Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:

– No, Isten nyugtasson!

Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kínyér.

– Megkínálnálak – szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított –, de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál... Meg... Jobb is így!...

Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van elég idő estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.

Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.

– Mindjárt jönnek! – biztatta. Juon eddig beért a faluba.

Tudja fene, miért nem tudta megállni, hogy ne beszélgessen vele. Így hozta a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindent hall az ember.

A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál.

– Ne bántsátok legalább ti! – pallotta le szelíden a testről Gyerkó.

A nap is odasütött.

– Valamivel be kéne takarni! – gondolta Gyerkó, de nem volt, mivel.

Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.

A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.

Azután újból munkához látott.

Fél óra múlva olyan ereje volt a napnak, hogy a kurtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.

– Mindjárt itt lesznek! – vetett egy pillantást rá. – Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.

A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták rongyait, de nem kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, és kijelentette, sehova se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.

– Ide leülsz, s ott maradsz! – parancsolta a csendőr.

– Kaszálni szeretnék! – bátorkodott Gyerkó.

– Nem lehet! – rivallt rá a csendőr.

– Baj van! – gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és leült csendesen a halott mellett.

A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került, de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a tűzlángja tudná megállni sokáig szó nélkül.

– Ekkora úr sohase voltam! – hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.

– Miért? – kérdezte a halott helyett a csendőr.

– Mert testőrséget kaptam – csúfolkodott a székely.

A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.

Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelefonálták a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta, és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.

A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.

– Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temessünk el minden tekergőt? – mondották az emberek.

A testet kitették a községháza elé, a csepegés alá. A községi cigány dobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, akik arra jártak, megdöbbentek és továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába, és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.

– Te még itt vagy, testvér? – köszöntötte ismerősen. – Neked nincs nagy szerencséd. Mégiscsak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg, Szándoki! – biztatta a cigányt –, vigyük be hozzám!

Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.

– Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó – mondogatták megkönnyebbülve az emberek.

Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mind a három templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.

– Vedd fel a fekete gúnyádat, asszony – parancsolta Gyerkó a feleségének –, s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije!

Így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestellték magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.

– Nem elég! - rendelkezett Gyerkó. – Hátha gyermekei is voltak?...

– Tiszta igaz!

Hogy ez nem jutott eszükbe!

Két fiúcskát és két leánkát odaültettek a lábához.

Így kivolt a család.

Siratták is tisztességesen.

– Igen, de ki temeti? – jutott eszükbe.

Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.

Mire azonban a gyűlőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.

– Hátha katolikus volt? – mondta a katolikus pap.

– Hátha református volt? – tűnődött a református pap.

– Hátha unitárius volt? – aggódott az unitárius pap.

Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.

A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.

A sírnál is megadták neki a tisztességet.

Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.

– Isten nyugtasson, földi! – búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.

Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.

Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát – ami kicsi lett – bétakaríthassuk.