Hirtelen elszédül minden és mozdulatlanná lesz.

A havas készül a viharra. 

A hegyek megdermednek, gerincük feldudorodik, a szakadékok szemlátomást tágulnak. 

A fák megvetik lábukat, ágaik görcsösen egymásba fonódnak. 

A füvek még jobban a földbe kapaszkodnak. 

A kemény cserfák odaszólnak egymásnak: - ,,Az Isten legyen velünk!" 

A vadméhek, bogarak fejvesztetten menekülnek. 

A megbolydult hangyák mentik, ami menthető. 

Az egerek ki- és befutnak likaikon és egymást szidják. 

A vakond megtapogatja, hogy elég szilárd-e fölötte a föld. 

A halak az iszapba süllyednek. 

Az anyamadár ijedten huzigálja csőrével kicsinyei fölé a faleveleket. 

A mezőről hazafutó elkésett magyarótyúk minden pillanatban megáll és sírni kezd. 

A bagoly morcosan szidja a fákat: - ,,Miért nem költöttetek fel!... Most ki vezet haza?" 

A seregélyek izgatottan csácsognak, mint a cigányok. 

A nyulak holttá tétetik magukat. 

Az őzek azt sem tudják, hová legyenek. 

A mókus saját farkával kötözi magát a faághoz és szédülve eltakarja szemeit. 

A róka kárörvendve kiszimatol zegzugos likából: - ,,Lesz itt világ mindjárt!" 

A farkas ledobj nehéz zsákmányát és úgy menekül. 

Az anyamedve összeteszi kicsinyei kezét: - ,,Imádkozzatok szépen, hogy a jó Isten fordítsa el tőlünk haragját."

A csorda dübörögve száguld le a hegyoldalon. Szarvak csattognak, vér futja alá a szemeket és tompán bőgve gázolja a bokrokat. Nincs hatalom, mely megbírná állítani. Csak a kormos, fehér bika nem mozdul a tetőn. Szembe mered a készülő viharral, kurta bömböléssel rázza szarvait és a véres indulattól arasznyit süllyed a földbe. A pásztor nem meri bántani és rekedten, idétlenül a csorda után futva, elkalimpál mellette.

Hideg szél lehel át az erdőn. Éppen csak megmozdítja, nyugtalanítja a faleveleket. A felhők futása megáll. Aztán csend. Rettentő csend. Egy pillanatig. Mindössze annyi ideig, míg a haragvó Isten végignéz a világ fölött. Háta mögött a veszedelem és vak, baljós, villámtalan moraj.

A gombák kalapjukat jó erősen a fejükbe húzzák. 

A vadmacska borzongva köpik szembe az éggel. 

Az odúkból ijedten lesnek ki a kísértetek. 

Csak a kövek bíznak magukban. 

Hirtelen nagyot dördül, mintha az Isten ökle zuhant volna rá a legmagasabb szikla fejére.

- Jól bevágá Szent Péter a kaput! - aszondja a székely, ki szénát hoz le a havasból két remegő rongyos tehénnel. 

Alig ér le azonban az aljába, a súlyos felhők ráomlanak a havasra. A hegyek eltűnnek, mintha elsodorták volna. Vak, nyugtalan és pusztító éjszaka lesz.

A szél előrohan.

A sziklák jajgatni kezdenek, az odúk fütyülnek, a fák egymást csapkodják. 

A sas, mely a veszedelem szépségétől megigézve élvezte a vihar készülődését, háromszor próbál felvágni a magasba, de a vihar háromszor csapja vissza a földre.

Villám cikázik végig az égen és a fényénél látni lehet, hogy a szénásszekér feldőlt, gazdája pedig átkozódva rázza fel a háromágú vasvillát az égre. 

A sas borzadva fordítja el a fejét:

- Megint az ember miatt! 

Minden baj a világon az ember miatt van. Jól tudja. 

Gyors, szaggatott csattanások rázzák meg a mindenséget, mintha Isten szólott volna: 

- Hát ezért teremtettelek!... Rajta! 

És felbődül a vihar.

Megzendül az ég, megrendül a föld. Sűrű villámok járják keresztül-kasul és szüntelen a dörgés. Az eső omlik. Lélegzetet se vesz a vihar, csak ontja a tüzet, vizet, tarol, zúz, füstöl, nyög és sivít. Recseg, ropog a föld, mintha fellázadt holtak vernék a halál koponyáját az örök éjszakában. Sudármagas fenyőszálak fordulnak ki tövestől, vagy a lábukon törnek darabokra, becsapó villámtól lángra lobbannak és szurokszagú fenyőktől piros lesz a vihar hasa. Az égő erdőre vörös vízfonalak hullanak a kínosra torzult, szörnyalakú felhőkből, mint a vér, mintha a magánosan a tetőn rekedt bika az ördög belét ontotta volna ki és ez most ráhörögné szennyes lelkét a világra

. 

Szenved és retteg minden élő.

A medve-anya reszketve kiáltja ki a komor, szörnyű világba: 

,,Uram, irgalmazz nekünk! 

Krisztus, kegyelmezz nekünk! 

Mennybéli Atyaisten!... 

Megváltó Fiúisten!... 

Szentlélek Úristen!..." 

Kicsinyei hozzásimulva nyögik: 

- Irgalmazz nekünk! 

Az apamedve lemondóan legyint és magába mélyül, mintha a végrendeletén gondolkodnék. 

Nincs kegyelem, nincs megállás és reménység semmi. Szüntelen és kifogyhatatlan a vihar. 

Rettenetes mikor az élettelenek élni kezdenek. A megszaggatott föld omlik, kövek robajlanak le a szakadékokba, szennyes vizek zúgnak, a rejtekről felragadott állatkák feje szétloccsan a fatörzseken, a szél a fészkestől felragadott csóré madárfiókákat a felhők közé vágja. 

Tombol, rombol az égiháború és nincs határa és nincs idő és nincs gondolat és nincsen világ és nincs semmi, csak bénult félelem, rettegés, halálvárás, tobzódó sötétség, mintha a semmi megőrült volna. 

A farkas megőszül a borzalomtól, majd dühében kivicsorítja a fogait: 

- Az ember miatt van! Az ember miatt! 

A hiúz fogaival is kapaszkodik az ágban, csakhogy megmaradjon.

A sas némán ráhorgasztja fejét a pusztuló világra: 

- Ha meg kell halnunk, haljunk meg férfiasan, büszkén! 

Hiábavaló minden. Akkora a vihar dühe, hogy még az elköltöző lélek is visszahull az égből. Elviselhetetlen ez a szörnyűség. Minden élő felfohászkodik, könyörög a maga nyelvén: 

- Fáradj ki vihar, könyörülj Isten! 

A vérszomjas ragadozók földhöz vert homlokkal fogadkoznak: 

- Nem, nem, soha többé! 

De még sötétebb, még borzasztóbb az örök harag napja. 

- Csak egy kicsi világosságot! - szomjúhozza minden. 

Legalább annyit, amennyit egy bogárka szeme elnyelni képes. 

Csak egy kis reménységet, hogy vége lesz a rettenetnek! 

Reménységet, ha csak addig is tart, míg a halott tátott száját kivilágítja a villám-fény!

Az általános kétségbeesésben csak a földhöz nyomott, remegő, finom, kicsi őzek nyugodtak és - ki hitte volna - nem magukat, hanem ezt a nyomorult világot siratják.

De mi az a pár könnycsepp vízzuhatagok közt, melyek szennyes áradattá nőve tombolnak és háznagyságú sziklákat görgetnek? 

Már-már beletompul minden elkerülhetetlen végzetébe és kábultan már-már belenyugszik, mikor a vihar utolsó dühkitörése még rettentőbbé fokozódik és még egyszer egymáshoz veri a hegyek fejét. Recseg, ropog az egész föld eresztékeiben. Már nem bírhatja sokáig. Bódultan szédül, és vész el a végtelen sötétségen. Csak ez a sötétség ne volna, mely semmivé süllyeszt mindent, mintha minden fény elpusztult volna, minden szem lezárult volna és nincs többé semmi, ami újra bevilágítsa a mindenséget. Önmagát se látja semmi és csak a rettegésünkből tudjuk, hogy még vagyunk és a folyton cikázó villámok tartanak életben, melyek sűrűn átszövik az eget. Olyanok, mint felrobbant arany-kígyók, melyek tüzet sziszegnek rá a világra.

Ez már a vég, de hát mindegy. Úgyis már csak élettelen, puszta testeket kínoz a vihar. Mindössze pár pillanat és minden megsemmisül... 

És ekkor jön a szabadulás. Váratlanul, mikor már alig volt, aki higgyen benne. 

Még egy utolsót csattan és a vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is vonul. 

Az égő erdő-részlet még egyszer fellobban, aztán kilobban, elalszik a tűz is. 

Lassan derengeni kezd. Beteg, szürke kis világosság támad, de végre világosság, mely alig észrevehetően erősödik. 

Minden megkönnyebbülten sóhaj fel: 

- Fény, világosság, újra élet! 

Elsőnek a tetőn a furcsa, tejszínű ködlésben hatalmassá nőtt bika tetszik fel, ahogy leszegett fővel mozdulatlanul áll, míg a terhes felhők zúgva elmorajlanak fölötte. Aztán lassan felemeli fejét és a felhők után néz, de csak a villámoktól véres hátuk látszik, ahogy a látóhatár mögé torlódnak folyton gyengülő, de szüntelen dörgés közben, míg az is lassan elhal és a világ végre megnyugszik. 

Nem mer azonban semmi mozdulni, csak a bika rázza meg bömbölve vizes szarvait és körülnéz a tájon. 

Csend, némaság... 

Hiába süt ki újra a nap. 

Először a barna medve lép ki a barlangjából. Vészjósló, haragos. Látszik rajta, hogy nagy elhatározás támadt benne és az Isten legyen irgalmas annak, ki ma vele találkozik!

- Az ember miatt volt! - dörmögi maga elé. 

Az ember miatt, ki felrázta vasvilláját az égre a feldőlt szénásszekér miatt. 

Most leszámol vele a sok rettegésért, veszedelemért, mit a havasra hozott. Nem lesz addig békessége az erdőknek, míg ember fertőzi meg. 

Amerre megy, megrendülve látja a pusztulást. 

A hegyek már csak sírhalmok a világ fölött. 

A víztől csurgó sziklák agyonverve fekszenek, mint meztelen óriások, kiken még rajta van a halálverejték. 

Elalélt minden.

Ezek a megkínzott fák, talán már nem is élnek. Törötten, tiprottan, csonkán merednek fel a törzsek, vagy tövestől kitépve, messzi dobva hevernek szétszórtan és egész erdőrészeket égetett fel vagy tarolt le a vihar. Még azok is földig csüngő ágakkal erőtlenül egymásra borulva hallgatnak, melyeket megkímélt az Isten ítélete. 

A füvek, virágok vízbe, iszapba fulladtak. Az eper merő véres seb, a hangyák földönfutó koldusokká lettek és zűrzavar az egész havas. A villámok korma bemocskolt mindent.

Megölt, ázott állatok dülledt szemei ijesztik lépten-nyomon. Holt madárkák fekszenek hanyatt és hidegre dermedt, vékony cérna-lábacskáikat meresztik az ég felé. Megrendítő, ahogy haját tépve futkos, keres a rigó a bokrok közt és félőrülten kiáltoz: 

- Nem láttátok a gyermekeimet?... 

A medve fogcsikorgatva megy tovább.

- Az ember miatt!... No megállj!... 

A halak még most is némák és hidegek az ijedségtől, mint a háromnapos halott. 

A rákok, ezek az őslények, alig bírják vonszolni kövektől összevert, dagadt ollóikat. 

A szerencsétlen kicsi gombák is kitört nyakkal hevernek, mintha a szél fejestől elfújta volna kalapjukat. 

- No megállj, ember! 

Szinte kővé mered a medve azonban, mikor kilép az utolsó bokrok közül és látja, hogy hűlt helye van embernek, szekérnek. Csak a letaszított, ázott széna hever az útmarton. 

- Megmenekült! - lihegi sötéten. 

Nem akarja elhinni, hogy mégis megmenekült az ember. Bután pislog a távolba, hol még nyúlánk, fehér ködök állnak a szakadékok fölött, mint egy szál ingben kimenekült síró asszonyok és összeráncolt homlokkal dörgi: 

- Nincs igazság a földön! 

És mérgesen visszafordul. 

Az őzek éppen akkor jöttek elő szerényen a bokrok sátra alól, mintha szégyellnék, hogy életben maradtak. 

A hangyák újra építeni kezdik összerombolt palotáikat. 

A magyarótyúk odakottyant valakinek: - Hiába! Élni kell, komámasszony! - és visszafut a mezőre. 

A levegő ismét zengeni kezd a méhektől, bogaraktól. 

A nyúl vizes ülepét szárítja a napon. 

A róka oldalt pillant és mohón ráugrik az első állathullára. 

A farkas előóvakodik és újra ölésre feszíti izmait. 

A hiúz ragyogó bundában újra kifekszik leshelyére, a faágra. 

A bika a tetőn megadással lehajtja fejét és békésen legelni kezd. 

A medvében felforr az indulat, az undor és sötéten, megvetéssel, káromkodva tántorog vissza barlangjába. 

Az élet újra megindul. 

A sas sietve felnyilall a magasba és megkezdi őrállását a világ fölött.