Természet: NYÍRŐ JÓZSEF - HAZUG ISTVÁN

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17343 db
  • Videók - 6877 db
  • Blogbejegyzések - 16310 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17343 db
  • Videók - 6877 db
  • Blogbejegyzések - 16310 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17343 db
  • Videók - 6877 db
  • Blogbejegyzések - 16310 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17343 db
  • Videók - 6877 db
  • Blogbejegyzések - 16310 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

Egy sebzett kant nyomásztunk az öreg Hazug Istvánnal egész áldott délután. Sok mocsok helyet, szakadékot, száraz patakfeneket, bozótos sűrűséget összemásztunk utána, de csak estefelé kaptuk lövésre a vágott völgyében, fenn a havas fejében. Fáradtan, lihegve, szuszogva kapom a puskát, de az öreg István megrántja a karomat:

 

– Hó! Itt nem szabad lőni!

– Mit beszél? – hárítom félre a puska útjából. ­Nem szabad lőni?

– Nem! – támad rám az öreg konokul.

– Miért?

– Mert ez a kicsi Jézus völgye!

 

A szenvedély, harag elfut.

– Én nem bánom, ha . . .

Az öreg azonban újra ráveti magát a fegyverre.

– Amíg én itt vagyok, addig nem lő a tekéntetes úr!

Addig húzoszkodtunk, míg a disznó odalett.

– Megette a fene! – mérgelődtem, de ezt a nyolcvanesztendős apró öregembert mégse vethettem le az oldalon. A disznót se üldözhettük tovább a setét miatt:

– Verjünk szállást! – mondom mogorván.

 

Az öreg tűzrevalót gyűjtött, fenyő-csereklyét vagdalt ágynak, párnának, de nem szólt hozzám, csak magában morgott, míg a lombkalyibával bíbelődött:

– Jöjjön közelebb, öreg! – veszem elő a jó fenyő­vizet.

 

Ettől ő is újra barátságos lett. A tarisznyából jól laktunk, ami meghozta mind a kettőnk lelki egyensúlyát. Teljesen megbékélve nyújtózom el a tüzecske mellett. Akkor jut eszembe a különös név, hogy ez a Jézus völgye.

 

– Hallja, öreg! – mosolygok feléje. – Mióta lett erdőbirtokos Jézuska a havasban?

Az öreg a pogány, illetlen tréfától megbotránkozva néz fel:

– Hát maga még nem hallotta?

– Mit?

– Hogy Bolond Mózsi idehozta !

– Kit?

– Hát a kicsi Jézust!

Tudom, hogy az öregnek egyetlen szavát se lehet elhinni. Azért is nevezik Hazug Istvánnak.

– Mesélje el! – buzdítom és rápislantok, de István bácsi halálos komoly marad, sovány arcán nem táncolnak a mókázás ravasz ráncai, mint máskor.

– Ezzel a két saját szememmel láttam, hogyan ült kicsi Jézus azon a csutakon.

– Hol?

– Azon a szürke csutakon, amihez hozzákötözte volt Bolond Mózsi, hogy le ne essék róla. Mintha most is látnám . . . Hogy az milyen ékes, szép szobrocska vala ! . . . Festett, piros orcája, arany haja, gömbölyű karocskái, lábacskái. A két ujját áldásra tartotta s úgy kacagott, mint a napfény.

– Aztán hogy került Bolond Mózsihoz?

Az öreg vörös szempillái sűrűn pislognak, ahogy belenéz az estbe vesző rengetegbe.

– Az úgy volt, – tudja – hogy Mózsi a kicsi fia halála miatt bolondult volt meg, lehet annak tizennyolc-húsz esztendeje. A nagy fájdalom elvette az eszit.

– Azt már hallottam!

– Hát azt hallotta-e, hogy azóta télen-nyáron mezítláb, hajadon fővel egy nagy bogos cserefakaróval a havast járja e keresi a fiát, mert a gyermek itt veszett volt el a havason.

– Ezt is mondták!

– De azt már nem tudja, hogy – már elfelejtettem – melyik csiki templomban, ahova bévetődött, meglátta a Mária ölében kicsi Jézust . . . Azt hitte szegény bolond, hogy az ő fia. Ott, a népek előtt felfutott az oltárhoz és össze-vissza csókolta: – Hát itt vagy, Jánoska? Hát te vagy, Jánoska? – Négy erős ember alig bírta kivinni a templomból.

 

Az öreg rámnéz, hogy csodálkozom-e és csak aztán folytatja:

– Azon éjszaka ellopta a kicsi Jézust az anyja öléből... Hét nap, hét éjjel kereste az egész falu, de Mózsi szobrostól úgy odalett, mint a kámfor . . . Én azonban még aznap éjszaka találkoztam vele a Benék-kútja mellett.

– Kied látta? – lepődöm meg, hogy az öreg annál jobban belemelegedjék a beszédbe.

– Mint a tekéntetes urat!... Kicsi Jézus ott volt az öliben . , . Ne érjem meg a reggelt, ha nem így volt!

– Elhiszem ! – nyugtatom meg, mitől az öreg még bizalmasabb lesz.

– Még hozzám is szólott szegény: – Megvan a fiam! Megvan a fiam! Megkerült! – Mielőtt a számat feltáthattam volna, el is tűnt a szoborral a sűrűben. Az erdő elnyelte.

– S kied nem ment utána?

– Várjon! – dugja fel az ujját az öreg, hogy ne szóljak bele, mert most jön a java.

– Egy hét múlva méges megkaptam.

– Bolond Mózsit?

– A szöme világát ! . . . Kicsi Jézust ! . . . Akkor már oda volt kötözve a csutakhoz.

– Maga pedig leoldozta s hazavitte! – hamarkodtam el a dolgot, de az öreg István megvetőleg legyint:

– Vóna esze a tekéntetes úrnak, de az a baj, hogy nincs kezeügyibe!... Annál sokkal szebb dolog volt!

– No?

 

Kissé nehezen tudja elkezdeni. Hol a tűzbe néz, hol a földre, hol a magosba. Végre felcsillan a szeme.

– Üsmerte úgy-e, Bokrászt, a kutyámat!

Bólintok, hogy üsmertem.

– Az olyan kutya volt, hogy egy alkalommal a medvét készen hazahozta a házhoz a felszorította az asztalra. Úgy ült az asztalon a medve, mint egy nagy bihaj . . .

– Tudom, tudom, de mi lett kicsi Jézussal? – térítem észre az öreget.

– Éppen azt akarom elbeszélni . . . A kutya vezetett hozzá . . .

– Ugyanbiza!

– Virradatkor kijöttünk, hogy széjjelnézzek. A kutya felvert ott az aljban egy vén kant. Komótosan mentem a nyomában, mert tudtam, hogy ha kell, egész nap ott tartja, ahol lefogta. Még gyönyörködtem is benne, hogyan hörög, morog Bokrász, de hirtelen úgy elhallgatott, mintha késsel vágták volna el a szavát . . .

– Csak nem ölte meg a kan? – ijedek meg.

– Futok oda, kapom a fegyvert, de alig érek ki a sűrűből, akkora csodát láttam, hogy szinte sóbálvánnyá változtam.

 

Mélyet lélekzik az izgalomtól. Sápadt, komoly.

– A kicsi Jézus körül volt véve vadállatokkal.

Az öreg szentséges komolysággal lelkendezett.

– Annak a bokornak a tövében feküdt két lihegő farkas – mutogatta. – Velük szemben két anyamedve, a fa tövében nyulak, távolabb őzek, vaddisznók, szarvasok. Ami vadja van az erdőnek, mind ott volt s mind elhozta a kicsinyeit, hogy jácodjanak a kicsi Jézussal ...

 

Olyan meglepő volt, amit mondott az öreg, hogy nekem is elállott a lélekzetem. Az éjszakai erdő a tűz varázsában fürdött, illatozott. A kicsi keresztekből összerakott fenyőlombok meg se moccantak. Az ég mély és fenséges volt. Az öregember nekipirulva beszélt, hosszú, fehér haját lengette a tűz melege, száraz, aszott teste fénylett, mint a prófétáké.

 

– S a vadak kicsinyei jácodtak vele . . .

 

Hangja meleg, ködös, elfogult és halk lett a szeretettől. Mocskos condrája, szakadt, durva kendervászon inge aranylott s az egész ember fénylett, mintha a szívében, az élet házában lámpát gyújtottak volna. Olyan vontatottan beszélt, mintha az agyán, lelkén átvonuló drága képek nyomában gyalogolna.

 

– A rókafiak szökdöstek előtte és bojtos farkukat csóválták. Egy farkaskölyök felugrott melléje a csutakra és végignyalta az arcát. A párhetes, barázdás vadmalacok felcsivogtak hozzá, a nyúlfiak a fűbe lapulva bajuszukat, szájukat fintorgatták, az őzgidók egymáson szökdöstek át, hogy kedvet csináljanak kicsi Jézusnak. Két kövér medvebocs szakadatlanul mórikázott neki. Még a fákra is felmásztak a kedvéért. A mellette ülő farkaskölyök játékosan béharapta kövér kacsóit. Az egerek felfutottak a vállára. A mókus fenyőtobozt hajigált le neki. A madárkák egy hosszú ágon úgy ültek fölötte, mint vasárnap a leányok a templomban. A felnőtt vadak gyönyörködtek és szelíd tisztelettel őrizték őket . . . Volt ott – mondom – mindenféle állat. A tisztás hemzsegett tőlük. Az anyák még a most született kicsinyeiket is elhozták a szájukban. Az egy hiúz nem mert közel jönni, de az is ott lappangott azon a vastag fán. Kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában. Soha efféle csodát az életben nem láttam ! . . . Nem én, pedig ennyire megvénültem!...

 

Kurta szünetet tartott az öreg, míg az izgalomtól lobogó lelke kissé megpihen, de utána mindjárt úgy nyílott ki a szó a száján, mint a virág.

 

– S a kicsi Jézus áldásra tartott két ujjal mosolygott reájuk . . .

Maga elé mélyed a vén ember, úgy ismétli:

– Mosolygott reájuk . . .

– S azok visszakacagtak, vinnyogtak, sírtak, magukon kívül voltak örömükben . . .

– Amennyi virág, fű, fa, még az is mind feléje fordult . . .

– Soha ilyen csodát!...

 

Szinte elgyengül a vén székely most is az emlékezéstől.

 

– Mikor megláttam, valami furcsa melegséget éreztem, s puska kiesett a kezemből s csak éppen annyit tudtam mondani: – Jó reggelt adjon az Isten ! – azzal a szó megfogant bennem. Kicsi Jézus mintha a szemeive1 mutatta volna, hogy húzódjam közelebb s én le is ültem az egyik medve mellé . . . Akkor látom, hogy a kutyám, ez a vérengző, vad, veszett állat békességgel hever a farkas mellett s hűséges szemeit Jézusra függesztve könnyezik a meghatottságtól, mint egy vénasszony.

 

– Lehetetlen! – csudálkozom, hogy én is szóljak valamit.

Az öreg megrezzen, de mindjárt bizonykodni kezd, hogy abban nincs semmi lehetetlen.

– Ha hiszi, ha nem, ott semmi sem bántotta egymást . . . Én se őket, ők se engem. Még csak nem is gondoltunk effélére. Eszünkbe se jutott. Tudj az Isten, hogy volt, mitől volt, de így volt! . . . Olyan ártatlanok s tiszták voltunk, mint a csecsszopó gyermek, mikor elalszik az anyja mellén. Olyanok! .. . Egyebet sem csináltunk, csak néztük kicsi Jézust. Sem éhesek, sem szomjasok nem voltunk egész nap. Észre sem vettük, hogy telik az üdő. Mintha nem is ezen a világon lettünk volna . . . Nagy dolog volt, annyi szent! Az áldott nap olyan enyhén, lágyan égett az égen, hogy szinte kézzel meg lehetett volna fogni a sugarait, mintha a Mária hosszú aranyhaja hullott volna a szemünkbe a mennyországból.

 

– A Mária aranyhaja! – ismétlem magamban megejtve, megbabonázva.

Az öreg székely száraz kezei remegnek, míg megigazítja a tüzet, bennebb tolja a leégett hasábokat s csak azután folytatja nagyot sóhajtva.

– Csak este ne lett volna! . . . Sajnos, hogy bésetétedett, vége lett mindennek.

Olyan szomorúan mondja, mintha kedves halottjától búcsúznék a sír partján.

– Haza kellett mennünk . . . A vaddisznó röffentett malacainak, a medve előtt kézenfogva ment a két bocsocska, az őzgidók úgy kényeskedtek az ösvényen, mintha pipaszárlábú városi úrficskák volnának. Farkasanyó tiszteletből félrehajtott fővel ment közel a szoborhoz, hogy egyik erőtlen kölykit a szájába vegye. A másik a Jézuska nyakába kapaszkodott és semmiletteképpen nem akart hazamenni. A madarak a szobrocska fölött lebegve csicseregtek jóéccakát. A nyúlfiakat, egereket a fű elnyelte. A mókus hátára már javában hullott az éj korma, mikor a fák tetején odujába szaladt.

 

Az öreg feje előre csuklik és olyan csendesen beszél, hogy alig hallom a hangját.

– Magam maradtam – pihegi bánatosan maga elé – és egyedül néztem Jézuskát . . . Szegénykének az arcája már nedves volt a harmattól, arany haja is, kicsi teste is megfakult az esteledésben; de ő csak tovább mosolygott . . . Néztem, addig néztem, míg egyszer csak távolodni, kisebbedni kezdett, mintha a csutakkal együtt úszna a messzeségbe, a fekete ködben. Amerre elhaladt, a fák ráterítették ágaikat . . . Aztán arra napnyugat felől egy fekete homály felkerekedett az égre s végleg eltakarta . . .

 

A tűzbe bámulva elhallgat az öreg. Csak félve merem megkérdezni:

– Hát aztán?

– Azon vettem észre magamat – rezzen fel ismét, – hogy a kutyám húzza az ujjasomat, hogy mi is menjünk haza. . .Az eszem azonban ott járt kicsi Jézuson. Alig vártam, hogy reggel legyen. Jóformán ki sem virradt, ismét itt voltam, de kicsi Jézus nem volt sehol..,

 

Megsajnálom, olyan szomorúan mondja:

– Nem volt sehol... A szürke csutakon ott volt az eloldott istráng, de ő eltűnt végleg . . . Összekerestem a fél havast., de híre-pora se maradt. Csak későre fedeztem fel, hogy Bolond Mózsi odajött az éccaka s elvitte magával.

– A letaposott füvön tisztán látszott, hogy merre ment. A szálerdőben azonban végkép elveszett a nyoma. Ki tudja hova, merre lett. Azóta nem láttam sem őt, sem kicsi Jézust.

 

Erőszakosan megrándul, mintha azt mondaná, hogy most már minden mindegy és mintha mély álomból ébredne, kicsit szégyenkezve mondja:

– Hát ezért nem szabad ebben a vőgyben semmire reálőni, semmit bántani! . . . Most már tudja, úgy-e, tekéntetes úr!...

– Igaza van, öreg! – bólintok elkomolyodva.

 

Több szó nem is esett köztünk. Későn is volt, hát elnyúltunk a tűz mellett. Az öreg István mindjárt el is aludt, nekem azonban nem jött álom a szemeimre. A harmat lassan permetezett, a keresztlevelű fenyők susogtak fölöttem. A szürke csutakra, melyen egykor a kicsi Jézus ült, ráesett a tüzünk világa.

 

Megpróbálom lerázni az igézetet.

– Milyen szép volt! Kár, hogy nem igaz. Akkora tekergő nincs az egész földön, mint ez a vén bolond itt, mellettem. Minden szava hazugság.

Futó pillantást vetek rá, mielőtt a fejem lehajtanám az illatos csereklye-párnára.

 

Az öreg álmában mosolyog. A ráncos, fekete, öreg arc tele van mosolygással. Lapos, sovány melle olyan, mint a süppedő sír. Nem sok van hátra neki se az életből.

 

De azért mosolyog.

 

Lehet, hogy megkapta a szürke csutakhoz kötözött kicsi Jézust s ennek örvend, de lehet, hogy álmában is hazudik.

 

Milyen kár, hogy hazudik! . . .

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa írta 3 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

FÁRADT LEHET ÉS A FEJE IS FÁJHAT! Kedden országszerte...

Miclausné Király Erzsébet 7 órája új blogbejegyzést írt: Tamási Áron: CZINCZIRI HÁM

Miclausné Király Erzsébet 7 órája új képet töltött fel:

Aranyosi_ervin_agyfoglalas_2109089_9294_s

Miclausné Király Erzsébet írta 7 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Aranyosi Ervin: Felhők mögé bújt a Nap (dalszöveg) Felhők...

Rádiné Zsuzsa 12 órája új blogbejegyzést írt: Ki a felelős a városi szmogért

Rádiné Zsuzsa 12 órája új blogbejegyzést írt: Ki a felelős a városi szmogért

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu