A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának munkatársa, Óváry Melinda 2014-ben 3 hetet töltött Délkelet-Afrikában.

 

 

Az önkéntes útja a kontinens „meleg szíveként” is emlegetett Malawiba, a fővárosban található Lilongwe Wildlife Centre nevű vadállatmenhelyre vezetett. Lilongwe várost egy védett erdősáv szeli ketté. Az állam a terület sorsát egy alapítványra bízta, hogy az ottani, jobb napokat megélt állatkert helyén, egy természetvédelemi, fajvédelemi központot hozzon létre. A rezervátum teljes mértékben adományokból működik, a Föld tíz legszegényebb országának egyikében. A mára elkészült állatmenedék kiemelkedő eredményeket ért el, így a szakmában is komoly elismerésekre tett szert. Jó néhány nemzetközi szervezet állt már mögéjük, hiszen olyan szigorú előírásoknak képesek megfelelni, amelyre Európában is csupán kevés példa akad.

„Évente mintegy 200 egyed fordul meg a központban, többségüket visszatelepítik, amelyek pedig már nem képesek a vadonbeli életre, végleg itt maradnak és nagy, körülkerített, természetes kifutókban barangolhatnak” –mesélte a magyar önkéntes, Óváry Melinda. Ebben a rezervátumban, ellentétben egy állatkerttel, igyekeznek a természetes állapotokat fenntartani. A látogatóknak ritkán adódik megpillantani az állatokat, hozzáérniük pedig kifejezetten tilos.

„Olyan élőlények lelnek itt oltalomra, amelyeket a helyiek elárvultan találnak, olykor sérült, elütött, hurokkal elfogott egyedekről van szó. Gyakoriak a magángyűjtőktől származó, már felcseperedett, megunt oroszlánok és majmok, de akadnak gyanús esetek is, amikor minden bizonnyal orvvadászok visznek be saját tetteik következményeként elárvult kölyköket. Nem tartanak emberszabásúakat és még veszélyeztetett állatok tenyészprogramjaiban sem vesznek részt. A nem visszatelepíthető állatokat sterilizálják, a természetbe később visszaintegrálhatóakat – itt tartózkodásuk idejére – fogamzásgátlóval kezelik, és csak a kitelepítés után szaporodhatnak. A Malawiban nem őshonos fejdíszes cerkóf (Cercopithecusmitis) például a rezervátum állandó lakóinak számát bővíti” – ismertette Melinda.

Vervet kölykök

A visszatelepítési projektek fő célcsoportja a vervet majom (Chlorocebuspygerythrus). Ebből a fajból majdnem minden évben sikerül eljuttatni egy csapatot arra a szintre, hogy később a természetben önállóan megállja a helyét. „Az általában árván bekerült állatok nevelését igyekszenek minél kevésbé emberi befolyás alatt tartani, és amennyire pedig lehet, természetes környezetet biztosítani számunkra. Persze életük első szakaszában a cumiztatás nem elkerülhető, főleg, ha nem áll rendelkezésre egy béranya” – tudtuk meg a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársától.

A visszatelepítési programoknál egy nagyon fontos etológiai folyamat, amikor bemutatják egymásnak a csapattagokat, majd végül összeszoktatják őket. Ez egy roppant időigényes, több hónapon át tartó munka. „A majmok különböző színű jelölőket kapnak a fülükbe, elnevezik őket, ezt feljegyzik, és mindennap másokat engednek össze, figyelik a nemek arányát, az agresszivitást, azt hogy miként reagálnak a menekülési jelekre. Ki kell alakulnia egy hierarchiának” – idézte fel Óváry Melinda.

A vervet majom faj matriarchális társadalomban él, vagyis a nőstények a csapat vezetői és ők a dominánsak. A kutatók napi 12 órát állnak a tűző napon, és egy lyukon át kémlelik a visszatelepítésre szánt csoport kifutóját, mi is történik ott. Így próbálják elzárni az emberektől az állatokat. A magyar önkéntes elárulta, hogy „még egy kisebb majomnak is annyira jellegzetes az arca, hogy pár nap elteltével felismerhetővé válik, mint egy gyerek. Teljesen egyedi a viselkedésük, külön egyéniségek, ami hatalmas élmény volt.”

Az ilyen projekteknél az állatoknak nincs fix etetési idejük és nem is egy helyre kapják a táplálékot, hanem szétszórva a kifutóban. Lényeges valamennyi harc, hiszen a természetes táplálékkeresési ösztön kialakulása elengedhetetlen a visszatelepítések esetében. Ahol ilyen csapatokat tartanak, oda látogatókat sem engednek be. „Amikor már kellően összeszokott egy közösség, akkor felszerelik őket, vagy csak egy-egy tagot egy rádió adóvevővel, elviszik egy nemzeti parkba, ahol szabadon bocsátják” – magyarázta Óváry Melinda.

A rezervátum egyik híressége Bella, az oroszlán. Romániából sanyarú körülmények közül menekítették ki. A gerince elsorvadt, problémák vannak a hátsó lábával, amikor rátaláltak, alultáplált volt, és egy fertőzés miatt el kellett távolítani az egyik szemét is. A magyar önkéntest lenyűgözte Bella emberekhez való hozzáállása, főleg annak tekintetében, amit az oroszlán eddigi életében elszenvedett: „Ha a gondozói közelednek, akkor elkezd dorombolni, dörgölőzni, tényleg úgy viselkedik, mint egy macska. Miután eljöttem, történt egy akkora szerencse, hogy kapott egy társat Belgiumból. Az új jövevény sem találkozott még oroszlánnal. Az összeszoktatásuk is több hónapos folyamat volt.”

A Lilongwe Wildlife Centrenek jó híre van a térségben, hiszen ez az egyetlen menhely, ahol foglalkoznak az elesettebb állatokkal. Egész évben 10-12 önkéntes dolgozik, ennyit tud befogadni a központ, de nem mindig sikerül feltölteni a létszámot. Hogy valaki itt önkéntes lehessen, azért fizetni kell körülbelül heti ötszáz dollárt, cserébe ellátás, illetve fáradhatatlan munka jár.

„Ennek ellenére sokan vállalnak itt munkát, például egy amerikai ügyvédnő a szabadságát minden évben Afrikában, valamilyen önkénteskedéssel tölti. Munkánkat egy helyi dolgozó segítette, én állatgondozói feladatokat láttam el. Kora reggel, irgalmatlan mennyiségű takarmányt vágtunk fel: tököt, uborkát, gyümölcsöket. Ezeket hajnalban szerezte be a piacról a sofőr. A leírt adagok szerint porcióztuk vödrökbe meg talicskákba a gyümölcsöt, a zöldséget, illetve a fagyasztott csirkét és a hasonló finomságokat, ezután elindult a körjárat a rezervátumban, amikor már az állatok elkerített területeire szórtuk be az élelmet, utána az éjjeli kifutókat, ketreceket takarítottuk ki minden nap kétszer. Ez tipikus egyhangú állatgondozói munka, de mindenki élvezte” – számolt be a kalandról a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa.

Az önkéntesek általában három hét és három hónap közötti időt töltenek el a menhelyen. A komolyabb kutatómunkát végzők fél, egy évet is ott vannak, egy állatorvos akár évekig is lehet itt.

Akik több ideje vannak ott, ők foglalkozhatnak az árván bekerült kölykökkel, ezek a kicsik kezdetben éjjel-nappal törődést igényelnek. Itt a cumisüvegből való etetés az, ami nagyobb gyakorlatot követel. Miután a kölykök megerősödtek, meg lehet őket ismertetni saját fajtársaikkal, ekkor már igyekeznek minden emberi kapcsolat megszüntetésére. De a haladó önkéntesek részt vehetnek visszatelepíteni kívánt csoportok vezetésében is.

Fotók: Lilongwe Wildlife Centre