1830.  február 03-án Lengyelfalván született a családi "kúriában", amely elég szerény külsejű, nagy ház volt.

Itt élt gyermekkorában szüleivel és három testvérével, és ide tér vissza külföldi utazgatásai közben.

Középiskoláit a közeli Székelyudvarhelyen végezte; előbb a katolikus, majd a református gimnáziumban, mivel ez utóbbiban a nyelvtanon és a szintaxison kívül történelmet, matematikát és görögöt is tanítottak. Gyermekkorától kezdve célratörő kitartás és szorgalom jellemezte; ez tette például képessé arra, hogy magánszorgalomból egyetlen nyári szünidő alatt, megtanuljon franciául. Kalandos élete nem a kalandkeresésnek, hanem a tudás és megismerés iránti vágyának tudható be. 

Anyai nagyanyja, Foresti Mária, görög származású, Isztambulban megtelepedett gazdag nagykereskedő-család gyermeke volt. Knehtel János magyar bányamérnök, a török bányák főfelügyelője vette feleségül. Leányukat, Eugéniát az apa, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy gyermeke ne magyar iskolába járjon, az anya tudtán kívül elvitte Kassára, s beadta az Orsolyák zárdájába.

Törökországba visszatértében azonban Knehtel hajószerencsétlenségnek esett áldozatul, nem tért többé haza, s így nem tudta elmondani az anyának, hogy hova lett a leányuk. Foresti Mária évekig hiába kerestette gyermekét, Kassán pedig senki sem jelentkezett Eugéniáért. Orbán Pál – Balázs nagyapja -, akinek leányai is a kassai Orsolyáknál tanultak,szánta meg és vette magához az árvának vélt gyermeket. Eugénia Orbánék kassamindszenti házában nőtt fel, s később hozzáment Orbán Jánoshoz. 

Sok év múltán Foresti Mária végre megtudta, hogy Eugénia él, s rohant elveszettnek hitt leányához… Megbeszélték, hogy Foresti Mária Isztambulban házat építtet az egész családnak, s ha kimennek hozzá Törökországba, rájuk hagyja hajóival és minden vagyonával együtt. Orbán Balázs még az udvarhelyi kollégium diákja volt, amikorra az isztambuli ház elkészült, s a család útra kelt a gazdagság felé. Ám még oda sem értek, midőn hírül vették, hogy a nagyanya meghalt (állítólag megmérgezték). A nagy vagyonra a VAKUF, egy mohamedán egyházi alapítványi szervezet tette rá a kezét, Orbánéknak csak néhány ház, ingóságok s némi készpénz maradt az örökségből. (A 17 évig tartó pereskedés sem hozott eredményt, s a család visszatelepült Lengyelfalvára.) Az isztambuli évek alatt Orbán Balázs kitanulta az órásmesterséget és beutazta a Közel-Keletet meg Görögországot. 

1848-ban Athénban érte a hír, hogy Magyarországon forradalom van. Amint tehette hajóra szállt s visszautazott Isztambulba. Csapatot szervezett a Habsburg-önkényt megelégelt, Törökországba menekült olaszokból s gyalog elindult velük Magyarország felé. Lelkesítő szavaira még sokan csatlakoztak a kis légióhoz. El is jutottak Vidinig, de sajnos későn. A szabadságharc megbukott; egyre többen menekültek kifelé Magyarországról Törökország felé, hogy elkerüljék Bécs véres megtorlását. Orbán Balázs is visszatért Isztambulba. Az örökségből megmaradt egyik házban kaszinót hozott létre a hontalan menekültek számára. 

Mikor hírét vette, hogy Kossuth Lajos is Törökországban, Kiutahiában (ma: Kütahya) kapott menedékjogot, felkereste és felajánlotta segítségét. Tudomására jutott, hogy a bécsi udvar titkos ügynökei állandóan figyelik Kossuthot és meg akarják mérgezni. Orbán vállalta, hogy ezentúl ellenőrizni fogja ételét, italát. Kossuth csak azt fogyaszthatja el, amit Orbán lepecsételt csomagban küld számára. 

Néhány hónap múltán Kossuth elhatározta, hogy Londonba megy; azt remélte, onnan kapcsolatot teremthet Amerikával és többet használhat a szabadság ügyének. Rövidesen Orbán Balázs is Londonba tartott. A magyaron kívül már tudott latinul, görögül, törökül, franciául, kissé arabul is. Nyilvánvaló nyelvtehetsége és akaratereje jóvoltából a hosszú hajóút alatt megtanult angolul is. Legalábbis annyit, amennyi kezdetben feltétlenül szükséges. Londonban egy órásmesterhez állt be s keresetéből – mivel roppant igénytelen volt – fenn tudta tartani magát. Szervezete azonban nem bírta el a nyirkos, ködös londoni éghajlatot, állandó láz emésztette.

Kossuth, akivel újból kapcsolatba került, beajánlotta Teleki Sándorhoz, Bem tábornok egykori hadsegédéhez. 
Teleki Jersey szigetén élt, a "L.’Homme"-ba írt cikkeket, de mint a többi emigráns, ő is fizikai munkát végzett a megélhetésért. A szigeten szép házat bérelt, kerttel, Orbán Balázst szívesen látta vendégül. Itt Orbán láza s vele az állandó fáradtság, levertség is csakhamar megszűnt. Teleki baráti körébe sok emigráns – magyar, francia – tartozott, köztük Victor Hugo és családja, akik III. Napóleon miatt voltak kénytelenek emigrációban élni. Orbán rövidesen megismerkedett velük s igen nagy hatással volt rá Hugo ragyogó szelleme, szabadság-szeretete, szókimondása. Viktor Hugo fiainak már volt fényképezőgépük; hatalmas nehéz masina, de jól működött. Orbán Balázst is megtanították a kezelésére, s ő mindjárt arra gondolt, hogy milyen jól tudná ezt hasznosítani, ha egyszer végre sikerülne valóra váltani nagy célját: megírni Székelyföld történetét. 

A viszonylagosan boldog és nyugodt korszakba megint beleszólt a politika: III. Napóleon, kijátszva olasz szövetségesét, fegyverszünetet kötött Ausztriával. A felháborodott Victor Hugo erre megírta "A Köztársasághoz" című felhívását, amelyben leleplezte III. Napóleon újabb hitszegését. A felhívást a teljes baráti kör: Teleki Sándor, Mészáros Lázár, Orbán Balázs és a többiek is aláírták. Victor Hugo a párizsi külügyminisztériumnak küldte el írását, másolatát pedig az angol kormánynak. A válasz az, hogy mind Hugo, mind az aláírók kötelesek elhagyni Yersey szigetét, mert a "Felhívás"  veszélyezteti Anglia jó kapcsolatát Franciaországgal. Mivel Victor Hugonak volt egy villája Guernsey szigetén, valamennyi emigráns oda költözött. Orbán Balázs innen még bejárogatott Londonba; a British Museum könyvtárában gyűjtött további adatokat már régebben megkezdett útleírásához az "Utazás Keleten"-hez. 

Lassan azonban ráébredt, hogy hazájának külföldön nem válhat hasznára, s úgy döntött, hogy visszautazik Lengyelfalvára. Ott naphosszat írta könyvét, majd néhány hónapra Sepsiszentivánra utazott Mikes Benedekhez, aki maga is többször járt keleten s ott sok könyvet, adatot gyűjtött össze. Az első mű, az "Utazás Keleten" rövidesen megjelent (hat kötetben), majd Orbán második könyve is elkészült: Szaif Züliazám szultán regéjének fordítása, "Kelet tündérvilága" címen. 

Ezután Orbán Balázs már teljes erővel vetette bele magát a régen megálmodott és tervezett "Székelyföld leírásá"-ba. 1862-ben indult el vándorútjára. Gyalog, lóháton, szekéren járta a városokat, falvakat, várakat. Falusi házakban éjszakázott, ette, ami éppen akadt, de soha semmit nem fogadott el ingyen. Írt mindenről, ami csak említésre méltó, rengeteg rajzott készített és sokat fényképezett a Londonban vásárolt fényképezőgéppel. Sorra vett minden emlékművet, templomot, kastélyt, egyházi és világi kincseket; leírta a népszokásokat, regéket, lefényképezte a népviseleteket. 

Orbán Balázs már nem a dagerrotípiás, hanem a korszerűbb kollodiumos nedves eljárással készítette fényképeit. Ezzel az eljárással részint megnő a képek élessége, részint már lehetővé válik sokszorosításuk. A hegyes-völgyes vidéket járva, a súlyos fényképezőgép mellett még a lemezeket, a sötétkamrául szolgáló sátrat, vegyszeres üvegeket és az állványt is cipelnie kellett, ami nem kis megerőltetést jelenthetett a cingár termetű "csontbáró"-nak – ahogyan környezete kissé gúnyosan elnevezte. Amíg a korabeli fényképészek többnyire a divatos és főleg jobban jövedelmező emberábrázolással foglalkoztak, addig Orbán Balázs útjai során rengeteg tájképet, épületet is megörökített, s a személyeket is mindig természetes környezetükben ábrázolta. Bátran állíthatjuk, hogy ezzel úttörő riporteri tevékenységet is fejtett ki. Noha hatalmas munkája 1868-1873 között megjelent, kortársai sajnos nem méltányolták kellően egyedülálló munkásságát s nem jutott osztályrészéül olyan hír és dicsőség, amelyet megérdemelt volna. Halála után rövidesen elfelejtették. 

Korunkban fedezik fel újra, 1982-ben az Európa Könyvkiadó "A Székelyföld" címmel válogatást adott ki nagy munkájából, ugyanebben az évben megjelent a teljes, hatkötetes mű, "A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból" második, facsimile kiadása is. Fényképeinek negatívjai nemrégiben bukkantak elő a feledés homályából, a marosvásárhelyi megyei könyvtár régóta porosodó iratai közül. 

Orbán Balázs vándorútjai közben időnként Szejkefűrdőn, a családja tulajdonában levő aprócska üdülőhelyen, a borvíz-forrásnál pihent meg. Ide építtetett magának kis faházat s itt rendezte az útjai alatt összegyűjtött, sajátos gyorsírással, kis noteszeibe bejegyzett adatokat, rajz- és fényképanyagot.

Élete főműve, a Székelyföld hatkötetes leírása kereken 520 falut és várost ismertet. Felkutat 80 várromot – soknak alaprajzát is közli-, templomokat százával, barlangokat, forrásokat, 110 régi harangot, 24 kelyhet ismertet, illetve ábrázol. Énlakán lerajzolta azt a rovásírásos szemöldökfát a "hunszittya" felirattal, amely bizonyítja, hogy Erdélyben még a 17. században is használták a régi székely rovásírást. Külön kötet készült "Torda és környéke" címmel, egyrészt mivel erre a tájra túl sok adat gyűlt össze, másrészt pedig, mert Orbán helyenként túlment a Székelyföld határain. 
Orbán Balázs a közéletben is szerepet vállalt, először mint Udvarhelyszék főjegyzője, később mint képviselő.

Az országgyűléseken gyakorta felszólalt a nép, a közjó érdekében. Élete utolsó éveiben – mind a könyvkiadókkal fennálló kapcsolatai, mind a képviselői feladat miatt – Budapesten lakott. A rengeteg munka idő előtt felemésztette amúgyis gyenge szervezetét; egyre többet szenvedett szűnni nem akaró gyomorgörcseitől. Még rengeteg tervet szeretett volna megvalósítani, de érezte, hogy rövidesen meg kell halnia. Végrendeletet írt; Szejkefürdőt és a szombatfalvi házát, telkét bátyja fiának hagyta azzal, hogy évi 400 forintot tehetséges, szegény diákok megsegítésére kötelesek fordítani. Tövisi birtokát s egyéb ingatlanjait az Erdélyi Közművelődési Egyletre hagyományozta abból a célból,hogy "azt bölcs belátása szerint fordíthassa a székely kivándorlás meggátlására". 

A végrendelet 1890. április 16-án kelt. Néhány nap múlva Orbán Balázs meghalt. Kedves tartózkodási helyén, Szejkefürdőn 

temették el. Sírján két kopjafa áll.

Síremlékéhez vezető székelykapuk

Sokan voltak azok a székelyek, akik vérrel vagy tollal beírták nevüket működésükkel az emberek emlékezetébe. Nehéz kiválogatni, hogy kik is azok, akik leginkább említésre méltó szerepet töltöttek be. A következőkben bemutatandók közé azokat a már nem élő székelyeket válogattuk ki, akik nemcsak kiemelkedők voltak, hanem kezdeményező vagy magas szintű munkálkodásukkal igen értékeseknek látszanak. Éppúgy, mint ahogy a helytörténeti, köztörténeti adatok sem merítik ki a megismerhető anyag teljességét, az életrajzi adat is csak szemelvényes. Több vastag kötet sorozatára volna szükség ahhoz, hogy minden ide vonatkozó ismeret leglényegesebb része bemutatható legyen.

Szerző: Balás Gábor – A Székelyek nyomában (328-333. oldal) Panoráma, 1984 ISBN 963 243 253 3 ISSN 0133-7327

Képek: Wikimedia Commons