“Csík egy minden oldalról magas havasok által körülölelt és védett természetes erősség; oda bejutni bármely oldalról is bajos, s e bejutási pontok is olyanok, hogy azokat könnyen lehet védeni és elzárni. Ez elzártság, ezen természetileg való fedezés még nyiltabb, s folyamainak kifolyást engedő déli részen is megvan, mert itt is csak két könnyen védhető szoroson lehet oda behatolni. Ezen hadtanilag fontos bejáratok a tusnádi szoros és a nyergesi ut.

A Nyerges ugyan nem szoros, hanem hegyvonal; de oly hegyhát, mely teljesen uralogja a Kászon felől oda vezető szük völgyet és a Nyerges keleti oldalán felvonuló egyedül lehetséges utat. Csekély ide helyezett erő hadseregeket tudna feltartóztatni.

S hogy a Nyerges hadtani fontosságát többször használták fel, arra történelmünkben több adatot találhatunk; – mert itt verték szét 1550-ben a székelyek Kemény János vezetése alatt István moldovai vajda öcscsének seregét, ki a Martinuzzi és Petrovits összekoczczanása előidézte zavarokban a porta által küldetett Erdély feldulására.

Itt állottak meg a csíkiak 1660-ban, midőn a Háromszéket neroi kegyetlenséggel duló Barcsai Gábor közelge, Csíkot hasonló sorsra juttatni; innen izenték meg ezen hazafiui vérrel táplálkozó szörnynek, hogy ne közeledjék, mert ők utolsó emberig oltalmazni fogják határaikat, s mig közülök egy is él, oda be nem bocsátják. Ez elhatározott fellépés menté meg Csíkot a feldulástól, mert Barcsai a fejedelem parancsából fegyverszünetet kötve, a segesvári országgyülés közbeszólása megmenté Csíkot.

És itt állott 1849-ki aug. 1-jén Tuzson János honvédezredes, ki Bem által Moldovában feledtetvén, esetlegesen éppen a szentgyörgyi csatavesztés után érkezett vissza Háromszékre, hol minden veszve lévén, ki csapatjával s néhány ágyuval Csík felé vette utját. Miután Kászon-Ujfaluból a felnyomuló oroszok és az azok után jövő Calm-Gallas elől egy heves csata után visszavonulni volt kénytelen; (júl. 31-én) a Nyergestetőn állitá fel fedett helyzetben ágyuit s elszánt honvdeit. A mitsem sejtő oroszok minden elővigyázat nélkül tömegesen nyomultak fel a meredeken emelkedő országuton, Tuzson bevárta lőtávolságra, s akkor kartács- tüzzel sepreté őket le.

Sokszor kisértének az oroszok elszánt, kétségbeesett rohamot, de az oroszlánként harczoló honvédek és a halált osztó ágyuk mindig visszaterelték. Végre találkozott egy kászoni oláh, ki a kozákokat mellékösvényeken bevezeté Szent-Márton felé Csíkba, s igy a nyergesi hadállás megkerülve, hátulról lévén fenyegetve, Tuzson kénytelen volt az eltiprott szabadság ezen utolsó győzelme után feladni hadállását, s a tusnádi szorosból elvonuló Gál Sándorral csatlakozva, a Mitácson átcsapni. Az uttól jobbra eső magaslaton az ágyuk mellvédei most is látszanak. Ezek egyedüli emlék-hanjai a Székelyföld kétségbeesett végküzdelmeinek; és midőn a dicső napok emlékei által szentesitett hantokat tapodja, midőn e hősies harczok emlékeivel találkozik, ne szomorodjék el? Ne, mert e harczok nincsenek eredmény nélkül: azok erkölcsi nagyságuk egész fényében állnak a világ előtt, és a szent szabadság érdekében kiontott vér bizonynyal gyümölcsözni fog, s eredményes lesz, ha nem is a küzdőkre, de bizonnyal azok utódaira nézve.”

Forrás:

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása / Csík-Szék /