Leszálltam a rogi piacnál a villamosról. A tömeget kerülgetve iparkodtam a lépcsőfeljárók fele, mikor a lépcsősor mellett megakadt a szemem egy rikító, foszforzöld tornacipő talpán. Ez félig le volt szakadva egy ócska fekete-zöld tornacipőről, amiben meg egy nyomorúságos öregasszony állt. Benne folytatódott a foszforzöld cipőtalp. Nem is állt, inkább görnyedt, rágörnyedt a lépcső melletti betonpárkányra, hátat fordítva a villamosmegállóból és a piacról hömpölygő tömegnek, az egész világnak. 

Öreg volt és láthatóan nagyon szerencsétlen. Rongyos gönceiből avas szegényszag áradt, arca puffadt volt és nagyon -nagyon szomorú…Ha a nyomorúságos szomorúságot meg kellene, valaha festenem, hát egész biztos ilyennek festeném meg. Tévedés ne essék, ez a rongyos, magányos öregasszony nem koldult, mint mondtam volt, épp ellenkezőleg, háttal állt az emberiségnek, a társadalomnak, ahonnan ki tudja milyen úton kicsoszogott félig leszakadt talpú tornacipőjében… Annyira magányos és annyira szomorú volt, hogy nem tudtam elmenni mellette. 

Álltam ott idétlenül, topogtam mint cinege a jégen… Látszott a nénin, hogy inni szokott, már ha van miből, látszott,hogy enni is szokott, már ha van mit… és látszott, hogy szeretni is tudott, hiszen puffadt, ezerráncú arcán a kivörösödött szemből emberi dns-el fertőzött szenteltvíz szivárgott alá… az emberi könny… Nem tudtam, csak úgy otthagyni. 

Megszámoltam mennyi pénz van nálam, s egy bankót a kezébe adtam. Megrezzent. Rám nézett, majd a pénzre. Rámosolyogtam, félve, talán kissé sután…de azért is, hogy higgye el ott a zöldtalpú tornacipőjében, hogy megláttam, észrevettem, és egy kicsit megpróbáltam figyelni rá. Ha csak egy kenyeret, meg egy deci pálinkát tud venni a semmi kis pénzből, amit kapott, már ennyivel jobb lesz neki istentudja mitől ilyen élete egy kicsit… A kivörösödött öreg szempár rám nézett és rám mosolygott egy másodpercre. 

Óh, köszönöm…-motyogta szinte hangtalanul én meg arra gondoltam, jó lenne nagyon gazdagnak lenni és mindig gyalog járni, hogy ne száguldjunk el a Föld szerencsétlenei mellett. Aztán én továbbmentem és láttam magam előtt ezt a modern, saját maga elől rohanó világot… ahogy lassít, egyre lassít… kiég, lerongyolódik, aztán egy félig leszakadt talpú tornacipőben összeroskad Isten valamelyik kőpárkányán, irgalomra, kegyelemre, egy leheletnyi szeretetre várva…

Szőke Mária Magdolna