Volt egyszer egy falu, mely olyan szegény volt, hogy még egerek sem voltak benne. Az emberek ugyanis a szalonnabõrt is belefõzték a levesbe, s ha véletlenül odatévedt egy egér, hát éhenpusztult hamarosan.

 

De nemcsak egere, hanem még neve sem volt ennek a falunak.

 

 

 

Épp akkoriban adta a császár a falvaknak meg a városoknak a neveket. Hogy azonban nevet lehessen kapni, azért fel kellett kocsiznia a bírónak Bécsbe, ami nagy útiköltségbe került.

 

És nem elég ám az útiköltség! Pénzt kellett adni az ajtónállónak, hogy bebocsássa az érkezõt az írnokhoz, az írnoknak, hogy továbbengedje a kancellárhoz, a kancellárnak, hogy elõvezesse a császárhoz, s még a császárnak is, hogy kijelentse: így vagy úgy hívják a szóban forgó falut, és nem másképp. Ennyi pénz azonban sohasem volt együtt a faluban.

 

 

 

Így aztán nem kapott nevet, ami nagy baj, mert aminek nincs neve, arról nem tudnak az emberek, és amirõl nem tudnak az emberek, az nincs.

 

 

 

Tehát ez volt a legszegényebb faluja a világnak. Nem volt temploma, mert nem talált oda a pap, nem volt iskolája, mert nem tudták, hová küldjék a tanítót, nem volt orvosa, sem bábája, sem patikusa. Aki beteg lett, jajgatott, mert nem volt, aki gyógyítsa, s ha már eleget jajgatott, akkor meghalt, és azontúl csöndben maradt.

 

 

 

Így éltek és így haltak meg az emberek a világ legszegényebb falujában.

 

 

 

Így halt meg a világ legszegényebb falujának legszegényebb asszonya is. Két árva leány maradt utána, a harmincéves Veronika és a tízéves Marika. Amikor halálát közeledni érezte, behívta a szegény asszony a leányait, és megcsókolta õket.

 

 

 

Érzem, hogy elmegyek apátok után - mondta Veronikának. - Te vagy a nagyobbik, vigyázz a húgodra. A lányok sírva fakadtak, a Veronika fogadkozott, hogy anyja helyett anyja lesz Marikának.

 

 

 

- Egész életemben dolgoztam - mondta végezetül a szegény özvegyasszony -, és még sincs egyebem, csak egy kecském. Azt kívánom, hogy legyen kettõtöké a Liza.

 

 

 

Veronika még jobban sírt és megfogadta, hogy mindennap megfeji Lizát és két csuporban két egyenlõ részre osztja a tejét.

 

 

 

Alighogy ezt elmondta, egyet sóhajtott és kilehelte a lelkét a szegény asszony. Két árvája megsiratta, megmosdatta, s fehér gyolcsba pólyálva eltemette a temetõben. Koporsóba nem lehetett fektetni, mert a faluban nem ismerték a deszkát. Elfelejtettem ugyanis mondani, hogy fák sem voltak a faluban, aminthogy nem is lehettek fák egy olyan helyen, amely nincs.

 

A fák repülõ magvacskái elszálltak a falu fölött, és még csak le sem tekintettek a nagy magasságból, mert azt hitték, hogy nincs ott semmi. Így aztán ebben a faluban a legnagyobb nyárban akkora árnyékocskát sem lehetett találni, mint a tenyerem.

 

 

 

Mikor eltemették az édesanyjukat, a lányok hazamentek abba a düledezõ, faluvégi viskóba, ahol laktak, és sírtak egész délelõtt. Sírtak délben is, délután is, végül is Veronika megelégelte a sírást, és kiment, hogy megfejje a Lizát. Két egyforma részre osztotta a tejet, szelt hozzá két egyforma karéj kenyeret, és feladta az asztalra a vacsorát.

 

 

 

Ez történt a tejjel másnap is, harmadnap is. De negyednap így szólt Marikához a nénje:

 

 

 

- Nem jól csináljuk. Te sokkal kisebb vagy nálam - mondta -, neked kevesebb is elég a tejbõl.

 

 

 

Aznap úgy osztotta el a tejet, hogy neki háromnegyed rész jusson, Marikának pedig egy negyed. Marika nem szólt rá semmit, megitta a tejet, és lefeküdt.

 

 

 

Így osztoztak ötöd- és hatodnap is. De a hetedik napon megint kitalált valamit Veronika.

 

 

 

Nem ér az semmit, ahogy idáig csináltuk - mondta, amikor megitták a tejet, õ többet, Marika pedig kevesebbet. - Se te nem laktál jól a Liza tejével, sem én. Úgy kellene csinálni, hogy egyikünknek jusson az egész.

 

 

 

Marika azt mondta:

 

 

 

- Édesanyánknak az volt a kívánsága, hogy a Liza kettõnké legyen.

 

 

 

- Egy kecskét nem lehet kétfelé osztani - mondta Veronika. - Én azt mondom, kérdezzük meg Lizát, hogy kié akar lenni.

 

 

 

- Csakhogy Liza nem tud beszélni - mondta Marika.

 

 

 

- De én szóra tudom bírni - mondta Veronika.

 

 

 

És elmondta a tervét.

 

 

 

Másnap reggel, amikor a pásztor kihajtotta a Lizát a legelõre, munkához láttak a lányok. Veronika ugyanis azt sütötte ki, hogy õ is, meg Marika is épít az udvaron egy ólat, a Liza pedig azé legyen, akinek az óljába bemegy este, amikor hazahajtják a legelõrõl. Marika erre nem szólt semmit, mert sohasem szokott ellentmondani a nénjének.

 

 

 

Ólat persze nem tudott építeni, mert még kicsi volt hozzá. Kiment a mezõre, összeszedett két ölre való szagos füvet s puha fészket rakott belõle az udvar sarkában. Fölébe egy jókora lapulevelet kerített, sátortetõnek. Persze, se szépnek, se tartósnak nem lehetett az ólat nevezni, de a füvek jó szaga már messze érzõdött belõle.

 

 

 

Hanem Veronika ki akart tenni magáért. Deszkára nem bírt szert tenni, mert mondottam már, hogy a fák nem eresztettek gyökeret abban a faluban, de azt még nem mondottam, hogy füzek sem tenyésztek, hogy valamilyen vesszõfonatos ólat lehessen belõlük rögtönözni. Veronika tehát vályogból vetett téglát s egy házikót rakott belõle, melynek még ablakot is csinált, hogy Liza kidughassa rajta a fejét. Amikor a falat is bemeszelte, olyan csinos ház lett belõle, hogy még a püspök is ellakhatott volna benne, nemhogy egy kecske.

 

 

 

Liza, mint rendesen, sötétedéskor jött haza. Mindjárt észrevette, hogy valami esemény történt. Jobbra nézett, ahol a csinos házikó fehérlett, balra is nézett, ahonnan csak valamilyen fûcsomó látszott. Odament a házikóhoz, benézett az ajtón, de aztán szimatolni kezdett, s végül nyílegyenesen elindult Marika fûbõl rakott fészke felé. Beleült és mindjárt eszegetni kezdte az oldalát.

 

 

 

- Ó, te ostoba állat!

 

 

 

Többet nem is szólt Veronika, csak bement a házba, és jól bevágta az ajtót maga után. Különben is kevés beszédû lány volt, híres önzésérõl, kevélységérõl és szívtelenségérõl. Ezért is nem bírt férjhez menni: mert aki kérõje jelentkezett, azt õ keveslette, s akihez hozzáment volna, annak pedig õ nem kellett. Így maradt pártában, s így lett egyre irigyebb, zárkózottabb, áskálódóbb. Most is egész éjszaka azon törte a fejét, hogy miképpen bírná mégis megkaparintani ezt az önfejû Lizát. Hajnal derengés elõtt kilopakodott a házból, ölbe kapta a kecskét, kivitte a szõlõbe, és odakötözte egy karóhoz. A helyébe pedig befektette a fészkébe Piput, egy gazdátlan, bozontos, vad kinézésû kutyát.

 

 

 

Ez a Pipu vak volt. Vakon született, és sohasem látott a világból semmit. Mégis kiismerte magát benne, jobban, mint az emberek. Valamilyen titokzatos ösztönnel tájékozódott, megérezte, ki a jó ember, s ki nem, melyik kutya harapós, s melyik háznál dobnának neki egy kis vacsoramaradékot. Veronika is mindjárt dobott neki egy kis kenyérhéjat, aztán bement a házba, és oly óvatosan feküdt vissza Marika mellé, hogy a szalma meg se zizzent alatta.

 

 

 

De Marika mégis felriadt. Az álma ébresztette föl. Álmában egy fát látott, persze egy olyan fát, amilyent õ elképzelt magának, mert hiszen igazi fával még nem találkozott. Ennek a fának két lába volt, és emberi arca, még beszélni is tudott, és nagyon kedves dolgokat mondott Marikának, a végén még meg is hívta, mondván:

 

 

 

- Látogass meg egyszer, Marika.

 

 

 

Ekkor azonban szörnyû zivatar tört ki, dörögni kezdett az ég, és olyan sûrûn cikáztak a villámok, hogy egészen kivilágosodott tõlük az éjszaka. Marika nem is látta többé a fát, csak valamilyen ijesztõ csattanást és reccsenést hallott, utána pedig ijedten kiabálni kezdett a fa:

 

 

 

- Segítség! Segítség!

 

 

 

Ekkor Marika kinyitotta a szemét. Bátran tovább alhatott volna, látván, hogy nyoma sincsen égiháborúnak s a nénje is békésen alszik mellette, de valami nem hagyta nyugodni. Lábujjhegyen az udvarra osont, és odaszaladt a fészekhez, hogy megnézze Lizát. Amikor látta, hogy egy bozontos, fekete kutya fekszik a kecske helyén, elfogta a keserûség. Megértette, hogy nincs keresnivalója ebben a házban, ahol õt már nem szereti senki. S már-már sírva fakadt ezen való szomorúságában, amikor Pipu fölkelt, nagyon nyújtózott, körbejárta Marikát s mindig hozzányomta a hideg és nedves orrát a lába szárához, ami a kutyáknál a legnagyobb rokonszenv jele.

 

 

 

- Mondok valamit, Marika - mondta barátságosan a Pipu. - Menjünk mi ketten együtt világgá.

 

 

 

- Hová mehetnék én, te buta kutya? - kérdezte Marika, könnybe lábadó szemmel.

 

 

 

- Ahová én elvezetlek, ott jóra fordul a sorsod - mondta Pipu.

 

 

 

- Hogy tudnál te engem vezetni, mikor vak vagy? - kérdezte Marika.

 

 

 

Vaknak vak vagyok - mondta Pipu -, de tudok a virágok nyelvén, és a fákkal is tudok beszélni.

 

 

 

Ugyanúgy el tudsz beszélgetni a fákkal, mint velem? - kérdezte meghökkenve Marika.

 

 

 

- Ha nem hiszed, majd meglátod - mondta Pipu, és hátra sem nézve többé, nyílegyenesen elindult világgá. Marika is, miután egy fájó sóhajjal visszanézett a szülõi házra, szépen elballagott utána.

 

 

 

Az persze nem volt egészen igaz, hogy Pipu tudott volna a növények nyelvén. Értette, amit a szél susogott, s ez is nagy szó, mert a szél gyorsan jön-megy, mindent lát és hall, s õ persze érti, amit az õ susogására visszasusognak a fák lombjai, a virágok szirmai és a füvek gyenge szára.

 

 

 

Pipu csak a szél tolmácsolásával értette a növények beszédét, s így voltaképpen a szélnek köszönhetõ, hogy a két vándor még ennek a napnak az estéjén elérkezett a Dunához.

 

 

 

Marika megállt a parton, s a csodálkozástól összecsapta a kezét.

 

 

 

Egy fa állt a parton. De ez a fa egészen más volt, mint amilyennek idáig gondolta. Se emberformája nem volt, sem szoknyát nem viselt, sem föl s alá sétálni nem tudott. Marika ugyanis azt hitte, hogy a fák elmennek sétálni, amikor megunják az egy helyben álldogálást. Ehelyett karvastag gyökerei voltak a fának, izmos, zömök törzse és dús lombkoronája, melyben halkan zizegtek a szélben a levelek.

 

 

 

- Nohát, te buta kiskutya - mondta Marika Pipunak -, most megmutathatod, mit tudsz. Szeretném tudni, mit mesél a fa.

 

 

 

- Sír szegényke - mondta Pipu -, mert letörött a legszebbik ága.

 

 

 

Most látta csak Marika, hogy a fa egyik ága a földön hever.

 

 

 

- Mitõl tört le az ága?

 

 

 

Pipu a szél közbenjárásával megérdeklõdte a dolgot. Kiderült, hogy az éjjel zivatar tombolt a Dunán, s a villám belecsapott a fába.

 

 

 

Marikának feldobogott a szíve, mert eszébe jutott, hogy mit álmodott az éjjel. Az is eszébe jutott, hogy álmában segítségért kiabált a fa. Összeszedte hát a réten a legfinomabb és legbársonyosabb füveket, virágokat és mohákat, s betapasztotta velük a fa sebeit. A fa hálásan ingatta ágazatát, aztán szólt valamit a szélnek, a szél is szólt valamit Pipunak, Pipu pedig ezt kérdezte Marikától:

 

 

 

- Akarod-e, hogy te légy a leggazdagabb az egész világon?

 

 

 

Marikának tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.

 

 

 

- Hogy lehetnék én a leggazdagabb a világon, te buta kutya?

 

 

 

- Te jót tettél a fával, s ezt õ vissza akarja neked fizetni.

 

 

 

Alighogy ezt kimondta, odasúgta a szélnek a fa: Fújj. A szél elkezdett fújni, olyan forrón és erõsen, hogy a Duna lassan apadni kezdett, s véges-végig, ahol csak elpárolgott a víz, fényes ezüstpénzek csillogtak a homokban.

 

 

 

Ezt a sok pénzt szerelmespárok hajították a vízbe. Száz meg száz év óta ezer meg ezer szerelmespár sétált ki a folyóparti fához, bedobtak egy ezüstpénzt a vízbe, s közben azt kívánták, hogy boldogok legyenek házasságukban. A hit azt tartotta, hogy amit a szerelmesek e fa alatt kívánnak, az teljesül.

 

 

 

Marika nézte-nézte az ezüstpénzeket, s az jutott eszébe, hogy ha õ ezt a kincset hazaviszi, akkor a nénje biztosan elveszi tõle, és még jobban fogja gyûlölni, mint idáig. S ezért így szólt Pipuhoz:

 

 

 

- Nem akarom, hogy én legyek a leggazdagabb a világon.

 

 

 

Pipu meg a szél meg a fa megint susogott egy darab ideig. Aztán így szólt a kutya:

 

 

 

- Hát akarod-e, hogy te légy a legszebb lány a világon?

 

 

 

- Hogy lehetnék én a legszebb a világon? - csodálkozott Marika.

 

 

 

Erre a fa azt súgta a szélnek: Hozz esõt!

 

 

 

A szél pedig fújni kezdett, és hozott egy fekete felhõt. A felhõbõl esni kezdett az esõ, és amire ráhullottak a csöppjei, azon szempillantásban megszépült általa. Ha egy piros virág ázott meg tõle, még sokkal pirosabb lett a pirosa, egy rút varangyos béka pedig úgy megszépült, hogy a legyek maguktól berepültek a szájába, úgy megkótyagosodtak a látásától. De a legnagyobb változás Pipun volt észrevehetõ.

 

 

 

Amikor az elsõ csöppek ráhullottak, eltûntek csúf szõrcsimbókjai, görbe lábai kiegyenesedtek, kajla fülei fölfelé hegyezõdtek, s olyan szemrevaló kutya lett belõle, hogy meg sem ismerte, aki azelõtt látta. Marikát azonban megijesztette ez az átváltozás. Az jutott eszébe, hogy ha õ is így meg talál szépülni, akkor ezt sohasem fogja neki megbocsátani az õ pártában száradt testvérnénje.

 

 

 

Éppen ezért nagyot kiáltott:

 

 

 

- Jaj, dehogyis akarok én a legszebb lány lenni a világon!

 

 

 

Abban a szempillantásban elállt az esõ.

 

 

 

- Hát mit kívánsz, Marika? - kérdezte Pipu. - Akármit kívánsz, ez a fa teljesíti.

 

 

 

Marika gondolkozott. Sokáig tartott, míg elszánta magát valamire, mert hiszen erre a kérdésre senki sem tud gyorsan válaszolni. Végezetül azt mondta:

 

 

 

- Kívánom, hogy én legyek a legjobb a világon. Olyan jó akarok lenni, hogy mindenki szeresen engem.

 

 

 

Ezt a kutya lefordította a szélnek, a szél a fának, s a válasz is ugyanezen az úton jött visszafelé. A fa azt üzente, hogy Marika feküdjön le szépen aludni, de ébredjen föl hajnali harmathulláskor. Akkor aztán rázza meg a fát, hogy a harmatcseppek lehulljanak a fa virágáról. Ami víz összegyûlt a virágok kelyhén - üzente a széllel a fa -, azzal meg lehet gyógyítani minden betegségét a világnak.

 

 

 

Ez nagyon tetszett Marikának. Lefeküdt a fa tövébe, de még mielõtt elaludt volna, azt kérdezte Piputól:

 

 

 

- Az irigységet is meggyógyítja ez a víz?

 

 

 

- Az irigység a lélek betegsége - vélte Pipu. - Ennélfogva jó orvosság lesz rá a víz.

 

 

 

- Hát a kevélység ellen használ-e? - érdeklõdött Marika.

 

 

 

- Egészen biztosan.

 

 

 

- Jaj, de jó - örvendezett Marika. - Mondd, Pipu, hogy hívják ezt a fát?

 

 

 

- Ezt a fát hársfának hívják - mondta a megszépült kutya, s egy perc múlva mindkettõjüket elnyomta az álom.

 

 

 

Az elsõ harmatcsepp hullása ébresztette õket. Marika egy kéregpohárba gyûjtötte össze a virágokon csillogó csöppeket, s legelõször Pipu szemét nedvesítette meg velük. A kutya vaksága azon nyomban elmúlt.

 

 

 

- Milyen szép a világ - lelkendezett Pipu -, és milyen boldog vagyok, hogy látom!

 

 

 

Búcsút mondtak a fának, és elindultak hazafelé. Még útközben találkoztak egy sántikáló csikóval, mely tüskébe lépett, és azóta három lábon járt, de alig hogy megérintette patáját a hársfavirág csodálatos nedve, vágtatni kezdett, és úgy eltûnt a szemük elõl, mint egy kilõtt nyílvesszõ.

 

 

 

Õutána egy szekeres gazdával találkoztak. Ez a boldogtalan még a lakodalmán egy akó bort ivott meg fogadásból. Akkor úgy megutálta, hogy húsz éve egy csöpp bort sem bírt meginni. Ha csak rá gondolt, tiszta libabõrös lett a háta.

 

 

 

- Ha engem meggyógyítasz, kicsi lányom - mondta a szekeres gazda -, neked adom ezt a kocsit lovastul.

 

 

 

Csak egy csöppet csöppentettek a torkába a hársfa könnyébõl, s a gazda tüstént felhajtotta a nála levõ pint bort. Mindjárt el is kezdett danolászni, s úgy megszédült a rég élvezett bortól, hogy a szekérrõl fejjel lefelé akart lekászálódni.

 

 

 

Marika és Pipu tehát szekéren hajtottak be a faluvégi düledezõ ház udvarára. Veronika kiszaladt elébük, s a szeme is majd hogy ki nem ugrott a csodálkozástól.

 

 

 

- Hol jártál, és mit adtál ezért a szekérért? - kérdezte.

 

 

 

- Egy csepp vizet adtam érte - mondta Marika -, de neked is hoztam belõle.

 

 

 

Mindjárt be is kente nénje szíve táját a hársfa harmatával. Abban a percben kiszökött Veronika szívébõl az irigység, az önzés meg a kevélység. Olyan jó testvére lett Marikának, hogy a szegény özvegyasszony megnyugodva aludhatta álmát a fehér gyolcsruhában.

 

 

 

Még sok-sok beteget meggyógyított Marika. Nemcsak falubelieket, hanem máshonnan jötteket is, akik hírét vették a viráguk csodatévõ vizének. Akik meggyógyultak, hálás szívvel voltak, s a világ legszegényebb faluja nemsokára a világ leggazdagabb faluja lett, a bíró pedig fogta magát egy nap, és fölszekerezett Bécsbe, hogy nevet kérjen a császártól a faluja számára.

 

 

 

Azóta nemcsak neve van a falunak, hanem meghonosodtak benne a fák meg a bokrok, sõt a virágok is. Nem tudom, említettem-e, hogy amíg neve sem volt a falunak, addig virágok sem nyíltak benne. De most minden csupa virág lett, különösen a rétek a faluvégen. Ezen a virágos réten sétálgatott Marika, itt játszadoztak az õ kislányai, aztán az unokái meg a dédunokái, akik ma is élnek, míg meg nem halnak.