Az ősi, illatos szimbólumokat látva nem szoktuk feltenni a kérdést: tényleg

örökzöld, amit annak hívunk, és annak látunk? A kérdés több mint jogos.

A válasz pedig - első megközelítésben - akár talányos is lehet: az örökzöld

ugyan folyton zöld, de mégsem örökzöld. Az érthető és pontos válaszért

messzire kell visszanyúlnunk az időben.

A vékony tűlevelek keveset párologtatnak. A kaliforniai Jeffrey fenyő impozáns tűi

A növényvilág kialakulása trópusi klímában történt, olyan körülmények között tehát, ahol nincsenek korlátozó tényezők, mint a hideg vagy a szárazság. A trópusokon ma is folytonos és egyenletes a növények életműködése, egy kialakult levél egé­szen addig a bokron vagy fán marad, amíg a további növekedés miatt már annyira kevés fényhez jut, hogy akadozik, majd leáll benne az anyagcsere.

A földtörténet során bekövet­kezett klímaváltozások, illetve a növényvilág terjeszkedése viszont magával hozta, hogy vagy a növények idomultak az új helyszínek eltérő feltételeihez, vagy a helybenmaradás el­lenére kénytelenek voltak idomulni a hidegebb vagy szárazabb időjáráshoz. Akár így, akár úgy, az eredmény mindig megváltozott küllemű, levél alakú, levél nagyságú és főleg, meg­változott belső működésű növény lett. Így jutottunk el addig, hogy a növényvilág szinte telje­sen birtokba tudta venni a bolygót, és közben a legkülönbözőbb sajátosságokkal bíró növények jelentek meg.

Ezek között vannak lombhullatók, amelyek a mérsékelt övben ősszel megválnak legsebezhetőbb részeiktől, a levelektől és akadnak olyanok, amelyek leveleik döntő részét át tudják menteni tavaszig, a megújulásig. Utóbbiak között aztán ismét különbség van aszerint, hogy fenyőféle-e vagy úgynevezett lomblevelű növény.

Hihetetlen, de igaz: csikófark - a fenyők legközelebbi rokona - úgy örökzöld, hogy soha nem hoz leveleket

A klíma és az élőhelyek eltérő sajátosságai ma is hatnak a növényekre, a változás és a tovább­alakulás ezért most is zajlik, csak éppen a folyamat nagyon lassú. A két legfontosabb és legkí­méletlenebb alakító a hideghatás és a víz hiánya, illetve amikor mindkettő működik.

A víz szű­kössége vezetett oda, hogy a trópusi fenyőfélék szinte zellerszerű levelei helyett Európa vagy éppen Szibéria fenyői vékonyra redukálódott tűkkel, esetleg ennél is víztakarékosabb pikkely­levelekkel késleltetik az éltető víz párolgását.

A hideg területek alakító hatása inkább belső vál­tozásokat hozott, ezek nem szembetűnőek, mert biokémiai átalakulásokkal ahhoz segítenek hozzá, hogy a levelekben ne képződjenek sejtroncsoló jégkristályok.

Rövid, kemény, porcos tűk veszik teljesen körbe az andalúz jegenyefenyő (Abies pinsapo) hajtásait

A lombhullatók azt a „stratégiát" választották, hogy érzékeny részeiket maguk távolítják el a hideg közeledtével. Az örökzöldeken legyenek akár fenyők, akár lomblevelűek - mivel foko­zatosan a hideget és/vagy a szárazságot is elviselővé alakították leveleiket, bátran megtarthatják azokat, és a kemény hideg vagy a gyilkos szárazság legkisebb szüneteit is azonnal élénkebb életműködésre tudják kihasználni.

Az északi félgömbön ezért a téli időszakban csak a fenyőer­dőktől várhatjuk a levegő tisztítását, az oxigéntermelést. A mediterrán vidékeken meg ezért van az, hogy a hosszú, forró nyarat követően újra növekedésnek indulnak a száraz forróságban szinte „téli álmot" alvó növények.

Egy mediterrán származású lomblevelű örökzöld: lombja nálunk is dacol a téllel - Babérlevelű szuhar (Cistus laurifolius)

Ha ősszel kicsit jobban megfigyeljük kertünk fenyőféléit, a tujákat, ciprusokat, a hosszú tűjű feketefenyőt és társaikat, láthatjuk, hogy bizony, ők sem „örök" zöldek: ilyenkor lombjuk bel­ső részein, a szem elől általában takart helyeken több tűjük vagy pikkelylevelük sárgul és hullik le, mint az év más időszakában.

Ez nem betegség, nem kártevő idézi elő, hanem az, hogy ők is reagálnak az évszakváltásra, a rövidebb nappalok fényhiányára és az alacsonyabb hőmérsékletre.

A tűlevéllel rendelkező fenyők levelei általában 3-10 évig élnek, ritka az olyan faj, amely ennél tovább is megtartja őket. Közöttük is világrekorder az amerikai Sierra Nevadában élő bozontosfenyő, a Pinus aristata, amely 3700 méteres magasságban 30-40 évig őrizgeti vaskos, rövid, gyantacseppes tűit.

Igaz, egyébként is fantasztikus lény, hiszen legidősebb, viharvert példányai 5-6 méter átmérőjű törzsűek és négy és félezer éve állják az idő ostromát.

Apró, viaszos tobozokat táplálnak az alig félmiliméteres pikkelylevelek - Cupressus stephensonii

A szó szoros értelmében tehát az örökzöldek sem örökzöldek, de egy évnél tovább élnek leveleik, és az ősz meg a tél parancsával dacolva mindig megőriznek annyi lombot, ami a mi szemünkben az örök élet, az újjászületés, a reményjelképévé avatja őket.

A tűztövis lomblevelű örökzöld és igen jól érzi magát nálunk - Narancsvörös bogyójú tűztövis ( Pyracantha Orange Glow ).

forrás:internet