ORTUTAY GYULA 

Arcképe a SZTE Egyetemi Könyvtár gyűjteményéből
Született	Szabadka, Magyarország 1910. október 9.
Elhunyt	Budapest, Magyarország 1978. március 22. (67 évesen)
Nemzetisége	magyar
Foglalkozása	néprajztudós, vallás- és közoktatásügyi miniszter, egyetemi tanár
Díjak	Lásd a Díjak, elismerések szakaszban

Ortutay Gyula (Szabadka, 1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.) magyar néprajzkutató, politikus, az MTA tagja.

Az 1930-as évektől a szövegfolklorisztikai egyéniségkutatással foglalkozó ún. budapesti iskola vezéregyénisége,

1945 után a magyarországi néprajztudomány, és azon belül is a folklorisztika legmeghatározóbb alakja volt. 1946–1956, illetve 1958–1978 között ő töltötte be a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét, 1967–1978 között az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának vezetője volt.

Nagyrészt tudományszervezői tevékenységének köszönhető az etnográfusképzés és a néprajzi kutatás intézményes kereteinek megteremtése, egy sor néprajzi folyóirat születése (Acta Ethnographica, Népi Kultúra – Népi Társadalom) és az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon kiadása.

1945-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1958-tól rendes tagja volt.

NÉPRAJZTUDÓSI ÉLETMŰVE

Etnográfusként Ortutay fő kutatási területe a folklór volt, ezen belül elsősorban szövegfolklorisztikával, azaz a szöveges folklórműfajok (esetében: népmese, népballada, népdal) filológiai igényű vizsgálatával foglalkozott.

Ortutay 1931-től végzett népköltészeti gyűjtést Északkelet-Magyarországon, amelynek során a korábbi, a szöveg puszta rögzítésére koncentráló pozitivista szemlélettel szakítva funkcionalista szempontokat érvényesített. Népmesegyűjtései alkalmával nagy hangsúlyt helyezett az alkotáslélektanra, azaz a szájhagyomány névtelen, produktív közegéből kiemelkedő, nagy repertoárral és alkotó tehetséggel rendelkező mesemondók egyéniségére.

Így fedezte fel 1936-ban a bátorligeti mesemondót, Fedics Mihályt, akinek teljes repertoárját rögzítette, feltérképezte élettörténetét, társadalmi helyzetének alakulását, személyiségét, világképét, nyelvi készségeit stb. Az így elkészült kétkötetes monográfia 1940. évi kiadásával indította útjára az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény című sorozatot, másfelől pedig az általa kidolgozott, a hagyományozódás törvényszerűségeit megvilágító módszertannal új iskolát teremtett a nyomában járó magyar és külföldi szövegfolkloristák számára (budapesti vagy magyar iskola).

Ugyancsak az 1930-as években végzett nyírségi és rétközi népballadagyűjtése, a Kálmány Lajos-féle dél-alföldi, valamint a megelőző száz évben feljegyzett székelyföldi anyag alapján Ortutay kísérletet tett a népballadák tipologizálására is.

Ennek során a szájhagyományozódás törvényszerűségeit és társadalmi hátterét figyelembe véve megállapította, hogy a ballada csak Európában, illetve az európai hatású kultúrákban (Amerika, Ausztrália) élő folklórműfaj.

Folklórelméleti tanulmányai, összefoglaló néprajzi és folklorisztikai monográfiái, szövegkiadásai mellett jelentősek a néprajztudomány történetével foglalkozó írásai is. Néprajztudományi könyvtári hagyatéka halála után a Folklore Tanszék tulajdonába került, ma az egyetemi Néprajzi Intézet könyvtára kezeli.

Tudományos munkássága elismeréseként és az utókor megbecsülésének jeleként alapította 1981-ben a Magyar Néprajzi Társaság a róla elnevezett, évenként kiosztott Ortutay Gyula-emlékérmet.

FŐBB MŰVEI

• A magyar parasztság szerelmi élete, Népünk és Nyelvünk Szeged, 1935.
• Parasztságunk élete, Budapest, Officina, 1937.
• Magyar népismeret, Budapest, 1937.
• Rákóczi két népe, Budapest, MEFHOSZ, 1939.
• Fedics Mihály meséi, Budapest, 1940.
• Kis magyar néprajz, Budapest, Egyetemi ny., 1940.
• A magyar népművészet, I–II. köt., Budapest, Franklin, 1941.
• Kálmány Lajos és a modern néprajzi gyűjtés. Szellem és Élet, Kolozsvár, 1941/4. 192-202.
• Művelődés és politika, Budapest, Hungária, 1949.
• A magyar népköltészet, Budapest, Művelt Nép, 1952.
• Írók, népek, századok, Budapest, Magvető, 1960 (tanulmányok, cikkek).
• Halhatatlan népköltészet: Néprajzi vázlatok, Budapest, Magvető 1966.
• Hungarian folklore: Essays, Budapest, Akadémiai, 1972.
• Fényes, tiszta árnyak: Tanulmányok, emlékek, vázlatok, Budapest, Szépirodalmi, 1973.
• Magyar néprajz, Budapest, Corvina, 1979 (Balassa Ivánnal).
• A nép művészete, Budapest, Gondolat, 1981.

Szövegkiadások

• Székely népballadák, Budapest, Egyetemi nyomda, 1935.
• Nyíri és rétközi parasztmesék, Szeged, Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 1935.
• Magyar parasztmesék, Budapest, Franklin, 1936 (válogatta Illyés Gyulával).
• Az aranyszóló: Magyar népmesék, Budapest, Stádium, 1940.
• Magyar parasztmesék, I–II. köt., Budapest, Szépirodalmi, 1956 (szerkesztette Katona Imrével).
• Magyar népmesék, I–III. köt., Budapest, Szépirodalmi, 1960 (szerkesztette Dégh Lindával és Kovács Ágnessel).
• Magyar népballadák, Budapest, Szépirodalmi, 1968.
• Magyar népdalok, Budapest, Szépirodalmi, 1970.
• A nagy hegyi tolvaj: Magyar népballadák, Budapest, Magyar Helikon, Európa, 1971.

Társasági tagság

• Dugonics Társaság
• Magyar Néprajzi Társaság

DÍJAK, ELISMERÉSEK

Művelődéspolitikai, néprajzi-tudományos munkásságáért több díjban és elismerésben részesült. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1958-ban rendes tagjává választották, s 1970–1973 között elnökként ő vezette az MTA I. Osztályának, a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának munkáját.

Emellett tiszteletbeli tagja volt a Finn Tudományos Akadémiának, és díszdoktora a Helsinki Egyetemnek. 1936-ban és 1942-ben Baumgarten-, 1962-ben Pitrè-, 1972-ben Herder-díjban részesült, 1948-ban Kossuth Érdemrendet, 1975-ben Állami Díjat I. fokozat (a néprajztudomány terén kifejtett tevékenységéért, a Hungarian Folklore című összefoglaló művéért, közéleti tevékenységéért), 1978-ban Akadémiai Aranyérem kitüntetést kapott. 1970-ben Tálasi Istvánnal együtt elsőként vehette át a Magyar Néprajzi Társaság akkor alapított Györffy István-emlékérmét.