- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki – kiáltott fel a diák – csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.

Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.

- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! – kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. – Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.

- Végre egy hűséges szerető – mondta a csalogány. – Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

- A herceg bált ad holnap éjszaka – suttogta a diák – és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.

- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül – mondta a csalogány. – Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.

- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton – mondta a diák – játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát – és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.

- Miért sír? – kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.

- Vajon miért? -  kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.

- Vajon miért? – suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.

- Egy szál piros rózsáért sír – mondta a csalogány.

- Egy szál piros rózsáért? – kiáltották. – Milyen nevetséges! – És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.

De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.

Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.

- Adj egy szál piros rózsát – szólította meg – és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim fehérek – felelte – fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.

Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.

- Adj egy szál piros rózsát – szólt hozzá – és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim sárgák – felelte – sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.

Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.

- Adj egy szál piros rózsát – szólt hozzá – és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim pirosak – felelte – pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.

- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék – kiáltotta a csalogány – egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?

- Van egy módja – felelte a fa – de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.

- Mondd csak – szólt a csalogány – nem félek.

- Ha piros rózsát szeretnél – mondta a fa – magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened.

A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.

- A halál nagy ár egy piros rózsáért – kiáltotta a csalogány – és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?

Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.

A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.

- Légy boldog – kiáltotta a csalogány – légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.

A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.

De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.

- Énekelj nekem még búcsúzóul – suttogta – nagyon egyedül leszek majd nélküled.

A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.

- Kétségtelenül van forma-érzéke – mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten – ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! – Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.

Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.

Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett – halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüst tükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltotta a fa – vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltotta a fa – vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.

De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.

S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.

- Nézd, nézd – kiáltott a fa – kivirult a rózsa! – de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.

A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.

- Ejnye, milyen csodálatos szerencse – kiáltott fel – egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van – s kihajolt és leszakította

Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.

A professzor lánya a tornácon ült és kék selyem fonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.

- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát – kiáltotta a diák. – Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.

- De a lány arca elborult. – Félek, nem illik a ruhámhoz – válaszolta – különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.

- Szavamra, maga nagyon hálátlan – mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.

- Hálátlan?! – mondta a lány. – Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének – azzal fölkelt a székről és bement a házba.

Milyen buta dolog a szerelem – mondta távozóban a diák. – Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.

Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.