KULTÚRA

Csongrád megyében, Szegedtől 30 kilométerre járunk. E háromezres községben található azÓpusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. Történelmi hagyományaink, múltunk felelevenítésében Kertész Péter, parkigazgató, Dr. Kiss Róbert Károly igazgatóhelyettes, Kovács Attila, a Szegedi Tudományegyetem doktorjelöltje Magyar őstörténet szakirányon, Tóth László, Kéri Alexandra és Nyíri Péter, a Hősök Kapuja Hagyományőrző Baráti Kör tagjai lesznek segítségünkre. A hagyományőrzők kun és honfoglalás kori öltözékeikbe bújva ültek diktafon elé júniusban a XI. Nyílzápor és Nemzetközi Íjásztalálkozó apropójából, korabeli hangulatot idéző táborhelyükön.

A honfoglaló magyarok egyszerre lőtték ki a nyílvesszőket, így az ellenséges tömegben sokaknak okozott sérülést.

Idén 1010 éve, 907. január 4-7.-e között volt a pozsonyi csata. Ennek stílszerűen, csatajelenettel állítottak emléket a hagyományőrök.

Miért éppen itt van az egyik legfontosabb nemzeti emlékhelyünk? 
Dr. Kiss Róbert Károly: Anonymus, III. Béla jegyzőjeként írta le először a Gesta Hungarorumban, a magyarok cselekedeteiről szóló művében, hogy honfoglalóink itt, a Szeri síkon, a Körtvélytó partján álltak meg először, letáboroztak, és itt ejtették szerét majdani országunknak. Tulajdonképpen – mai szóhasználattal élve – nagyon fontos közjogi aktusnak is tekinthetnénk azt, ami itt történt: Árpád és a többi vezér e helyen rendezte az ország jogi ügyeit. Ebből, a „szerét ejteni” szavakból eredeztethető a település neve: Szer, majd Pusztaszer, és napjainkban Ópusztaszer. További bizonyíték e terület jelentőségére, hogy egyes források szerint Ond vezér itt telepítette le nemzetségét.

Mit tudunk a honfoglaló magyarok kultúrájáról, életmódjáról? 
Kovács Attila: Sokat és mégsem eleget. A közhiedelemmel ellentétben a honfoglaló magyarság társadalma meglehetősen differenciált volt. Ez azt jelenti, hogy a vérségi kötelékek és a kulturális azonosság ellenére is voltak szegényebbek, akiknek kényszerből szolgának kellett állniuk saját törzsükön belül. A vezető funkciót betöltő személyeket sem egyfajta „nomád katonai demokrácia” jegyében választották meg, hanem a vagyon és a befolyás érvényesült elsősorban. Ugyanakkor a vérségi alapon szerveződő nomád magyarság mégsem volt annyira kiszolgáltatott vezetőinek, mint a korabeli keresztény államok embertömegei. A honfoglaló magyarság vezetőinek egyfajta paritásos rendszerben kellett mozogniuk, azaz a felsőbb utasításokat nem lehetett ugyan nyíltan megkérdőjelezni, viszont a hatalom alacsonyabb szintjein a helyi vezetők túlélése és pozíciójának biztossága a lokális közösségen múlott. Ami azt jelenti, hogy olyan parancsokat, amik teljesen szembementek a helyi érdekekkel, nem lehetett keresztülvinni. Ennek tudatában az elit folytonos kompromisszumokra kényszerült a hatalom gyakorlásában.

Életmódjuk sem a klasszikus nomád mintákkal írható le. Nem az a nomád, aki folyton lovon ül és több mint ezer kilométert vándorol, állatokat legeltetve és mélyen lenézi a földművelőt. A nomád a természet fia, mobilitása az éghajlat, valamint a flóra és a fauna optimális kihasználásából és az azokhoz való professzionális alkalmazkodásból ered. Így a honfoglaló magyarok nem csak a klasszikus nomádokra jellemző lovat, juhot és kecsét tartottak. A korabeli magyarság komplex gazdálkodást folytatott: számottevő szarvasmarha állomány mellett jelentős volt a sertés és szárnyasok száma is. Mindemellett ismerték a méhészkedést, fejlett földművelést folytattak. A halászatban és a vadászatban is jártasak voltak, méghozzá az erdei népekre jellemző csapdás vadászat és halászat fortélyaiban is.

Érdekességképp’ említem meg, hogy a növények és az állatok rendkívüli ismerete, ami az antropológiai felépítésükre is kiterjedt, fontos kihatással volt a népesség egészségügyi helyzetére. A korabeli gyógyítók jól ismerték az ember fiziológiáját, erre bizonyíték a számos koponyalékelésen túlesett emberi lelet, amely a gyógyítás magas színvonaláról tanúskodik.

Vukovich Sándor, füves ember, az ősi gyógymódok ismerője

Milyen ruhákban jártak akkortájt? 
Nyíri Péter: Rajtam egy honfoglalás kori férfiviselet van. Ugyanezen öltözék női megfelelője látható a páromon. Leleltekből, forrásanyagokból igyekszünk kikövetkeztetni, hogyan is nézhettek ki annakidején a viseletek. Ruházatunk alapján mi nem vagyunk előkelő házaspár: bár nem kell sajnálni minket, de mégsem járunk díszben. Azt szoktam mondani, hogy egy külterületen élő családból származó pár vagyunk: rajtam egy puha bőrcsizma van, ami a kun viselettel ellentétben nincs rögzítve az övemhez (jellegzetesen kun szokás volt, hogy az övükhöz erősítették lábbelijüket); míg feleségem, Alexa nemezből készült csizmát hord. Felülről van még rajtunk kaftán, ami valójában egy nagyon egyszerű kabátféleség. Ha teljesen kiterítenénk, pokróc lenne, ujjakkal. Egyébként teljesen körbeöleli a testemet. Télen fűt, mert a mellkasomat, vesémet szépen fedi. Nyáron pedig, hűti viselőjét eme ruhadarab, lévén nincs benne műszál, ráadásul viselésekor a test nagyobb felületen tud párologtatni. Szabása miatt még a lovaglásban sem zavaró, ha kaftánt visel az ember. Főfedő gyanánt süveget hordok. Ez is rendkívül praktikus, mert akár januárban, akár a legforróbb napokon viselhető – no, nem azért, mert nem vagyok szolga, – sokkal inkább abból kifolyólag, mert így nem kaphatok napszúrást! Meg kell említeni még az olyan kiegészítőket, mint például a tarsoly, ami már akkor is az élet része volt, így a miénké is.

Mit főztek a honfoglaló asszonyok? 
Kéri Alexandra: Időben Amerika felfedezése előtt járunk, így nem volt burgonya, paradicsom, paprika és krumpli, hogy csak egy néhányat említsek azok közül, ami manapság már alapvetőnek számít a konyhában. Bár pontos receptek nem igazán maradtak fenn abból az időből, de azért nagyjából tudjuk, mik voltak az alapanyagok. Kásákat szerettek főzni leginkább. Ettek még ragukat, sült húsokat is, szabadtűzön, bográcsban, rácson elkészítve. Ez közel sem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik. Túl azon, hogy folyamatosan oda kell figyelni a tűz táplálására, az aligha lesz olyan egyenletes intenzitású, mint egy modern tűzhely esetében azt megszoktuk. Ráadásul bográcsban való főzésnél elengedhetetlen az étel folyamatos kavargatása, mert az nagyon könnyen túlsülhet, odaéghet.

Kun harcos

Páros korongokat is látni a kiegészítők között, a ruha elülső részén. Miért viselték azokat mellkasukon a kun harcosok? 
Tóth László: Ez mindezidáig rejtély. Prózai magyarázat lehet, hogy talán ezzel szorították le a kaftánt, mondjuk, hogy íjászat során véletlenül se akadjon bele semmi. Egy másik elképzelés szerint ezek a mellkörök azért voltak fényesre polírozva, hogy a kunok felé nyomuló ellenség önnön rútságát meglátva, megrettenve futamodjon meg az öldökléstől. Ábrázolásokon és sírleletként is előfordul, de csak férfi harcosok nyughelyéből, ezáltal akár védelmi funkciót is betölthetett. Érdekes azért, hogy ilyet sem a kunok előtt, sem utánuk nem találtak.

Eredeti pompájába igyekeztek visszaállítani a park munkatársai azt a bencések által létrehozott füvészkertet, ami az akkori templomhoz tartozott.

Vélhetően Árpád-kori mementói alapozták meg e Park hírnevét. Mik azok? 
Kertész Péter: Legelőször Szer monostorát tárták fel a 19. század végén, ami Ond vezér leszármazottaié, a Bor-Kalán nemzettségé volt. Kiállításon tekinthetők meg az ott, azaz az egykori Bencés monostor feltárásán előkerült leletek. Annak idején, az ideérkező szerzetesek nem pusztán lelki gyógyulást hoztak az itt élőknek, hanem komoly orvosi munkát is végeztek. Ezt igyekszik rekonstruálni, feleleveníteni a Bencés szerzetesek gyógynövénykertje is, amit nem régiben adtunk át. Kertészek, néprajzkutatók és történelemben jártas szakemberek foglalkoznak a növényekkel, amiket aztán múzeumpedagógiai foglalkozásokon használnak fel.

Egy másik tárlaton pedig a Csengelén előkerült kun vezéri sírleletet mutatjuk be. Ennek az egyedisége abban rejlik, hogy a teljes lovas temetkezést reprezentálja: páncéllal, sisakkal, fegyverzettel együtt.

Noha hosszabb távon bontakozott ki, de mekkora változást jelentett kultúránkra a kereszténység felvétele? 
Kovács Attila: Drasztikus változást hozott. Ez persze hosszú távon éreztette igazán a hatását. Az elit már a 970-es években elkezdett megkeresztelkedni, ami esetükben alapvetően politikai célokat szolgált. A köznép névadási szokásaiban viszont a 12. század végéig még a pogány szokások domináltak. Pogány eredetű férfinév volt a Farkas, Beke és Gyula, míg női a Virág, Csenge és Sarolta; keresztény férfit Jánosnak, Péternek, Sámuelnek, nőket pedig Margitnak, Máriának hívtak akkoriban, hogy csak néhány példát említsek. A keresztény értékrend és szokásjog biztosította azt a rendkívül erős államhatalmat, amire szükség volt e korszakban a szuverenitás fenntartásához. Mindez persze azzal járt, hogy a színes nomád kultúrát egy viszonylag uniformizált keresztény civilizációs normára cseréltük.

Valóban csak ideológiailag „érte meg” váltani? 
Kovács Attila: Nem, de a „vesztettünk rajta” és a „nyertünk rajta” rovatban egyaránt gyűltek a strigulák. Nagy kérdés, hogy jól jöttünk-e ki belőle. Fontos érzékeltetni a korabeli alternatívák jellegét. Nagy különbség volt ugyanis, hogy a nomád magyarok társadalma nagyrészt a szabad magyarokból állt, mellettük voltak a szolgarendűek és az elit; szemben a keresztény államok társadalmi berendezkedésével, ami csak urakat és szolgákat ismert. A kereszténység átvétele a nők társadalmi helyzetének nagyon durva süllyedését is eredményezte. Ugyanakkor a kereszténység felvétele hosszú távon, a modern értelemben vett, autonóm személyiség kialakulásához vezetett. A keresztény ember, személyében nem volt ugyan szabad, de felettesei, a paptól a királyig, szintén csak isten alattvalói voltak. Így az egyetlen fő szabály az isteni rend és parancsolatok betartása, betartatása volt, ha ez nem teljesült, akkor az alattvalók törvényesen szállhattak szembe a hatalom birtokosaival. Ez a modern ember individuális autonómiáját alapozta meg. Az írott kultúra egyedüli képviselője ebben a korban az egyház, ezért a váltás elkerülhetetlen volt. Annak módján, ütemén és mértékén azonban lehet vitatkozni. Magyarok tömegeit süllyesztették szolgasorba, a nemek közötti társadalmi egyensúly is felbomlott. Antropológiai adatokból tudjuk azt is, hogy az Árpád-korban a magyar népesség testmagassága csökkent, ami a táplálkozás minőségének romlására utalhat.

Említette, hogy a kereszténység átvételével a nők társadalmi helyzete is változott. Milyen volt ez a szerep az ősi társadalomban és tudjuk-e mi jellemzi az akkori gondolkodásmódot? 
Kovács Attila: Nagyon jellemző, hogy a korabeli magyarság hogyan gondolkodott. Ennek lenyomatai a nyelvi kifejezésekben érhetők tetten. Például az „ínség” szavunkban az „ín”, az ínekre, vagyis a szolgákra utal. Az elitet pedig az urak képezték, innen jön az „uruszág”, voltaképpen az „ország” szavunk, tehát ebből jól látható, hogy a közösség irányításába egy nomádnak, mint szabad embernek, egyénnek, mennyire kis beleszólása lehetett. Ez úgy értendő, hogy a személyében szabad magyar, mint nomád, önállóan dönthetett házasság ügyében, a legeltetés dolgában, ami a gazdaságának irányítását jelentette, és peres ügyei közösségi elrendezésében. Köteles volt viszont hadba vonulni, ha hadiállapotot hirdettek, a hadizsákmányból részesült, de a hadjárat indításába, irányába, kivitelezésébe nem szólhatott bele. A diplomácia kérdései, a szomszédságpolitika, a fejedelem kiválasztása, vagy az adó kivetése, továbbá más törzsszövetségi tisztségviselők leváltása, a posztra új személy kijelölése nem tartozott rá, nem volt hozzá joga. Mindez az urakra tartozott, ezért az uruszág dolga csak és kizárólag az urakra tartozott, innen ment át a név az országra, ami egyben azt is jelenti, hogy az az ország, ami az urak hatásköre, mai terminussal élve.

Jól megfér a honfoglalás- és Árpád-kori emlékek mellett a skanzen is, ami a 19-20. század fordulóját eleveníti fel. 
Dr. Kiss Róbert Károly: Az 1970-es évek végén, az egykori bencés monostor régészeti feltárásával párhuzamosan, támadt az az ötlet, miszerint létrehozhatnának egy szabadtéri néprajzi gyűjteményt, ahol a 19-20. század fordulóján élt paraszti lakosság életmódját, mindennapjait mutatnák be. Így a 1979-ben el is kezdődött a skanzen építése. Tulajdonképpen 1995-re, a Feszty-körkép restaurálásának befejeztével a skanzen jelentős része is elkészült.

Milyen fejlesztések prognosztizálhatóak a Parkban? 
Kertész Péter: Két olyan gyűjtemény is van, ami elég leromlott állapotba került. Egyik a mezőgazdasági gépgyűjteményünk, a 19-20. század fordulójáról. Ha sikeresen pályázunk felújításukra, akkor nem csak a gépeket, de a gépszínt is rendbe tudjuk hozni. Reméljük, lesz olyan gép, amit beindítva, működés közben is meg tudunk mutatni az ideérkezőknek. Létrehoznánk egy kis gabonamezőt, ahol bemutatnánk a földmunkákat a lóval történő szántástól egészen a Hoffer traktor megjelenéséig. Másik megújulásra váró rész a kocsigyűjtemény, a tárolásukra alkalmas épülettel együtt. Ha minden jól alakul, akkor a főként Szegeden gyártott, restaurált kocsikat is újkori pompájukban láthatja majd a nagyközönség.

Írta és fényképezte: Sarusi István