Kankl Árpádné, született Vedres Ilona egészen hamar megözvegyült. Idős férfihez ment hozzá, tartalmas jövőképpel, hosszú, boldogságban, szeretetben eltöltött évekkel már csak ezért sem kecsegtetett a románc. Majd’ ötven év választotta el a vőlegényt és az arát. Ez borzasztó sok. Mégis szerelem volt ez, lángoló, zokogó. A fiatal nő a gyászév letelte után sem kezdett újabb románcba, folyamatosan elhajtotta maga mellől a legyeskedő, szerelemittas, hódítani vágyó férfiakat. 

Modern kort élünk, életközössége, barátai, családja számára furcsának és érthetetlennek tűnt ez az ambíció, de egy idő után, amikor az udvarlók szép lassan lemorzsolódtak, Ilona pedig fiatalasszonyból idős nénivé változott, ez már senkit sem érdekelt. Az öregkor elértével, bekövetkeztével az ember életében érkezik valami bájos derű, karcsú, jóhiszemű beletörődés, elfogadás, amin senki sem botránkozik meg, sőt, igyekszik pártfogolni.

Talmi és álnok gondolat ez, hiszen voltaképpen a szenvedőt, az örökkön szorongót látják az idős testben, lélekben, megértésük nem lehet őszinte, segítségnyújtási szándékuk épp ezért sosem önzetlen, inkább öncélú. Csak ne lássa rajtam a sajnálkozást, istenem add, hogy velem ilyen ne történhessen. Ne ítélj magányosságra. 

Kankl néni vígan elvolt magában. Egy ideig még tartotta a kapcsolatot a rokonsággal, elutazott hozzájuk, náluk töltötte a nyarakat, de úgy is volt, hogy a család jött el őhozzá. Születésnapkor, húsvétkor. Férje régebbi barátai, munkatársai az elhunyt emléknapján, elhalálozása évfordulóján látogatták meg. Aztán a látogatások ritkultak, maradtak a levelezőlapok, a pár szóban letudott levélkék, a rövidke telefonbeszélgetések.

Elkoptak, megfakultak, elfáradtak ezek a kapcsolatok. Egy volt csak, ami nem, amely mellett mindvégig kitartott. Furcsa, megmagyarázhatatlan viszony volt ez a néni és az ismeretlen férfi között, aki évente egyszer, mindig ugyanazon a napon kereste fel az idős asszonyt. Mindig ugyanakkor, ugyanúgy érkezett, szenteste napján, a kora délutáni órákban.

Az első időkben még megállt a kapu előtt, tanakodott, hogy bemenjen vagy sem, hátha terhére lenne vendéglátójának, idegesmód szívta el és gyújtotta utána azonmód a cigarettát, fel-alá járkált, téblábolt, belesett a néni ablakán, majd mikor megnyugodni látszott, becsörtetett a házkapun, és lendületesen, önbizalommal telve csöngetett be a földszinti lakásba. Többször és hosszan. Tudta, hogy Ilona néninek gyenge a hallása, ez idővel csak rosszabbodott. Volt, hogy hosszú percekig volt kénytelen álldogálni a lakás előtt, hosszan rátenyerelve a csengőre. 

Kopottas kis figura volt. Alacsony, formátlan, akár egy suszterszék, vékony, mint a léggömb eresztéke, gyenge fizikumú, madárcsontozatú, csupa zihálás, fulladás, csupa elesettség. Benne járt már a korban, nyugdíjas éveit taposhatta. Ruházata mindig ugyanabból állt. Egy ezeréves télikabátból, tele javítással, toldással, régimódi, divatjamúlt zakó és öltönynadrág, a pantalló szövetfáradt, kopott darab. Szerelempiros ing, melyen általában jókora pecsétes folt díszelgett. Mellé a koszos, elnyűtt cipő, melynek szegélyén a sok javítástól ott virított a suszterszegecs. A jobb lábára szegény még bicegett is. Nem feltűnően, de azért láthatóan. 

Igazán groteszk, külvárosias látványt nyújtott, mintha a szegénysoron élők egyike lenne. Tán az is volt. Egyben mégis különbözött tőlük. Nem megjelenésében, hanem inkább jellemében, lelkületében, kifejezési eszközeiben, nem is tudom, de amikor megszólalt, hangja dallamosan csengett, beszéde kifinomult volt és választékos.

Tagolt, rendes, egyszóval polgári. Már-már nagypolgári, mint a gazdag kereskedőcsaládok sarjainak intellektusa, vagy azoké a gyerekeké, akiket szüleik idejekorán egyházi iskolákba írattak be, nehogy elkallódjanak, elkezdjék beszélni az utcai flaszter ütemtelen rigmusát. Még valamiben különbözött ez az ember sanyarú sorsú sorstársainak tömegétől. Attól, amit a hóna alatt viselt. Vagy inkább szorongatott.

Egy karcsú, hengeres testtől, egy kopottas bőrtoktól, melybe alkotója, eredeti szándékához méltón, valamiféle hangszert rejtett. Nem is akármilyet. Egy versenyhegedűt. Elsőbb ez nem derült ki, csak amikor vendégmód belépve a lakásba, nem sokra rá játékba kezdett hangszerén. 

Danolt, szállt, repült, zengett a zsongító dallam, beterítve a gang méla szürkeségét, a hideg keramit közt megbújó fásultságot, a motozó kiúttalanságot, közönyt. De nem állt itt meg. Ahogy zenésze elérte tehetsége forráspontjának legjavát, még feljebb szökött a hang, ez az égi lárma, levegővel, szívvel, pátoszmentes szentimentalizmussal telítette a körfolyosós házban rejtező tömbházlakók zegét és zugát, megzavarva a kezdődő estebédet, a karácsonyfa feldíszítését, a kádban tátogó élőhal leölését, a sütőkben formálódó ünnepi bejgli emelkedését, barnulását.

A televíziók elhalkultak, a rádiók némává lettek, minden nesz, surranás, suttogás erőre kapott, együtt zengett, sikoltott, rikoltott a mézédes dallammal, többen kitáncoltak a folyosókra és vidáman lefelé tekintgettek, honnan is jön ez a meseszép varázs, mi vagy ki élteti, meddig tart, miért nem tovább, miért nem örökké… 

Egy lakó volt csak, a vén Grószer Gyula bácsi, akit semmivel sem lehetett kizökkenteni napi rítusaiból, fütyült ő mindenre. Egyrészt azért, meg vénségére totál meghülyült, embergyűlölővé vált, másrészt azért, mert öregségére elvesztette a hallását, mindenki tudta róla, hogy tök süket. Egyedül őt nem varázsolta el hangszerével a virtuóz hegedűs. Nem sokra rá, ahogy érkezett az ismeretlen zenész ember, úgy távozott is, hóna alatt a hangszerrel, és egy kisebb szatyorral, melynek alján vélhetően némi élelmiszer lapult, rántott hal, krumpli saláta, kevéske sütemény, egy üveg közepes minőségű vörösbor. 

Így ment ez évekig. Hosszú-hosszú évekig.

A házbéli gyermekek közben felcseperedtek, kijárták iskoláikat, szüleik, nagyszüleik nyugdíjba mentek, de a karácsony , szenteste eljövetelekor a hegedűs jött rendületlen. Jött és zenélt. Aztán egyszer hiába jött, nem találta otthon a nénit. Nem is találhatta. Akkor már egy hete kórházban volt, az intenzív osztályon ápolták. Takarításkor elcsúszott a vizes kövezeten, és olyan szerencsétlenül esett, hogy medencecsontja megrepedt, a lába eltörött, fejét is beverte, a küszöb élébe, ettől eszméletét vesztette. A postás észlelte elsőként a problémát, aki az esedékes nyugdíjat kívánta kifizetni a néninek. Az ajtó kisablaka szerencsére nyitva maradt, és azon bekémlelve látta, hogy igazán nagy a baj. Azonnal mentőért riasztott, aztán meg rendőrért. Rátörték a nénire az ajtót, sebtiben ellátták és már tuszkolták is be a rohamkocsiba. Csak pislákolt benne az élet. 

Ezzel a tragédiával találta szembe magát a hegedűs. Kérdezni, érdeklődni senkinél sem mert, csendesen, kissé talán ügyefogyottan, elveszetten téblábolt az üres lakás előtt. Végül Horváthék, a harmadik emelet négyből szánták meg, caplattak le hozzá és közölték vele a kellemetlen hírt. A zenész szörnyülködve hallgatta végig beszédüket, és meg sem várva, hogy befejezzék, amibe belekezdtek, köszönés nélkül elsietett. De nem hazafelé vette az irányt. Elsőnek betért egy italboltba, lélekerősítőnek bevágott két felest, elszívott fél tucat cigarettát, majd elindult a kórház irányába.

Odaérve felcaplatott a baleseti osztályra, ahol a nénit kezelték, megkereste a szükséges kórtermet, erőteljes, hangzatos köszöntések mellett benyitott, Ilonka néni ágyához lépett, elővette hangszerét, és lágy, andalító játékba kezdett. Kankl néni még mindig nem volt eszméleténél.

A szobát többen is lakták, mind nők, fiatalok, idősek, akik érdeklődve és áhítattal hallgatták a meseszép, virtuóz játékot. Hosszú percekig üzent, beszélt, közölt keze alatt a hegedű, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elpakolta hangszerét, és kisietett a szobából. Kifelé menet hosszasan elköszönt mindenkitől, és az ispotályból kiérve, most már nyílegyenesen hazafelé tartott útja. Villamosra szállt, egészen a város széléig vitte a szerelvény. Ott leszállt, és rosszkedvűen hazabotorkált. 

Esteledett. Időközben a házra, a kórházra a gyógy szobára is jótékony homály borult. Minden elcsendesedett, a forgalom leállt, a köztéri lámpák bensőséges fénnyel világították be a sötétlő utcákat. Mintegy varázsütésre, elkezdett odakint szállingózni a hó. Előbb csak gyenge pelyhekben, alig érintve a talajt, de idővel egyre magabiztosabban, zártabban, egységesebben hullott alá az égi áldás, hófehérbe öltöztetve a várost, a házakat, a köztéri szobrokra isten fehér glóriát rajzolva. 

Ekkor tért magához Kankl néni, ebben a nyugtató csöndben, merész, de varázsos pillanatban. Nem szólt, csak érdeklődőn körbenézett a szobában, rendesen megnézve magának az egyes arcokat, hozzájuk, melléjük rendelve egy életet, egyéni sorsokat, majd, mint az első hóesés látványát élvező gyermek, kitekintett az ablakon. Hosszan nézte a szállingózó hópelyheket, a kásásodó hódarát. Szisszenő fájások közt visszaemelte a párnára bekötött, turbános fejét, egyenesbe állította, és kérdőn a vele átellenben lévő ágy kedves, mosolygós arcú lakójára vetette tekintetét. Később meg is szólította. Halkan, erőtlenül. 

− Mondja kedves, mi ez? 

− Micsoda, drága néni? – kérdezett vissza a szemközt fekvő fiatal lány.

− Ez a dallam, ami itt kering a szobában. Zümmög, zizeg, keresi a helyét. 

− Én nem hallok semmit… hacsak ez nem annak a férfinak a műve, aki nemrégiben itt járt. De már elment. 

− El, elment már biztosan, de látja, a dal, amit játszott nekem, mégis itt maradt, velem maradt. Sosem hagy el. 

− Kicsoda nem hagyja el? 

− Hát ő. Az örömhegedűs. Ő sosem. Sem itt, sem máshol. Ezt úgysem értheti, talán nem is fontos, hogy értsék, hogy megértsenek… 

Feljebb ült az ágyán, aprót sóhajtva maga elé emelte kezét, a mozdulat közben unottan legyintett egy keveset, és oldalra fordítva fejét, újfent kibámult az ablakon. A fehér, egyre csak terjedő, fodrozódó tejszín lepel addigra már szinte teljesen ellepte, beterítette a kórház belső udvarát. Tiszta volt, ártatlanul tiszta. Finom és lebegő.