„A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga, és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak, és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik agától, és mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez.

… Senki sem látott még bodzát, amelyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem, és abban hárommillió mag van. Szóval megvan benne a jó szándék, hogy egy nagy bodzáskertté változtassa a világot kelettől nyugatig.”

(Móra Ferenc: Georgikon)

Ahogy a idézetből is látszik, a fekete bodza (Sambucus nigra) rendkívül elterjedt növény. Nálunk is őshonos, bokorrá vagy akár fává is megnő. Megtalálható utak mentén, réteken, bozótosokban, nitrogénben gazdag akácosokban, kertekben.

Tavasszal virágával, ilyentájt pedig sötétlila bogyóival örvendezteti meg a kamrát és házi patikát feltölteni vágyókat.

Az érett terméseket a virágokhoz hasonlóan kocsánnyal együtt gyűjtik és szárítják, mert különben a bogyó leve kifolyik és a bogyók összetapadnak. Amikor megszáradtak, a kocsányról lemorzsolják a kemény, édes-savanykás bogyókat a további felhasználáshoz.

Aki nem nyakláncot fűz belőle, készíthet lekvárt vagy szörpöt, hogy a téli időszakban megelőzze ill. kezelje vele az influenzás, megfázásos betegségeket, vese-, szív-és érrendszeri panaszokat. Ebben a termés nagyon magas C-vitamintartalma, ezenkívül az A-és B-vitamin, gyümölcssav, nyomelemek és illóolajok segítenek. A szinte feketés színért felelős antocián fontos antioxidáns, mely lassítja az öregedést, fájdalom- és lázcsillapító hatású is.

Nem csoda hát, hogy a fekete bodzának ősidők óta fontos szerep jut. Igaz, a virág és az érett bogyó kivételével minden zöld része mérgező (a magja is), de vannak veszélyesebb rokonai. Ilyen a földi vagy gyalogbodza (Sambucus ebulus), mely nem cserje, hanem lágyszárú növény.

Európában szintén őshonos, utak mentén, erdőszéleken található meg, de fás hajtása nincs, mert kellemetlen szagú, talajszint feletti része minden évben elpusztul. Bogyótermései nem csüngenek le, ahogy a fekete bodzánál.

Gyalogbodza

A másik mérgező rokon a fürtös bodza (Sambucus racemosa), mely nálunk ritka, termése pedig vörös, nem fekete. 

Fürtös bodza

Régen a fekete bodza minden porcikáját felhasználták: öregebb, egyenes hajtásaiból ásó-és lapátnyél, a vékonyabbakból fúvós hangszerek, pl. furulya, tilinkó készült. Levelének erős szagú főzetével a legyeket és az egereket űzték el, rovarűző hatását a biokertészek ma is kihasználják.

Kiváló festőnövény: a bogyóból különböző adalékanyagokkal barna, kék, ibolya, bíbor és fakókék, a levelekből pedig zöld festékanyagot készítettek, készítenek.

Ha egy veréb nem pottyantott el a kertünkben néhány bodzamagot, dugvánnyal is könnyen szaporíthatjuk: ássunk ki egy gyökeres hajtást, ültessük el, locsoljuk meg. Ha elsőre elszárad, az sem baj, később még kihajthat.

A mindennapi életben betöltött fontos szerepét bizonyítja az is, hogy számos hiedelem fűződik hozzá:

- Ha kivágják a bodzabokrot, az szerencsétlenséget vagy halált hoz.

- Véd a boszorkányoktól, a tűztől és a villámcsapástól.

- Azt tartják, nem jó bodzabokor alatt elaludni, mert elvarázsolja az embert.

- A legenda szerint a bodza lombja azért olyan kellemetlen szagú, mert Júdás egy bodzafára akasztotta fel magát. Innen ered a bodza ágain gyakran előforduló júdásfülgomba (Auricularia auricula-judae) neve is, mely egy ehető, fül alakú gomba.

Ahogy minden gyümölcsből, természetesen a bodzabogyóból is főznek pálinkát, mely megőrzi a gyümölcs minden jó hatását. Nem olcsó, hiszen rengeteg munka összegyűjteni a termést, és 200 liter cefréből jó esetben 7-8 liter pálinka lesz. Úgyhogy akit bodzapálinkával kínálnak, becsülje meg magát!