A rovarászok körében a bogarak különösen népszerűek, ezért könnyen hihetnénk, hogy nálunk, Európa közepén már szinte minden fajukat jól ismerjük.

 

A pannon laposfutó (Parazuphium chevrolatii praepannonicum) újonnan felfedezett példánya az esztergomi Tábla-hegyről.
Fotó: Romsauer János

Pedig Magyarországon is találni közöttük újdonságokat, ám a szenzációt néha nem egy vadonatúj faj felfedezése, hanem egy kihaltnak hitt állat újbóli megtalálása jelenti.

Több mint 60 évvel ezelőtt, 1953-ban Endrődy-Younga Sebestyén (1934–1999), a Magyar Természettudományi Múzeum akkori munkatársa kicsi, halványsárga bogarat fogott a Börzsönyben, a Kemence-patak völgyében megbúvó apró település, Királyháza mellett. Az akkor ismeretlen állatot öt évvel később ő maga új fajként azonosította. Ez volt a pannon laposfutó (Parazuphium chevrolatii praepannonicum) első – és sokáig egyetlen – példánya.

A második példány Királyházától nagyjából 50 kilométerre délnyugatra, a szlovákiai Garamszentbenedeken (Hronský Beňadik) került elő1991-ben, de Magyarországon a felfedezése óta nem találták meg, ezért kipusztultnak tekintették. Mivel e bogár életkörülményeiről gyakorlatilag semmit sem tudunk, alig remélte bárki, hogy még egyszer előkerül hazánkban.

Szerencsére nem így történt. Két amatőr bogarász, a párkányi Romsauer János és a budapesti Seres Gábor már jó ideje kutatnak nagyon különleges életmódú – elsősorban hangyabolyokban élő – bogarak után. Ezt tették 2014. október 26-án is: az Esztergom melletti Tábla-hegy cserjés-gyepes tetején nagy, mélyen a földbe ágyazott köveket forgattak, remélvén, hogy ily módon hangyafészkek tárulnak fel előttük. Az egyik kő alatt, a fekete humuszon három apró, sápadt színű bogarat vettek észre. Azonnal gyanították, hogy mit találtak.

Romsauer János még aznap este elkészítette az itt bemutatott rétegfotót az egyik bogárról, és az azonosítás megerősítése érdekében rögtön elküldte e sorok írójának. A gyanú beigazolódott: jóval több, mint fél évszázad után ismét előkerült a pannon laposfutó, a Kárpát-medence egyik bennszülött (endemikus) bogara.

A talajfelszínen vagy felette élő bogarak általában röpképesek, szemük jól fejlett, kültakarójuk színes vagy legalább fekete. A talaj mélyén vagy barlangokban, tehát a teljes sötétségben élő fajok szeme és szárnya viszont hiányzik – hiszen úgysem vennék hasznukat –, és kültakarójukban nincsenek színanyagok. A pannon laposfutó tulajdonképpen a két szélső állapot közötti út egyik állomása: szárnya már nincs, viszont szeme még aránylag fejlett, de a tájékozódásban már inkább hosszú csápjára és tapintósertéire hagyatkozik.

Jól tudjuk, hogy Európa állatvilágának felderítésében bizton számíthatunk az amatőr rovarászok munkájára. Így van ez Magyarországon is, amit a pannon laposfutó újbóli megtalálása is bizonyít. A felfedezésről a gyűjtők a Folia entomologica hungarica című rovartani szakfolyóirat 75. kötetében számoltak be.

Írta: Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum)