Parajd - Praid

A só igazi hazájában vagyunk, amelynek Parajd a központja, ahol minden a só körül forog.
A sóbányászat a római időkig nyúlik vissza, már akkor bányák működtek itt és Szovátán egyaránt.
A székelyek 1562-ig szabadon használhatták a sót, majd a segesvári országgyűlés kimondta a só kitermelésének és árusításának állami monopóliummá tételét. Ezért nem fogadták kitörő örömmel János Zsigmondot 1568-ban, parajdi látogatásakor.

A harang alakú bányák 1780-ban nyíltak meg, ahová még falajtorján lehetett lejutni. Később, mikor a bányát már annyira mélyítették, bivalybőr málhában ereszkedtek le, és a sót is ezzel hozták a felszínre. A bivalybőr az egyetlen olyan állatbőr, amely ellenáll a só bomlasztó hatásának. Az 1800-as évek végén már lóvontatású felvonó működött.

A falu határában emelkedik az 576 m magas kősó-szikla, amit Sóháta vagy Sóshegy néven emlegetnek. Gerince többnyire szaggatott, vízmosta árkokkal, üregekkel barázdált. A sósziklák aljából vékony, sós vizű erek fakadnak.
A faluban található az Áprily-ház is, ahol Áprily Lajos a gyermekkorát töltötte, és ahová idős korában nyaranta újra visszatért.

Parajdon épült fel a XIX. századi ipar egyik büszkesége, a gyufagyár, amely, miután letarolták a környékbeli lucfenyőket, megszűnt.

A faluból kirándulás is szervezhető a Vár-hegyre (951 m), Rapsóné várához, vagy a Siklodkőre. Mindkét helyen felfedezhetők az itt épült várak maradványai, amelyek az erdélyi várrendszerhez tartoztak.

Áprily Lajos (1887-1967)

A "helikoni triász" meghatározó tagja Reményik Sándor és Tompa László mellett. Méltatói szerint a legnagyobb erdélyi magyar költő.

Brassóban született, családi neve Jékely.

"Természetlátásomat...a parajdi gyermekkor határozta meg." Az otthonosság és a "hegy-csodák" világa volt ez az időszak.

Tanulmányait Székelyudvarhelyen és Kolozsváron végezte, majd magyar-német szakos tanárként Nagyenyeden, a nagy hagyományú városban tanított tizenhét évig: "remete-évek csendes tanár-soron".

Első verse 1918-ban jelent meg Áprily Lajos néven. Kolozsvárra költözött, majd részt vett az első marosvécsi találkozón, ahol Kuncz Aladárral együtt elvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését.

1929-ben, meglepve környezetét, Budapestre költözött, ahol különböző állásokat vállalt. Közben állandó honvágy gyötörte. 1941-től nyarait Parajdon töltötte. 1944-ben nyugdíjaztatta magát, és Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le. Hosszú évek során a műfordításból élt, versekkel csak az 50-es években jelentkezett újra.

Költészete a Nyugat első nemzedékének hagyományaihoz kapcsolódik szimbolista-impresszionista vonásai, gazdag formakultúrája, zeneisége révén. Önmaga szerint "Melankólia és muzikalitás" jellemzi líráját.

Néhány jellemző példa ezekre:

"Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet" 

(Március)

"Lomb aranylik
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló hangok
hamvas égen -
holló párom,
hallod őket?"  

(Holló-ének)

Kiemelkedő formaművész volt. A műgondot, a míves formát őseitől örökölte:

"Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában" 

(Egy pohár bor)