A tejesember felírta a cédulára: „Vaj ma elfogyott, sajnos.” Blumné elolvasta a cédulát és összeadott, a fejét csóválta és még egyszer összeadott, majd ezt írta: „Két liter, 10 deka vaj, tegnap nem volt vaja, mégis felszámolta.”

Másnap ezt írta a tejesember: „Elnézést.”

A tejesember reggel négykor jön, Blumné nem ismeri őt, meg kellene ismerni, gondolja gyakran, egyszer fel kellene kelni négy órakor, hogy megismerjem őt.

Blumné attól fél, hogy a tejesember haragszik rá, talán rosszat gondol róla a tejesember, a fazeka tele van horpadással.

A tejesember ismeri a horpadt fazekat, ez Blumné fazeka, többnyire 2 liter tejet és 10 deka vajat vesz. A tejesember ismeri Blumnét. Ha megkérdeznék, ezt válaszolná: „Blumné 2 litert és 10 dekát vesz, horpadt a fazeka, és könnyen olvasható az írása.” A tejesember nem csinál magának gondot, Blumné nem csinál adósságot. És ha előfordul — hiszen előfordulhat –, hogy tíz fillérrel kevesebbet készít ki, akkor a tejesember felírja egy cédulára: „Tíz fillérrel kevesebb.” Másnap simán megkapja a tíz fillért, és a cédulán ez áll: „Elnézést.” „Szóra sem érdemes” vagy „nincs miért”, gondolja a tejesember, és ha felírná egy cédulára, akkor ez már levélváltás volna. Nem írja fel.

A tejesembert nem érdekli, hogy hányadik emeleten lakik Blumné, a fazék lent van a lépcsőnél. Nem töri a fejét, ha nincs ott. Az első csapatban játszott egyszer egy Blum, őt ismerte a tejesember, elálló fülei voltak. Talán Blumné fülei is elállnak.

A tejesember keze gusztustalanul tiszta, rózsaszínű, otromba és szétmosott. Erre gondol Blumné, amikor a cédulát olvassa. Remélhetőleg megtalálta a 10 fillért. Blumné nem szeretné, ha a tejesember rosszat gondolna róla, és azt sem szeretné, ha beszédbe elegyedne a szomszédasszonnyal. De senki sem ismeri a tejesembert, a mi környékünkön senki. Hozzánk reggel négykor jön. A tejesember azok közé tartozik, akik a kötelességüket teljesítik. Aki reggel négykor hozza a tejet, az teljesíti a kötelességét, naponta, vásár- és ünnepnapokon. A tejesembereket valószínűleg nem fizetik jól, és valószínűleg gyakran hiányzik pénzük az elszámolásnál. A tejesemberek nem tehetnek arról, hogy a tej drágul. És Blumné voltaképpen szívesen megismerné a tejesembert.

A tejesember ismeri Blumnét, két litert és tíz dekát vesz, és horpadt a fazeka.

San Salvador

Vett magának egy töltőtollat.

Többízben papírra rótta aláírását, aztán kezdőbetűit, címét, néhány hullámvonalat, aztán a szüleinek a címét is, majd új ívet vett elő, gondosan kettéhajtotta, és ezt írta: „Itt sokat fázom”, majd „Délamerikába utazom”, aztán szünetet tartott, felcsavarta a tollra a kupakot, szemügyre vette az ívet, és látta, hogyan szárad meg és sötétedik el a tinta (a papírkereskedésben szavatolták, hogy megfeketül), aztán ismét kezébe vette a tollat, és nagy vonásokkal aláírta a nevét: Paul.

Aztán csak ült ott.

Később elrakta az újságokat az asztalról, közben átfutotta a mozireklámokat, gondolt valamire, félretolta a hamutartót, eltépte a cédulát a hullámvonalakkal, kiürítette és újra töltötte a tollát. Már késő volt ahhoz, hogy moziba menjen.

A templomi kórus próbája kilencig tart, Hildegard fél tíz körül érkezik haza. Várt Hildegardra. Mindehhez zene szólt a rádióból. Lecsavarta a rádiót. Az asztalon, az asztal közepén a kettéhajtott ív feküdt most, rajta kékesfekete tintával a neve: Paul.

„Itt sokat fázom”, ez is fel volt írva rá.

Hildegard majd hazaérkezik, fél tíz körül. Most kilenc óra. Hildegard elolvassa az írást, megijed, nyilván nem hiszi el azt a dolgot Délamerikával, de azért megszámolja az ingeket a szekrényben, hiszen valaminek történnie kellett. Talán telefonál az „Oroszlán”-ba.

Hildegard mosolyogna és kétségbeesne és beletörődne, talán.

Hildegard többször hátrasimítaná a haját az arcából, balkeze gyűrűsujját mindkét oldalt végighúzná a halántékán, aztán lassan kigombolná a kabátját.

A férfi csak ült ott, fontolóra vette, hogy kinek is írhatna levelet, még egyszer elolvasta a töltőtoll használati utasítását — könnyedén jobbra csavarni –, elolvasta a francia szöveget is, összehasonlította az angolt a némettel, ismét meglátta a céduláját, pálmákra gondolt, Hildegardra gondolt.

Csak ült ott.

És fél tízkor hazajött Hildegard és megkérdezte: — Alszanak a gyerekek?

És hátrasimította a haját az arcából.

Forrás: Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 1966. június.