Apja Petrovics István mészárosmester; szlovák anyanyelvű édesanyja, Hrúz Mária az esküvő előtt szolgálólány volt.
A család a következő évben Kiskunfélegyházára költözött, s a költő a gyermekkori emlékek révén ezt a várost vallotta szülőhelyéne
Petőfi az egy tantermes kecskeméti evangélikus elemi iskolában kezdte meg tanulmányait.
A gondos apa anyagi lehetőségeihez mérten íratta be fiát újabb és újabb iskolákba: Sárszentlőrinc, a pesti evangélikus, majd a piarista gimnázium, az aszódi gimnázium, végül pedig Selmecbánya következett.
A fiú igencsak ingadozó színvonalon tanult. Egyedül Aszódon kapott kitűnő bizonyítványt; a felvidéki városkában, Selmecbányán félévkor bukásra állt. Apja, akinek házát elvitte a jeges ár, és akinek vállalkozásai csődbe jutottak, egy szemrehányó levélben kitagadta fiát. Ekkor, tizenhat éves korában kezdődtek a fiatalember vándorévei.
Gyalogosan vágott neki a nagyvilágnak. Előbb Pestre ment, s a nemrégiben felépített Nemzeti Színház körül buzgólkodott: statisztált, a kocsmába szaladgált sörért, a színésznőket kísérte haza lámpással az éjszakában.
Rokonai révén Ostffyasszonyfára került, majd Sopronban - életkorát letagadva - katonának állt, de betegsége, gyenge fizikai állapota miatt leszerelték.
Folytatta vándorútját, bejárta az ország minden táját. Vándorszínészkedett a Dunántúlon, Pápán a kollégium diákja volt; megfordult Pesten, Kecskeméten, Komáromban, bejárta az Alföldet.
Az 1842-es év meghozta első irodalmi sikerét, megjelent A borozó című költeménye. Ugyanebben az évben a Hazámban című vers alá először írta a Petőfi Sándor nevet.
Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából próbált megélni.
Az éhezéstől, az állandó koplalástól barátai mentették meg. Pestre utazott, majd újra a színészettel próbálkozott. 1843 telén nagybetegen érkezett meg Debrecenbe. Február második felében lemásolta addig írt költeményeit, s Tokajon, Miskolcon, Eger városán át Pestre gyalogolt.
Bekapcsolódott az irodalmi életbe. A Pesti Divatlapnál segédszerkesztőlett; Versekcímmel kiadták első kötetét. 1844 őszén kezdte el írni Kukorica Jancsi történetét. A verses mesét Jancsi hazatértéig, Iluska sírjának meglátogatásáig készítette el. Barátai, elsősorban Vörösmarty Mihály biztatására aztán folytatta Jancsi kalandjait, és vezette el a főhőst Tündérországba. A János vitéz 1845. március 6-án jelent meg.
A nehéz évek után egy rövid időre nyugalmasabb szakasz következett életében. Két boldog hónapot töltött el Dunavecsén, családja körében. 1845 tavaszán a Felvidéken járt; élményeit az Úti jegyzetekben rajzolta meg.
1846 őszén Nagykárolyban, a megyebálon ismerkedett meg Szendrey Júliával. Bár az apa nem nézte jó szemmel, hogy előkelő neveltetésű lányának egy költő udvarol, Petőfi - félreértésektől sem mentes jegyesség után - 1847 szeptemberében feleségül vette Júliát.
Szendrey Júlia
A Toldi megjelenése után (1847-ben) barátságot kötött Arany Jánossal.
Az elkövetkező hónapok a szabadság és szerelem jegyében teltek. „Úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést” - írta barátjának. A világforradalmat várta, a társadalmi igazságosságért küzdött verseiben.
Petőfi rajza Arany Jánosról
1848. március 15-e „Petőfi napja” a magyar történelemben. Előző este megírta aNemzeti dalt, a forradalom jelképes énekét. A Pilvax kávéházból elindulva társaival mozgósította az egyetemi ifjúságot, kinyomtatták a 12 pontot, kivívták a sajtószabadságot.
Március 15.
A forradalom első napjának főszereplője királyellenessége, radikális politikai nézetei miatt fokozatosan kiszorult a közéletből. Júniusban megbukott a szabadszállási követválasztáson.
Bem apó, a költő eszményképe (Petőfi saját rajza)
A szabadságharc kitörésekor katonának állt, Bem tábornok seregében részt vett a szelindeki, a vízaknai, a szászsebesi, a szászvárosi csatákban. Bem is, barátai is távol akarták tartani a költőt a harcoktól, különösen azután, hogy decemberben megszületett fia, Zoltán. Petőfi azonban tetteivel, életével akarta hitelesíteni a verseiben megfogalmazott szabadság- és hazaszeretetét.
1849. július 31-én részt vett a segesvári ütközetben, és délután 6 óra körül Fehéregyháza határában elesett.
ASEGESVÁRI ÜTKÖZET
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest, 1846. december.)
Kommentáld!