79-ben a Római Birodalom egyik legnagyobb városa egy szempillantás alatt eltűnt a térképről. Pompeji kikötővárosát és lakosságát forró hamu és kő temette maga alá. A kutatóknak azóta sikerült óráról órára rekonstruálni, hogyan is zajlott le a város haláltusája.

Az első figyelmeztetés 79. augusztus 24-ém kora hajnalban érkezett: az itáliai Pompeji kikötővárosában az emberek arra ébredtek, hogy házaik rázkódni kezdtek. Ezután újabb, kisebb földrengés sújtotta a Nápolyi-öbölben fekvő nagy kikötővárost. A több mint 20 ezer lakos többsége mégis nyugodtan aludt tovább.

Mikor a nap néhány órával később felkelt, úgy tűnk nincs semmi baj. A kereskedők a piacon gyümölcsöt, kenyeret, zöldséget és friss halat kínáltak, a vevők az árukat kóstolgatták. Pompeji középpontjában, a pékségben a pék a kenyeret a sütőbe csúsztatott, a termékenység istennője, Ízisz templomában pedig a papok épp a szertartásra készülődtek. Dél körül a város nagy villáiban a rabszolgák hozzáláttak az ebéd elkészítéséhez. Ezzel foglalatoskodtak a jómódú kereskedő, Gaius Lulius Pulybiusnak a főutcán (a Via dell’Abbondanzán) lévő luxusvillájának lakói is. Gaius Lulius mellett volt a neje, öt gyermeke, az unokaöccse és annak állapotos felesége, valamint a család rabszolgái is.

Épp hozzá láttak volna az ebédhez, amikor egy csapásra minden összeomlott. Fülsiketítő zajjal kísérve megremegett a föld, még a legnagyobb épületek is meginogtak. Rögtön ezután Pompeji hüledező lakói szeme láttára a körülbelül 10 km-re, északra fekvő Vezúv hatalmas hamu- és tajtékkőoszlopot lövelt ki magából. Lassan elsötétedett az ég. Hamu, habkő, és törmelék záporozott Pompeji házaira és rémült lakosaira. Elérkezett az ítélet napja.

Eső hamuból és kőből

(augusztus 24., 13.00)

A pompejiek számára oly katasztrofális napon a 18 éves ifjabb Plinius épp nagybátyja misenumi házában tanult, Pompejitől körülbelül 30 km-re északnyugatra. Ez a város volt az anyakikötője a rómaikak egyik legnagyobb flottájának, amelynek Plinius nagybátyja, idősebb Plinius volt az admirálisa. A házból az ifjú jól láthatta az a hatalmas hamuoszlopot, amelyet a Vezúv lövellt ki magából a Nápolyi-öböl túlsó partján. Az eseményt később így idézte fel egy levélben a történetíró Tacitusnak: „Úgy lehet a leginkább leírni, mint egy fenyőfát: egy hatalmas törzs, mely ágakra bomlik, egyes helyeken fehér, máshol vörös erezettel, a levegőbe pöfögött nagy mennyiségű portól és hamutól elmosódott kontúrokkal.”

Plinius levele az egyetlen szemtanúi beszámoló, ami a történészek birtokában maradt arról az eseményről, amely alig 24 óra leforgása alatt a várost és környékét letörölte a térképről.

A felhő, amelyet Plinius Misenumból láthatott, izzó hamuból és tajtékkőből állt. Mindezt a Vezúv közel 1000 km/óra sebességgel lövellte ki magából. Másodpercenként hozzávetőlegesen 10 ezer tonna vulkanikus anyag került a levegőbe. A kitörés után néhány perccel a hamu és a törmelék már egy gigantikus, 15 km magas oszlopot formált. A hamu és a könnyű habkő egy részét a szél dél felé fújta, a honnan Pompejire hullt. A rémült lakosság a házakban keresett fedezéket. Gaius Julius és családja a sokktól megdermedve hallgatta, ahogy a tetőre kövek és szikladarabok hullanak alá. Másfél órával a robbanás után a kőeső és a kitörések egyre hevesebbek lettek. A lakosoknak meg kellett gyújtaniuk a mécseseket, bár még csak a nap felénél jártak, olyan sötétség borult a városra.

A menekülő emberek

(augusztus 24., 17.00)

A kezdeti pánik után kétségbeesett emberek ezrei kezdtek menekülni. Fejüket párnákkal, edényekkel és kosarakkal védve rohantak az utcán és gázoltak a térdig érő hamurétegben a városkapu felé. A régészeti kutatások bizonyítják, hogy sokan a lehullott kövek és tetőcserepek alatt lelték halálukat. Ízisz templomában a papok közös erővel szedték össze a legértékesebb kincseket, s ezekkel indultak útra. Mikor elérték a Via dell’Abbondanza sarkát – ahol Gaius Julius lakott -, egy papot, aki egy zsák aranypénzt vitt, halálos találat ért. A többiek tovább menekültek, de valamivel később ismét két papot temettek maguk alá az összedőlő épületek. A többi pap egy házban keresett menedéket, ők ott fulladtak meg, néhány órán belül egymás után. Az utolsó kezében egy fejsze volt. A lehullott törmelék eltorlaszolta az ajtót és ő kétségbeesetten próbált rést vágni a falon. Mindhiába.

Gaius Julius villájában az idős kereskedő és családja úgy döntött, hogy a házban marad. Az unokaöcs mindenórás felesége képtelen lett volna átgázolni az irdatlan mennyiségű hamun és kőtörmeléken, ami Pompeji utcáira hullt. A család többi tagja abban bizakodott, hogy a rettenetes kőzápor hamarosan eláll.

A beomlott tetők

(augusztus 24., 19.00)

Röviddel a Vezúv kitörése után idősebb Plinius admirális üzenetet kapott barátjától, aki egy félreeső villában lakott, közel a Vezúvhoz. Unokaöccse, Plinius szerint ennek volt köszönhető, hogy a flotta jó része Pompeji felé indult, az emberek megmentésére. Mire azonban az admirális hajói elérték volna a pusztulás szélére sodródott várost, a part megközelíthetetlenné vált. A vulkán több millió tonna követ okádott ki magából az öbölbe, és ez annyira eltorlaszolta a partvonalat, hogy bármifajta mentőakció öngyilkossággal ért volna fel.

„ A hamu záporként hullt a hajókra, sokkal forróbban és sűrűbben, mint ahogy azt el lehet képzelni. A föveny hirtelen megtelt törmelékkel, mely a hegyből lövelt ki” – írta  ifjabb Plinius a m ár említett levélben.

Mindezek miatt az idős admirális kiadta a parancsot, hogy a hajók dél felé, a távolabb eső Stabiae városa felé vegyék az útirányt. Dél körül érkezett a városa, ahol bevette magát a barátja házába, várva egy új esélyre, hogy segítséget nyújthasson.  Pompejiben közben a hamu- és kőeső egyre hevesebbé vált. A Vezúv időközben másodpercenként legalább 100 ezer tonna hamut és követ lövellt ki magából. és az ezekből álló oszlop 30 m magasra nőtt a levegőben.

A pompejiek számára ez a pillanat volt az utolsó esály arra, hogy elhagyják a várost. A tetők mindenhol beomlottak, és a házakba szorult lakosok százait sújtották halálra. Gaius Julius házának homlokzata is ledőlt. A halálra rémült család éppen csak elérte a ház hátsó részét, ahol a tető annyira meredek volt, hogy a törmelék nagy része csúszott róla az utcára. Ezen a helyen maradt a kis család a megmentésre várva.

Már nincs menekvés

(augusztus 25., 01.00)

Éjjel 1 órakora közeli Herculaneumot elérte az első hamulavina, amelyet még öt másik követett. Bár az eltérő szélirány miatt ez a Pompejitől északnyugatra fekvő városka eddig védve maradt a hamu- és kőesőtől, az egy órán keresztül tartó földrengés miatt már számos polgár elmenekült innen.

Emberek százai töltötték az éjszakát a parton, akik abban reménykedtek, hogy a tenger felől segítség érkezik majd. Eközben látták a hatalmas tűzfolyamot leömleni a hegyoldalról. A Vezúv fölé magasodó hamu és kőoszlop összeomlott, és a hegyről kb. 100 km/órás sebességgel hatalmas, forró hamuból, izzó törmelékből és mérgező gázokból álló, közel 800 Celsius fokos hőmérsékletű lavina zúdult le. A vörösen izzó áramlat elől senki sem menekülhetett, mert az 3-4 perccel később átcsapott Herculaneum kapuin, és a város utcáin keresztül a partra menekült emberek felé hömpölygött. A régészek kb. 300 áldozatot találtak Hercolaneum tengerpartján – legtöbbjük a csónakházban keresett menedéket. A feltárt csontvázak arról tanúskodnak, hogy ezek az emberek – a pompejiektől eltérően – nem fulladás, hanem mérhetetlen forróság miatt vesztették életüket.

Egyik áldozatként egy római közkatonát azonosítottak a régészek. Tetemének vizsgálata megmutatta, hogy a lavina nyomása alatt testének valamennyi csontja összetört- beleértve a belsőfül apró csontocskáit is. Az intenzív hőségtől még a katonánál lévő ezüst- és bronzérmék is megolvadtak.

A csónakházban megbújt emberek hallották a lavina dübörgését, ahogy az eltörölte a városukat a föld színéről. Egyesek kinéztek az ajtókon, a többség viszont inkább rettegve fordította el a fejt, amikor a lavina betört és elborította őket. Az áldozatok között kamaszlányt és találtak a régészek, szorosan mellette egy csecsemővel, akit védelmezni próbált.

Misenum sem menekülhet

(augusztus 25., 06.30)

Ifjabb Plinius leírása alapján Stabiaét – ahol nagybátyja tartózkodott – szintén hatalmas mennyiségű hamu és több földrengés érte el. Nagybátyja szobája tele lett hamuval. „ Azt kérdezték maguktól, hogy a házban maradjanak-e, vagy inkább kimeneküljenek onnan? Az épületek rázkódtak, és úgy dülöngéltek jobbra-balra, mintha leváltak volna alapjaikról” – írta Plinius Pompejit reggel 6.30 és 7.00 között érte el az első lavina. A vulkáni anyag jó részét ugyan lelassította a város északi felét övező fal, de a toxikus gázok számos embert öltek meg az utcákon és azokat a gyengéket, akik nem tudtak elmenekülni.

A földrengések még Misenumban is érezhetőek voltak, ahol ifjabb Plinius és vele lakosok ezrei döntöttek úgy, hogy elmenekülnek – még mielőtt a Vezúv az ő városukat is a földdel tenné egyenlővé. Nem sokkal később Misenumra is hamu kezdett hullani. „Csak a férfiak üvöltését és a nők és gyermekek sikítozását hallottam. Az emberek a szüleik, gyermekeik vagy hitvesük után kiáltoztak, már csak hangról ismerve fel egymást. Voltak, akik az égbe emelték kezüket, míg mások elvesztették hitüket az istenekben, és azt gondolták, hogy eljött az örök üdvözülés pillanata” – így írta le a történteket az ifjú római.

A kegyelemdöfés

(augusztus 25., 08.00)

A hamuoszlop, amelyet a Vezúv lövellt ki magából, hirtelen összeomlott, és egy minden korábbinál nagyobb és erősebb lavinává vált, amely szédítő sebességgel hömpölygött le a hegyoldalon, egyenesen Pompeji felé. Az izzó hamu a házakba tört ajtón ablakon, réseken és lyukakon át, és megölte a hátramaradottakat.

A herculaneumiakkal ellentétben a pompejiek nem hirtelen vesztették életüket, a legtöbbnek még jutott egy pár lélegzetvétel, mielőtt meghalt. Az első légvétellel forró hamut és gázokat szívtak be, miáltal tüdejük párával telt meg. A második lélegzet még több hamut juttatott a szervezetükbe, ami a nedvességgel összeállva cementként rakódott le a tüdejükben és a légcsövükben. A harmadik légvétellel ez a cementréteg megvastagodott. Az áldozatok levegő után kapkodtak, végül megfulladtak. Gaius Julius házában a lakók épp aludni próbáltak egy keveset. A kereskedő unokaöccse és annak állapotos felesége egy sarokban, egymás mellett feküdt. Miko a lavina végigörvénylett az utcákon, ők tizenketten már sehová nem mehettek. Az ajtók és az ablakok eltorlaszolódtak, a ház legelső része összedőlt. Az emberek egyenként fulladtak meg az izzó forró hamufelhőben. végül a ház hátsó része is leomlott, és az áldozatokat hamu- és kőréteg temette maga alá. Csak majd’ 1850 évvel később – 1913 januárjában – kerültek újra napvilágra a hát lakói.

Stabiaében idősebb Plinius admirális a tengerhez ment, hogy megnézze, vajon lecsillapodott-e az már annyira, hogy vitorlát bonthassanak. A tenger azonban még mindig háborgott, és Plinius azt kérte szolgáitól, hogy egy szőnyeget terítsenek a földre, hogy egy kisit lepihenhessen. Ekkor a levegőt maró kéngáz járta át, ahogy a lavina szétterjedt; veszélyeztetve mindent, ami élt az öböl középső részén. Plinius barátai gyorsan menekülőre fogták, és két szolgával  hátrahagyták őt a parton. Ezek segítségével az öreg keservesen feltápászkodott, de szinte rögtön újra össze is esett. Mikor a napfény két nap múlva újból visszatért, teljes épségben találták meg a holttestet. „Úgy tűnt, mintha csak aludna” – írta Plinius nagybátyja haláláról az egyik barátja elbeszélése alapján.

Az ifjú író maga túlélte a katasztrófát. 25 évvel később papírra vetett a történteket, amellyel egyetlen szemtanúi beszámolót adta a világnak.

Az elfeledett Pompeji

A Vezúvtól hat lavinafolyam tört ki, és összesen 9 milliárd tonna vulkanikus anyag szóródott szét a Nápolyi-öböl területén. Mikor a vulkán végül lecsillapodott, Herculaneumot 25 méter vastag hamu- és kőréteg, Pompejit pedig 4 méter es törmelék temette be. A Vezúv körüli táj teljesen elpusztult. Pompejiben a régészek összese 1150 áldozatot találtak meg, a kutatók becslései alapján a halottak tényleges száma ennél sokkal több lehet. Feltehetően sokan voltak olyanok, akiket – bár szerencsésen el tudtak menekülni a városból – később utolért a kő- és hamulavina. A szerencsétlenséget követően a római császár, Titus sereget küldött Pompejibe a túlélők felkutatására. A legmagasabb épületek és kapuk tetői kiemelkedtek a vastag hamurétegből, és mutatták azokat a helyeket, ahol a katonáknak ásniuk kellett. a régészek e katonáktól származó feliratokat találtak azokon a falakon, amelyeket azok az első, haktikus napokon kiástak. „Itt feküdt 50 ember, kik e helyen lelték halálukat” – olvasható az egyik véseten.

A rómaiak igen hamar felismerték, hogy a mentőakció teljesen hiábavaló. Titus császár ugyan parancsba adta Pompeji újjáépítését, de gyorsan kiderült, hogy a pusztítás túlságosan nagy volt. Stabiae kikötővárosa, amely épp csak kívül esett a katasztrófa sújtotta övezeten, fokozatosan átvette a tengeri kereskedelem irányítását a térségben.

Idővel az emberek  azt is elfelejtették, hogy hol feküdt Pompeji városa, amelynek aztán a nevét sem emlegették többé. A helyi lakoság a halmot, amely betemette a várpst, a „La Civita”, azaz „A Város” névvel illette. 1500 évnek kellett  eltelnie addig, míg valaki felfedezte, hogy milyen tragikus történet nyomait rejtik a Vezúv lábánál lévő halmok.

Fordította: Kecskés Attila

Forrás: Múlt-kor történelmi magazinban nyári számában olvasható