79-ben a Római Birodalom egyik legnagyobb városa egy szempillantás alatt eltűnt a térképről. Pompeji kikötővárosát és lakosságát forró hamu és kő temette maga alá. A kutatóknak azóta sikerült óráról órára rekonstruálni, hogyan is zajlott le a város haláltusája.

Az első figyelmeztetés 79. augusztus 24-én kora hajnalban érkezett: az itáliai Pompei kikötővárosában az emberek arra ébredtek, hogy házaik rázkódni kezdtek. Ezután egy újabb, kisebb földrengés sújtotta a Nápolyi-öbölben fekvő nagy kikötővárost. A több mint 20 ezer lakos többsége mégis nyugodtan aludt tovább

Mikor a nap néhány órával később felkelt, úgy tűnt, nincs semmi baj. A kereskedők a piacon gyümölcsöt, kenyeret, zöldségeket és friss halat kínáltak, a vevők az árukat kóstolgatták. Pompeji központjában, a pékségben a pék a kenyereket a sütőbe csúsztatta, a termékenység istennője, Ízisz templomában pedig a papok épp a szertartásra készülődtek. Dél körül a város nagy villáiban a rabszolgák hozzáláttak az ebéd előkészületeihez. Ezzel foglalatoskodtak a jómódú kereskedő, Gaius Julius Polybiusnak a főutcán (a Via dell’Abbondanzán) lévő luxusvillájának lakói is. Gaius Julius mellett volt a neje, öt gyermeke, az unokaöccse és annak állapotos felesége, valamint a család rabszolgái is.

Épp hozzá láttak volna az ebédhez, amikor egy csapásra minden összeomlott. Fülsiketítő zajjal kísérve megremegett a föld, még a legnagyobb épületek is meginogtak. Rögtön ezután Pompeji hüledező lakói szeme láttára a körülbelül 10 km-re, északra fekvő Vezúv hatalmas hamu- és tajtékkőoszlopot lövellt ki magából. Lassan elsötétedett az ég. Hamu, habkő és törmelék záporozott Pompei házaira és rémült lakosaira. Elérkezett az Ítélet Napja.

Eső hamuból és kőből (augusztus 24., 13.00)

A pompejiek számára oly katasztrofális napon a 18 éves ifjabb Plinius épp nagybátyja misenumi házában tanult, Pompejitől körülbelül 30 km-re északnyugatra. Ez a város volt az anyakikötője a rómaiak egyik legnagyobb flottájának, amelynek Plinius nagybátyja, idősebb Plinius volt az admirálisa. A házból az ifjú jól láthatta azt a hatalmas hamuoszlopot, amelyet a Vezúv lövellt ki magából a Nápolyi-öböl túlsó partján. Az eseményt később így idézte fel egy levélben a történetíró Tacitusnak: „Úgy lehet a leginkább leírni, mint egy fenyőfát: egy hatalmas törzs, mely ágakra bomlik, egyes helyeken fehér, máshol vörös erezettel, a levegőbe pöfögött nagy mennyiségű portól és hamutól elmosódott kontúrokkal.”

Plinius levele az egyetlen szemtanúi beszámoló, ami a történészek birtokában maradt arról az eseményről, amely alig 24 óra leforgása alatt a várost és környékét letörölte a térképről.
A felhő, amelyet Plinius Misenumból láthatott, izzó hamuból és tajték-kőből állt. Mindezt a Vezúv közel 1000 km/órás sebességgel lövellte ki magából. Másodpercenként hozzávetőlegesen 10 ezer tonna vulkanikus anyag került a levegőbe. A kitörés után néhány perccel a hamu és a törmelék már egy gigantikus, 15 km magas oszlopot formált. A hamu és a könnyű habkő egy részét a szél dél felé fújta, ahonnan Pompejire hullt. A rémült lakosság a házakban keresett fedezéket. Gaius Julius és családja a sokktól megdermedve hallgatta, ahogy a tetőre kövek és szikladarabok hullanak alá. Másfél órával a robbanás után a kőeső és a kitörések egyre hevesebbek lettek. A lakosoknak meg kellett gyújtaniuk a mécseseket, bár még csak a nap felénél jártak, olyan sötétség borult a városra.

A menekülő emberek (augusztus 24., 17.00)

A kezdeti pánik után kétségbeesett emberek ezrei kezdtek menekülni. Fejüket párnákkal, edényekkel és kosarakkal védve rohantak az utcán és gázoltak a térdig érő hamurétegben a városkapu felé. A régészeti kutatások megmutatták, hogy sokan a lehullott kövek és tetőcserepek alatt lelték halálukat.

Ízisz templomában a papok közös erővel szedték össze a legértékesebb kincseket, majd ezekkel elindultak az utcán. Mikor elérték a Via dell’ Abbondanza sarkát – ahol Gaius Julius lakott – egy papot, aki egy zsák aranypénzt vitt, itt halálos találat ért. 

A többiek tovább menekültek, de valamivel később ismét két papot temetettek maguk alá az összedőlő épületek. A megmaradt papok egy házban kerestek menedéket, ahol néhány órán belül egymás után megfulladtak. Az utolsó kezében egy fejsze volt. A lehullott törmelék eltorlaszolta az ajtót és ő kétségbeesve próbált rést vágni a falba. Mindhiába.

Gaius Julius villájában az idős kereskedő és családja úgy döntött, hogy a házban marad. Az unokaöccs mindenórás felesége képtelen volt utat törni magának az irdatlan mennyiségű hamun és kőtörmeléken keresztül, ami Pompei utcáira hullt. A család többi tagja abban bizakodott, hogy a rettenetes kőzápor hamarosan eláll.

A beomlott tetők (augusztus 24., 19.00)

Röviddel a Vezúv kitörése után idősebb Plinius admirális üzenetet kapott egy barátjától, aki egy félreeső villában lakott, közel a Vezúvhoz. Unokaöccse, Plinius szerint ennek volt köszönhető, hogy a flotta jó része Pompeji felé indult, az emberek megmentésére.  

Mire az admirális hajói elérték volna a pusztulás szélére sodródott várost, a part megközelíthetetlenné vált. A vulkán több millió tonna követ okádott ki magából a Nápolyi-öbölbe, és ez annyira eltorlaszolta a partvonalat, hogy egy mentőakció öngyilkossággal ért volna fel. 

„A hamu záporként hullt a hajókra, sokkal forróbban és sűrűbben, mint ahogy azt el lehet képzelni.  A föveny hirtelen megtelt a törmelékkel, mely a hegyből lövellt ki”- írta ifjabb Plinius levelében.

Emiatt az idős admirális kiadta a parancsot, hogy a hajók dél felé, a távolabb eső Stabiae városa felé vegyék az útirányt. Dél körül érkezett a városba, ahol bevette magát egy barátja házába, várva egy új esélyre, hogy segítséget nyújthasson.

Pompejiben közben a hamu- és kőeső egyre hevesebbé vált. A Vezúv időközben másodpercenként legalább 100 ezer tonna hamut és követ lövellt ki magából, és az ezekből álló oszlop már 30 km magasra nőtt a levegőben.

A pompeiek számára ez a pillanat volt az utolsó esély arra, hogy elhagyják a várost. A tetők mindenhol beomlottak és házakba szorult lakosok százait sújtották halálra. Gaius Julius házának homlozata is ledőlt. A halálra rémült család éppen csak elérte a ház hátsó részét, ahol a tető annyira meredek volt, hogy a törmelék nagy része lecsúszott róla az utcára. 

Ezen a helyen maradt a kis család a megmentésre várva.

Már nincs menekvés (augusztus 25., 01.00)

Éjjel 1 órakor a közeli Herculaneumot elérte az első hamulavina, amelyet még öt másik követett. Bár az eltérő szélirány miatt ez a Pompeitől északnyugatra fekvő városka eddig védve maradt a hamu- és kőesőtől, egy egy órán keresztül tartó földrengés miatt már számos polgár elmenekült innen. Emberek százai töltötték az éjszakát a parton abban reménykedve, hogy a tenger felől segítség érkezik. Aki ébren volt, egy hatalmas tűzfolyamot látott a hegyoldalról leömleni. A Vezúv fölé magasodó hamu- és kőoszlop összeomlott, és a hegyről kb. 100 km/órás sebességgel hatalmas, forró hamuból, izzó törmelékből és mérgező gázokból álló, közel 800 Celsius fokos hőmérsékletű lavina zúdult le. Senki sem menekülhetett a vörösen izzó áramlat elől, amely 3-4 perccel később átcsapott Herculaneum kapuin, és a város utcáin keresztül a partra menekült emberek felé hömpölygött.

A régészek kb. 300 áldozatot találtak Herculaneum tengerpartján - legtöbbjük a csónakházakban keresett menedéket. A feltárt csontvázak arról tanúskodnak, hogy ezek az emberek – a pompejiektől eltérően – nem fulladás, hanem a mérhetetlen forróság miatt vesztették életüket.

Az egyik áldozatként egy római közkatonát azonosítottak a régészek. A csontváz vizsgálata megmutatta, hogy a lavina nyomása alatt testének összes csontja összetört – beleértve a belsőfül apró csontocskáit is. Még a katonánál lévő ezüst- és bronzérmék is megolvadtak az intenzív hőségtől.

A csónakházakban megbújt emberek hallották a lavina dübörgését, ahogy az eltörölte városukat a föld színéről. Egyesek kinéztek az ajtókon, a többség viszont inkább rettegve fordította el fejét, mikor a lavina betört és elborította őket. Az áldozatok között egy kamaszlányt is találtak a régészek, szorosan mellette egy csecsemővel, akit védelmezni próbált.

Misenum sem menekülhet (augusztus 25., 06.30)

Ifjabb Plinius leírása alapján Stabiaet, ahol nagybátyja tartózkodott, most szintén hatalmas mennyiségű hamu és több földrengés érte el. Nagybátyja szobája tele lett hamuval. „Azt kérdezték maguktól, hogy a házban maradjanak-e vagy inkább kimeneküljenek onnan? Az épületek rázkódtak és úgy dülöngéltek jobbra-balra, mintha leváltak volna alapjaikról”- írta Plinius.

Pompeit reggel 6.30 és 7.00 között érte el az első lavina. A vulkáni anyag jó részét ugyan lelassította a város északi felét övező fal, de a toxikus gázok számos embert öltek meg az utcákon és azokat a gyengéket, akik nem tudtak elmenekülni. 

A földrengések még Misenumban is érezhetőek voltak, ahol ifjabb Plinius és vele lakosok ezrei döntöttek úgy, hogy elmenekülnek – még mielőtt a Vezúv az ő városukat is a földdel tenné egyenlővé. Nem sokkal később Misenumra is hamu kezdett hullani.

„Csak a férfiak üvöltését és a nők és gyermekek sikítozását hallottam. Az emberek a szüleik, gyermekeik vagy hitvesük után kiáltoztak, már csak hangról ismerve fel egymást. Voltak, akik az égbe emelték kezüket, míg mások elvesztették hitüket az istenekben és azt gondolták, hogy eljött az örök üdvözülés pillanata” – így írta le a történteket az ifjú római.

A kegyelemdöfés (augusztus 25., 08.00)

A hamuoszlop, amelyet a Vezúv lövellt ki magából, hirtelen összeomlott és egy minden korábbinál nagyobb és erősebb lavinává vált, amely szédítő sebességgel hömpölygött le a hegyoldalon, egyenesen Pompeji felé. Az izzó hamu a házakba tört ajtón, ablakon, réseken és lyukakon át, és megölte a hátramaradottakat.

A herculaneumiakkal ellentétben a pompejiek nem hirtelen vesztették életüket, a legtöbbnek még jutott egy pár lélegzetvétel, mielőtt meghalt. Az első légvétellel forró hamut és gázokat szívtak be, miáltal tüdejük párával telt meg. A második lélegzet még több hamut juttatott a szervezetükbe, ami a nedvességgel összeállva cementként rakódott le a tüdőkben és a lécsövekben. A harmadik légvétellel ez a cementréteg megvastagodott. Az áldozatok levegő után kapkodtak, végül megfulladtak.

Gaius Julius házában a lakók épp aludni próbáltak egy keveset. A kereskedő unokaöccse és annak állapotos felesége egy sarokban, egymás mellett feküdt. Mikor a lavina végigörvénylett az utcákon, ők tizenketten már sehova nem mehettek. Az összes ajtó és ablak eltorlaszolódott és a ház legelső része összedőlt. Az emberek egyenként fulladtak meg az izzóan forró hamufel-hőben. Végül a ház hátsó része is leomlott és az áldozatokat hamu- és kőréteg temette maga alá. Csak majd’ 1850 évvel később - 1913 januárjában – kerültek újra napvilágra a ház lakói.

Stabiaeben idősebb Plinius admirális a tengerhez sétált, hogy megnézze, vajon lecsillapodott-e az már annyira, hogy vitorlát bonthassanak. A tenger azonban még mindig háborgott és Plinius azt kérte szolgáitól, hogy egy szőnyeget teítsenek a földre, hogy egy kicsit lepihenhessen. Ekkor a levegőt maró kéngőz járta át, ahogy a lavina szétterjedt; veszélyeztetve mindent, ami élt az öböl középső részén. Plinius barátai gyorsan menekülőre fogták, és két szolgával hátrahagyták őt a parton. Ezek segítségével az öreg keservesen feltápászkodott, de szinte rögtön újra össze is esett.

Mikor a napfény két nap múlva újból visszatért, teljes épségben találták meg a holttestet. „Úgy tűnt, mintha csak aludna”- írta Plinius nagybátyja haláláról az egyik barátja elbeszélése alapján.

Az ifjú író maga túlélte a katasztrófát. 25 évvel később papírra vetette a történteket, mellyel az egyetlen szemtanúi beszámolót adta a világnak.

Az elfeledett Pompeji

Hat lavinafolyam tört ki a Vezúvból, és ezekkel összesen 9 milliárd tonna vulkanikus anyag szóródott szét a Nápolyi-öböl területén. Mikor a vulkán végül lecsillapodott, Herculaneumot 25 méter vastag hamu- és kőréteg, Pompejit pedig 4 méteres törmelék temette be. A Vezúv körüli táj teljesen elpusztult.

Pompejiben a régészek összesen 1150 áldozatot találtak meg, de a kutatók becslései alapján a halottak tényleges száma ennél sokkal magasabb lehetett. Feltehetően sokan voltak olyanok, akiket - bár szerencsésen el tudtak menekülni a városból - később utolért a kő- és hamulavina.

A szerencsétlenséget követően a római császár, Titus sereget küldött Pompeibe, a túlélők felkutatására. A legmagasabb épületek és kapuk tetői kiemelkedtek a vastag hamurétegből és mutatták azokat a helyeket, ahol a katonáknak ásniuk kellett.

A régészek e katonáktól származó feliratokat találtak azokon a falakon, melyeket azok az első, hektikus napokon kiástak. Ilyen volt pl: „Itt feküdt 50 ember, kik e helyen lelték halálukat.”

A rómaiak igen hamar felismerték, hogy a mentőakció teljesen hiábavaló. Titus császár ugyan parancsba adta Pompeji újjáépítését, de gyorsan kiderült, hogy a pusztítás túlságosan nagy volt. Stabiae kikötővárosa, mely épp csak kívül esett a katasztrófa sújtotta övezeten, fokozatosan átvette a tengeri kereskedelem irányítását a térségben. 

Idővel az emberek azt is elfelejtették, hogy hol feküdt egykor Pompeji városa, amelynek már a nevét sem emlegették többé. A helyi lakosság a halmot, amely betemette a várost, a „La Civita”, azaz „A Város” névvel illette. 1500 évnek kellett eltelnie addig, míg valaki felfedezte, hogy milyen tragikus történet rejlik a Vezúv lábánál fekvő halom alatt.

NIEL-PETER GRANZOW BUSCHPompeji megsemmisülésének története

http://mult-kor.hu/20130502_pompeji_megsemmisulesenek_tortenete