Vannak olyan helyek ahol megváltozik és megáll az idő, ahova belépve a külvilág csak illúziónak tűnik. Minden alszik.

Gyermekkoromban volt egy különös vágyam, szerettem volna egyedül lenni egy teljes városban vagy akár az egész világon egy kis időre. Tiltott helyeken járni a megdermedt időben. Mindaddig, míg be nem léptem az első elhagyott városba - ahol fotóztam - azt hittem ez álom marad csupán. Ahogy becsukódott mögöttem a rozsdás vaskapu az idő megfagyott és a kinti életem legalább annyira valószínűtlen lett, mint a bomladozó falak közt felejtett életek darabjai.

Még mindig hideg borzongás fut rajtam végig, amikor ilyen helyeken dolgozhatok. Itt nem kell figyelmeztetnem magam a lelassulásra, hiszen itt semmi sem mozdul csak én. Legyen szó elhagyott lakótelepről, elnéptelenedett faluról, vagy üresen tátongó gyáróriásról. Egy valami közös bennük: a leülepedett por rajzolta történetek, a megjelenő moha a falakon, a víz lassú monoton csöpögése egy sötét teremben, és a természet, amely lassan emeletről-emeletre, házról-házra veszi birtokba az elfeledett élettereket.

Különös táptalaja ez a hibrid világoknak, ahol a valóság csak színpad és az eljátszandó darab csak rajtunk múlik. Vannak olyan fotós témák, amiket csak egyedül lehet jól teljesíteni és ez a téma kifejezetten ilyen. Van hogy a terepen hosszú ideig elő sem kerül a kamera a táskámból. Volt hogy egy lakásban kis gyerekszobát találtam és a sarokba leülve csak próbáltam jelen lenni. Néztem a falakon a matricákat, a földön az árulkodó jeleket, ott felejtett játékokat és már pörög a film a fejemben.

Verziók arra, hogy miért távoztak olyan hirtelen a lakók, hogy ennyi mindent itt hagytak? Hiányoznak-e a gyermeknek az elhagyott játékok, vajon melyik volt a kedvence, megannyi kérdés. ami elindít egy úton.

Talán furán hat, de mielőtt elkezdeném a munkát behunyom a szemem és belélegzem a helyszínt. A pornak, az elhagyott tárgyaknak, a bomladozó vizes falaknak, a megjelenő életnek mindnek saját illata van, amelyek összekeveredve adják a hely atmoszféráját. Számomra az illatok kiemelt fontossággal bírnak, hiszen meghatározzák az ember gondolatait, hangulatát, érzéseit, így kihatásuk van az elkészült képre is.

Ha valaki látta a Andrei Tarkovszkíj Stalker című remekművét az tudhatja miről beszélek. Gondoljunk csak a meditáció jelenetre, a pár centis vízben felbukkanó elhagyott tárgyakkal, ahogy lassan elhalad felettük a kamera. Ilyen terepen - ha eredményesek szeretnénk lenni és különlegesen érzékeny képeket elhozni - legalább ilyen lassúnak és alaposnak kell lennünk.

Az érthetőség kedvéért felhozok egy példát, amit számtalan tanítványomnak elmeséltem már, illetve kipróbáltattam velük. Mivel mindenhol rohannunk kell, eredményesnek lenni, megelőzni másokat bármi áron, ezért én azt kezdtem el tanítani, hogy vegyünk egy mély levegőt és lassuljunk le teljesen. Adott egy 3x3 méteres terület ahol dolgozunk. Kezdjük el megfigyelni a földön lévő tárgyakat a növényzetet, mindent! Lassan tegyünk köröket és figyeljünk! Ne feszülten! Ne erőltessük, pihentessük a tekintetünket a területen!

Én első körben a fűre figyeltem,majd az apró vízcseppekre. Szeretem a frissen vágott pázsit illatát, gyermekkoromban sokat feküdtem benne és bámultam az eget, aztán a fekete földet kezdtem megfigyelni, amely zsíros tapintásúnak tűnt, savanykás föld szagúnak, amiből gilisztát gyűjtöttem nagyapámnak mikor horgászott - vagy legalábbis úgy nézett ki mert mindig elaludt horgászás közben és leégett. Régi módszer szerint ilyenkor este bekente magát tejföllel mert az jót tesz. Na persze ki tudja, mit tesz a tejföl azon kívül, hogy savanykás illatával körbelengi az adott személyt ez esetben nagyapámat. Hideg és nedves üvegszilánkok is voltak a földön, éreztem azt a jellegzetes szúró érzést, ahogy húsomba vág, mikor megvágja az ember magát. Ahogy a kiserkenő vér melege végigfut az ujjaimon, a vér meleg rezes íze. Nagyanyám a sóba mártotta az ujjam, én pedig érzem, ahogy csíp, de nem haragszom rá. Addig jó, míg fáj, addig biztos hogy élek.

Így levezetve láthatjátok, hogy mennyire gyorsan követi egyik gondolat a másikat, ha időt ad neki az ember, és milyen messzire lehet eljutni pillanatok alatt. Ez a gyakorlat csak pár percig szól az adott területről, utána már te magad vagy a főszereplő és az elkészült kép is sokkal inkább rólad fog szólni mintsem egy darabka földről szépen megfotózva. Ez egy a sok technika közül, amivel meg lehet közelíteni egy adott fotózást annak érdekében, hogy a kép sokkal több információt tartalmazzon a puszta valóságnál.

Minden elemnek jelentés tartalma van számomra. Nekem csupán az a dolgom, hogy várjak addig, amíg nem alakítani akarom ezeket, hanem átélni és megfigyelni, majd a fotográfia eszközeivel megmutatni.