Provence a levendula hazája. Míg Magyarországon csak az 1700-as években jelent meg ez a növény, addig Franciaország e mediterrán régiójában már az antik időkben is virult. A rómaiak a fürdővizet és a mosott ruhát illatosították vele. A középkorban a hiedelem szerint a fertőzések a bűzzel együtt terjedtek, ezért Provence-ban a pestisjárvány idején a kék kötegeket égették, hogy elűzzék a betegséget. A kolostorokban gyógyszereket készítettek belőle, a virág illóolajának természetes fertőtlenítő- és gyulladáscsökkentő hatása már ekkor ismert volt. A 18. századtól kezdve pedig a parfümgyártók által került az érdeklődés középpontjába.
Termesztése a 19. században indult be a régióban. Gombamódra szaporodtak a kis családi lepárlók, és nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok és a gyerekek is dolgoztak a földeken, amikor a növény begyűjtésére került sor. Provence az illatszergyártás fellegvárává nőtte ki magát, és ahogy a termelés ipari méretűvé duzzadt, úgy tűntek el apránként a családi vállalkozások. A levendulamezők viszont messzi földről vonzották a bérmunkásokat, nem hiába nevezték el kék aranynak ezt a különleges aromájú virágot.
Provence-ban manapság sokfelé szerveznek levendulafesztivált. Míg néhány faluban régóta ápolják a hagyományokat, addig máshol csak most próbálják feléleszteni a régi idők szokásait. Én is egy ilyen településre látogattam el Vaucluse megyében. Apt egy igazi mediterrán hangulatú kisváros a Calavon folyó völgyében, körülbelül 12 ezren laknak itt.
A községet délről, Aix-en-Provence irányából közelítettem meg. Miután felkapaszkodtam a Luberon hegyvonulatára vezető szerpentinen, feltárult előttem egy végtelennek tűnő, kék színű ültetvény. Még fél órán át kanyarogtam lefelé a túloldalon, mire megérkeztem Aptba.
Az utcákon már nagy volt a sürgés-forgás, mindenkit az illatos virág vonzott a piactérre. A főtéren egy régi szekér állt, tele szárított levendulával, ami mellé a helyi lepárló, a Les Agnels cégérét helyezték el. A családi vállalkozás a város határában üzemel, és a levendula illóolajának kinyerésével készít különböző kozmetikai termékeket és esszenciális olajokat. Levettem egy virágszálat a kocsiról és elmorzsoltam az ujjaim között. Kicsit messzebb egy ósdi autót, egy biciklit és több méretes fémedényt állítottak ki, utóbbiakat valaha az üzemben használták. Nézelődtem egy darabig, majd jelentkeztem a manufaktúra vezetett túrájára.
Pár perc várakozás után néhány hozzám hasonlóan kíváncsi turistával együtt beszálltam az Agnel család kisbuszába, ami negyed óra alatt a birtokra vitt. Útközben a sofőr elmesélte, hogy idén másodszorra szervezték meg a fesztivált Aptban, és a család is egyike volt az esemény fő kezdeményezőjének, mert életben akarják tartani a régi tradíciókat. Az ünnepség vásárára is bálaszámra hordták a szárított virágokat, hogy mindenki magával vihessen egy kis emléket a provence-i hangulatból.
Nem sokkal azután, hogy felértünk a zöldellő dombok tetejére, megpillantottam az út mellett virágzó levendulákat. Az üzem az ültetvény mögött állt, homlokzatán nagy lila betűkkel virított az Angels birodalom névtáblája. Meg sem lepődtem, hiszen milyen más színt választhatna egy levendulalepárló. Az udvaron egy ugyanolyan szekér állt roskadásig megpakolva, mint amilyet a város főterén is láttam.
Először az üzlethelyiségbe kukkantottam be, jól esett elbújni a tűző nap elől, ráadásul rögtön az ajtóban levendulával ízesített hideg vízzel kínáltak meg. Kész felüdülés volt! Ezután a bolt közepén lévő asztalhoz léptem, amin egy növényekkel teli, apró üvegüstben éppen fortyogott a víz. A felszálló gőzt egy csövön keresztül átvezették egy másik átlátszó edénybe, aminek a falán – miután lehűtöttek – kicsapódott a pára, majd egy pohárba összegyűjtötték a kicsepegő folyadékot. A miniatűr lepárló példáján mutatta be az idegenvezető azt a roppant egyszerű folyamatot, ahogy kinyerik az esszenciális olajat a növényből. A desztilláció ugyanis a folyadékelegy forrásban tartásán és a gőz cseppfolyósításán alapszik. A kiváló olaj minősége sok mindentől függ: a régiótól, ahol a virág nő, az ültetvény korától, az időjárási körülményektől és a levendula fajtájától.
Egy asztalon három kupac levendulaszárat találtam. Ránézésre is látni lehetett, hogy nem egyformák, így megkérdeztem az idegenvezetőt, mi a különbség közöttük. Három különböző fajból származtak: az egyik csokor közönséges levendulát (Lavandula angustifolia) tartalmazott, aminek virágai csak egyetlen egy száron, örvökben nyíltak, és rövidek voltak. Ebből a variánsból nyerhető a legfinomabb, legédesebb illóolaj, ezért a parfümipar is ezt részesíti előnyben. A közönséges levendula csak azokon a mediterrán területeken nő szabadon, ahol a tengerszint feletti magasság 600 és 1400 méter között van.
A másik kötegbe fogott széleslevelű levendula (Lavandula latifolia) ezzel ellentétben a 600 méter alatt elterülő vidéket kedveli. Szára nagyjából 20 centiméterrel hosszabb volt, mint a közönséges fajtársáé, és háromfelé elágazott. Egy-egy üvegcséből a virágok illóolaját is megszagolhattam. A széleslevelű illata kevésbé volt intenzív. Ha eau de toilette-et kellett volna választanom a kettő közül, biztos, hogy a közönséges levendulára voksoltam volna. Ennek ellenére a háromágút is szívesen használják az aromaterápiában és a füstölőkben.
A harmadik virágcsomó egy hibrid volt, ami az előző két képviselő keresztezésének eredménye, mert a méhek gyakran átviszik egyik faj pollenjét a másikra. A hibrid a természetben nem tud továbbszaporodni, de az ember képes mesterségesen megtermékenyíteni ezeket a termőket is. Olajának ráadásul magasabb a kámfortartalma, ezért a gyógyászatban széles körben hasznosítják. De azért is kedvelik még, mert ugyanannyi hibridből több olaj nyerhető ki, mint a közönséges fajtából.
Egy ideig még bámészkodtam a boltban, és kipróbáltam a különféle krémeket és parfümöket, majd követtem az idegenvezetőt az udvarra. Egy hatalmas, üres tartály előtt állt meg, ami alatt csövek kígyóztak. Az egyikből gőz szivárgott. A hölgy folytatta a beszámolót.
A családi vállalkozást Mathieu Agnel alapította 1895-ben. Akkoriban egy kicsi, szabad tűzön melegített lombikot használt a lepárlásra. Azóta öt generáció cseperedett fel Apt határában, és az Agnel család továbbra is a kézműves hagyományokat folytatja a desztilláció során. A vállalkozás sikere töretlen, aminek kulcsa termékeik minőségében rejlik. A Les Agnels cégnek ma két 6000 literes lombik, egy mozgatható, 20 000 literes tartály, és egy kicsi, 200 literes edény áll rendelkezésére az aromafolyamatokhoz.
Ezután egy idős úr jelent meg szalmakalapban, és a levendula begyűjtéséről beszélt. A betakarítás július végére, augusztus elejére esik, mielőtt még elvirulna a kék arany. Ekkor a legmagasabb a virágok esszenciális olajtartalma. Ha ezt elmulasztják, az értékes olaj is elillan, mint a kámfor. Habár ma már munkagépekkel végzik a tövek levágását, és traktor szállítja a lepárlóhoz a növény szárait, régen kézzel kaszálták a levendulát. Az úr elő is kapott egy fényes sarlót, és az üzem előtt lévő mezőhöz sietett, én pedig követtem. Gyors mozdulatokkal nyeste le a levendulát, ahogy annak idején a provence-i parasztok, akik régen fehér lepedőket varrtak össze, így formálva egy óriási tarisznyát. Ezt kötötték a vállukra, és ebbe gyűjtötték a lila cserjék hajtásait.
A hagyomány szerint a begyűjtés után egy-két napig szárítják a levendulát, hogy veszítsen víztartalmából. Tovább azonban nem szokás, nehogy romoljon az esszenciális olaj minősége. Ezután jól összetömörítik a szárakat, és megkezdik a desztillációt. Visszasétáltunk az üzemhez, és újdonsült idegenvezetőnk felpattant egy traktorra. Az udvar közepén álló szekérről hordta át a levendulát az óriási, nyitott üstbe. Az egyik munkás segített belapátolni a kihulló szálakat, majd egy nagy abronccsal lepréselték a növényeket, hogy minél több férjen el a tartályban és lezárták a fedelét.
A folyamat többi részét nem volt alkalmam személyesen nyomon követni, de azt már szemléletesen bemutatták az üzlethelyiségben felállított modellen, így nem volt hiányérzetem. Vásároltam pár terméket, majd visszatértem a városba, hiszen ott még javában folyt a fesztivál.
Miután megérkeztem, azonnal belevetettem magam a sátrak sűrűjébe. Az árusok a levendulából készített különböző portékáikat kínálták: mézet, szörpöt, ecetet, bort, szappant, kozmetikai krémeket és illatosító kis párnácskákat. Még a fagylaltárus sem lógott ki a sorból: a szokásos csokoládé és társai édességeknek a nyomát sem láttam, ellenben mindenféle lila színű fagyiból lehetett választani. A provence-i mandulás különlegességet, a Calissonst is megtaláltam, és a házi készítésű nougat is több ízben sorakozott a pulton. A cukros nyalánkság nem vonzott, viszont a bort megkóstoltam. A fehéret és a rozét is, de az enyhén virágos illatán kívül más nem emlékeztetett a levendulára. A zamatos nedű azonnal fejbe vágott a rekkenő hőségben.
Apt elég messze fekszik a Földközi-tenger partjától ahhoz, hogy a Misztrál felfrissítse a levegőt, így a mediterrán forróság megül a Luberon és a Vaucluse hegyvonulatai között. A déli órákban szinte meg is állt az élet, a kőházak fából készült, színesre festett zsalutábláit is zárva tartották, nehogy beszökjön a meleg levegő. Én is a keskeny sétálóutcák árnyékában kerestem menedéket.
Az egyik napernyő alatt hűsölő hölgy egy csokor levendulát nyomott a kezembe. Most már finom illatú virágom is volt, nem kellett párnácskára költenem. Megörültem a váratlan ajándéknak, és ekkor vettem csak észre, hogy a városháza elé húzott szekérről már félig el is hordták a virágokat. Először azt hittem, hogy csak díszítés, de valójában a látogatók között osztották szét a szárított növényt.
Továbbhaladtam a templom irányába, fejem fölött kicsi, háromszög alakúra vágott lila zászlókból összefűzött girland lengett a házfalak között. A templomnál népviseletbe öltözött asszonyokat és férfiakat láttam. Egy fehér főkötőt viselő öreg néni az ódon falaknak dőlve pihent. Csipkés fehér harisnyája és lila szalaggal ékesített, fodros alsóruhája kilógott mintás szoknyája alól, amin levendulavirágok virultak. Megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy lefényképezzem, és válaszul csak kedvesen mosolygott. Csodáltam a természetes bájosságát, olyan szépen öregedett meg.
Továbbsétáltam a koptatott köveken, és egy kisebb téren egy színielőadásra bukkantam. Hiába füleltem, egy kukkot sem értettem a szövegből. A két szereplő ugyanis nem franciául, hanem provanszálul beszélt, ami az okcitán nyelv egyik dialektusa, és bár valaha elterjedt volt ebben a mediterrán régióban, ma már egyre kevesebben használják. Érdeklődésem hamar lankadni kezdett, így odébbálltam.
A következő sarkon belebotlottam a zenés felvonulásba. A furulyázó, doboló és harmonikázó helyiek szintén a hagyományuknak megfelelően öltöztek fel. Muzsikájuk vidám és pergős volt. A dobokra nem a francia, hanem a piros és sárga csíkos provence-i zászlót feszítették ki. Utána az imént látott idős hölgyek lejtettek egy táncot, fejük felé félkörívben hajlított virágfűzért emeltek. Hamar tovatűntek a keresztutcában, én pedig folytattam utamat a vásári forgatagban, majd számos új és érdekes ismerettel, és a híres provence-i kék arannyal gazdagodva tértem haza.
http://www.ng.hu/Civilizacio/2016/07/29/Provence-kek-aranya
.png)
Kommentáld!