Ami
egyszer elkezdődött, az egyszer véget is ér. Azt az időt, amely a vég
kezdete, s maga a vég között van, jelek sokasága adja tudtunkra. Ezek
„az idők jelei”, s a jeleket értelmezzük, magyarázzuk, e jelekből sokan
megjósolták, megjósolják a Világ végét.
A világtörténelem feljegyzett
időszakában már néhányszor jósoltak véget ennek a világnak, s hál
Istennek mindeniket túléltük. Eddig. Hogy ezután mi lesz, azt nem tudja
előre senki.
Így advent idején, karácsonyra, Jézus születési ünnepére készülve engem
inkább az aggaszt, hogy mennyi ember van, aki „eladta a lelkét”, ha úgy
tetszik, elárulta istenfiúságát, mert az Istenben bízó ember kitartó,
állhatatos, alázatos, és nem szűnik meg imádkozni. Tudja, amit Jézus
tanított, hogy sem az órát, sem a percet nem tudja senki, de készen kell
állni.
Jézus születésének ünnepe felé az is fontossá válik számomra, hogy az év
többi (mondjuk 364/365) napján Jézus tanítása milyen helyet foglal el
az én életemben? Vajon van-e hely számára, vagy kiszorul az istállóba, a
fagyos vagy napsütötte erdőre, mezőre?
Hiszékeny az ember, annyi mindent elhisz, s a végén elveszik a
részletekben, sötét erdő közepén. Annyi mindent elhisz, hogy észre sem
veszi, s eladja a lelkét is.
A kérdés örök: „Ki fog engem meglelni, / Tiszta ágyba fektetni. / Fáradt
lelkemet megmenteni, / Vagy legalább egy imát mondani. / Talán az
Isten…” (Bikini).
Karácsonyra készülve (akár lesz világ vége, akár nem) megszívlelendő
Péter első levelének eme részlete:
„…legyetek mértékletesek és józanok,
hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt, pedig legyetek hajlandók az egymás
iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. Legyetek
egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki ki amint kegyelmi
ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle
kegyelmének jó sáfárai…” (1Péter 4,7-10)
Andorkó Attila, Kénos, unitárius lelkész
Napi 3 perc, www.unitarius.org
Kommentáld!