Hídvégi-Üstös Pál

e hét elején szülőföldjén, Háromszéken is megfordult. Amerre csak járt, minden­hol megcsodálták lánc nélküli, kötelek által meghajtott, magyar találmányú kerékpárját, a Csepel StringBike-ot. A túlélési és navigációs szakember biciklivel, szaladva, úszva, hegyet mászva, lovagolva, illetve velocipéddel tette és teszi meg a tizennyolcezer kilométeres távot, közép-ázsiai expedícióján.

Kutatók kíséretében

A 43 éves, jelenleg Vácon élő extrém sportoló az előző esztendőkben már részt vett ultramaraton-futáson a Szaharában, három hét alatt megmászta Afrika három legmagasabb hegycsúcsát, és világrekordot felállítva végigúszta a Tiszát. Mostani, közép-ázsiai expedíciója ötödik hónapja tart, és több váltásban számos kutató, tudós, turkológus kísérte el. Az úttal Közép-Ázsia nagy magyar felfedezőinek – Vámbéry Ár­min­nak, gróf Almásy Györgynek, Prinz Gyulának, gróf Zichy Je­nőnek, Déchy Mórnak és Szent­katolnai Bálint Gábornak – állít emléket. Közülük idén Vámbéry Ármin és Szentkatolnai Bálint Gábor halálának 100. évfordulójára emlékeztünk, míg Almásy 80 éve, Prinz pedig 40 éve hunyt el. A mos­tani expedíció fővédnöke Lezsák Sándor, a magyar Ország­gyűlés alelnöke. Hétfőn Szentka­tolnán arra kértük az expedíció vezetőjét, beszéljen arról, hogyan született meg a mostani utazás ötlete.

– Közös ötlet volt. Már régóta terveztem egy közép-ázsiai utat, és mindig azon igyekszem, hogy valamilyen jó célt szolgáljak, mint a környezetvédelem, a hagyományok, vagy mint ebben az esetben: a magyar felfedezők nyomában járni. Két éve hallottam a hírekben, hogy egy magyar kormányküldöttség éppen abban a térségben tartózkodik, és hogy 2013-ban nagy felfedezőinkre emlékezünk. Megkerestem politikusokat, többek közt Papcsák Ferencet, Zugló polgármesterét, aki egyben az Interparlamentáris Unió Közép-Ázsiai Tagozatának elnöke is, és közösen elkezdtük szervezni ezt az expedíciót. Az ötlettől a megvalósításig rengeteg szervezőmunkára volt szükség.

– Mikor és honnan indultak el? Kik kísérték el a csapatot?

– Az expedíció 2013. május 11-én indult útra mintegy száz kerékpáros kíséretében a budapesti Millenárisról, a Felfedezők Napja rendezvény helyszínéről, és először a Kerepesi úti temetőbe mentünk, ahol megkoszorúztuk Vámbéry Ármin sírját, mivel az általa megtett útvonalat is követtük.

A tizennyolcezer kilométert nem mind biciklivel tettem meg, hiszen egy lakóautóvá alakított Volks­wa­gen LT 40-es teher­gépkocsi kísér, amely a kutatókat is szállítja. Mivel jeles Ázsia-kutatókra emlékezünk, az új magyar kutató­nem­zedéknek is lehetőséget ad­tunk arra, hogy emlékezve a nagy elődökre, bejárják és felkutassák azt a nagy gazdagságot, amit ők hagytak számunkra. Szentkatolnán lévén az jut eszembe, hogy Bálint Gábor nyelvzseni volt, több mint harminc nyelvet beszélt.

Egyik kísérőm, Somfai Ka­ra Dávid tur­ko­lógus, a Ma­gyar Tudományos Aka­démia Néprajzi Kutató Intéze­té­nek tudományos munkatársa kö­zel huszonöt nyelvet ismer.

Egy másik turkológus, Győrfi Dávid több mint tíz nyelvet beszél. Bo­ta­nikusok is csatlakoztak hozzánk, akik a tér­séget kutatva Prinz Gyulá­ra és Almásy Györgyre emlékeztek.

Ázsiai viszontagságok

– Milyen útvonalon haladtak?

– Budapestről indulva kis kitérőt is tettünk, Jászberénybe mentünk, ahonnan Lehel kürtjének másolatát vettük át és vittük magunkkal az iráni testvérvárosba, Yazdba. Karcagból a kazahsztáni Mérkébe vittünk üzenetet és ajándékot. Szerbián, Románián, Bulgárián és Törökországon keresztül érkeztünk Közép-Ázsiába. Grúziá­ban a Kazbek-hegységben, közel az orosz határhoz, 3006 méter magasban helyeztünk el egy keresztre egy cserép méretű táblát Szent­katolnai Bálint Gábor emlékére. Itt magyar botanikusokkal találkoztunk, akik lepkéket kutattak. Szeptemberben Oroszországon és Ukrajnán haladtunk keresztül. Az országhatárokon legtöbbször egy 120 évvel ezelőtti közlekedési eszközzel, egy velocipédmásolattal keltem át, aminek csodájára jártak, sokan megnevették a furcsa járgányt.

– Baleset is érte Azer­bajdzsánban...

– Baku felé tartva elég komoly baleset ért, kaukázusi juhászkutyák támadtak rám, a nagy forgalom miatt csak az utolsó pillanatban vettem észre őket, és a nagy fékezés következtében fejre estem, így mindkét térdem csúnyán megsérült. A két kutya is megijedt, és elillant, de az esés másfél hét kényszerpihenésbe került. Máskülönben ez a pihenés jól is jött, hiszen az iráni vízumra kellett várnunk.

– Merre folytatták útjukat?

– Irán területén öt napot vámszabad körzetben kellett eltöltenünk, ahol megfigyelés alatt tartottak bennünket, majd továbbengedtek. Yazdba elvittük Lehel kürtje másolatát. A irániak szent hegyét, az 5671 méteres Damavandot is megmásztam. Két fiatal kutatót is vittem magammal.

– Hol időztek a legtöbbet?

– A kazahsztáni kitérő után – ahol a magyar konzulátus vendégszeretetét élveztük, és sok segítséget kaptunk tőlük – Kirgizisztán következett, ahol elég sok időt, több mint egy hónapot töltöttünk. Az ország legkeletibb pontjáig bicikliztem el, Almásy György és Prinz Gyula útvonalát járva be, négyezer méter fölötti hágókon kerékpározva hóviharokban. Itt lovakat is béreltem, azokkal haladtam pár napon keresztül. Visszafelé megpróbáltam átúszni a hatvan méter széles Iszik-tavat, de a rossz idő­járás miatt lemondtam tervemről. Kirgizisztánban egy nyelvész és egy botanikus jött velem.

A nomád népek a természetben, jurtákban élnek, és azzal táplálkoznak, amit a természet nyújt számukra. Nagy előszeretettel fogyasztják a lótejet, a kumiszt, amit jómagam is ittam naponta két és fél literrel. Nyolc-kilenc családnál töltöttem az éjszakát, illetve reggeliztem-vacsoráztam együtt velük. Olyan is van, amely hetven lovat tart a tej és a hús miatt. Nagyon kedvelik a lóhúst. Az előbb nem említettem, hogy Kazahsztánban Erőss Zolt és Kiss Péter emlékére emléktáblát állítottunk Almati volt fővárostól nem messze, 2600 méter magasban, ahol elhunyt hegymászók emlékparkja található. Itt a polgármesterrel is alkalmunk volt találkozni, és több mint háromszázötvenen kísértek ki ke­rékpárral az ország legnagyobb városából.

A legnagyobb feladat

– Onnan fordultak hazafelé.
– Igen, az expedíció ott fordult végleg visszafelé, több mint tízezer kilométeres út után. Kazahsztánban láthattuk, hogy milyen sok a közös vonás a magyarok és az ott lakó népek között, ami azt bizonyítja, hogy mi is onnan jöttünk a Kárpát-medencébe. Mérkéből elindulva várt rám mentálisan a legnagyobb feladat, hiszen 2300 kilométerre voltunk az orosz határtól, egyenes úton, és majdnem végig sivatagon át kerékpároztam. Az is gondot jelentett Orosz­országban, hogy a melegből hirtelen beköszöntött az esős, szibériai hideg idő, és azóta, mondhatni, egy hónapja folyamatosan ver az eső.

– Nemcsak a kutatók, hanem ön is végzett kutatómunkát?

– Én elsősorban talaj- és homokmintákat gyűjtöttem az Aral-tónál és hegyekből, amit majd magyar kutatók fognak otthon elemezni.

– Hétfőn érkezett Kovásznára...

– Az ukrajnai Csernovicból érkeztem Háromszékre, a járművet ott hagytuk. Egymagamban indultam onnan útnak, és szombat reggel 8 órától hétfő este fél kilencig hosszabb megállás nélkül háromszázhatvankét kilométert karikáztam közel 25 kilogrammos felszereléssel. Szentkatolna után Erdő­vi­dékre megyek, majd visszaindulok Csernovicba, ahol kis csapatom és négyszáz kilométeres út vár rám. Kárpátalján keresztül Tiszabecsnél lépjük át a magyar határt. Onnan folyamatosan programok várnak ránk, például Mátészalkán húsz kilométert kell futnom 500 gyermekkel, Debrecenben és Szolnokon is sokan csatlakoznak hozzám, október 6-án, vasárnap Budapestre, a Spar-maratonra érkezünk. A 18 000 kilomé­teres útból kerékpáron több mint 12 000 kilométert teszek meg.

– Mit kell tudni a kerékpárjáról?

– Új magyar találmány, Csepelen készült, és én nagyon tisztelem a kerékpáromat. Nem lánc, hanem kötelek hajtják. Piros és szürke színű madzagok vannak rajta. A pirosat 1500 kilométer, a szürkét 3000–4000 kilométer után kell cserélni.

Iochom István
Háromszék

publicisztika  2013.10.02. | 07:48 Magyar felfedezők nyomában Közép-Ázsiában – Beszélgetés Hídvégi-Üstös Pállal