Tegnap délben, amikor ügyeletesként beléptem a Magyar Hírlap és az Echo Tv közös, Thököly úti szerkesztőségébe, megpillantottam a székely zászlót. Ott lobogott vígan fent, a bejárat felett, közben fújt a szél, a nap sütött, és nekem eszembe jutott húsz hosszú esztendő megannyi székelyföldi utazása. Akkor nem volt még divatban a kék lobogó, és nem beszéltünk ennyit az autonómiáról, csak izzott a hamu alatt a parázs, s minden baráti és hivatalos beszélgetés végén ott sorjáztak a kérdések: van-e, lehet-e közös célja a székelységnek, lesz-e magyar megmaradás Erdélyben?

A múlt héten pedig az Országházban akadt dolgom, és amikor a beléptetésnél felpillantottam, ugyancsak a székely zászlót pillantottam meg a piros-fehér-zöld lobogó mellett. Vállalom a felelősséget, hogy a roppant illedelmes, el nem kötelezett és hihetetlenül középen álló értelmiségiek megrónak majd a következőkért, de én hálás vagyok Kövér László házelnöknek ezért a gesztusért. Budapestről ugyanis gyakran nem látszik, mit jelent egy-egy effajta elhatározás odaát, a székely falvakban és városokban. Nem értheti, aki még nem látta a Kis-Cohárdot és Székelydálya református templomát, aki nem poharazgatott székely barátokkal, nem beszélgetett elzárt falvakban és hangos nagyvárosban a sorskérdésekről és a mindennapokról, s aki a csíksomlyói nagy ünnepen még nem tapasztalta meg, hogy a székely lobogó – Kosztolányival szólva – „csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló…”

A székely nemzet a magyarság eleje. A legkeményebb, legnagyobbra hivatott, legértékesebb fajtája. Mikes Kelemen, Benedek Elek, Tamási Áron, László Gyula, Márton Áron népe. A székely ember okos, talpraesett, rendíthetetlenül magyar, ezért öröklétre ítéltetett (nekem efelől soha nem voltak kétségeim…) A székelység már a puszta létével is példát mutat: legelőször is a kisebbségbe szorult erdélyi magyarságnak, aztán felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, és igen, az „itthoni” magyarságnak is.

De a székelység erényei mellett a hibákról is meg kell emlékeznünk. A széthúzás, a testvérháború, a nemzeti irigység és kishitűség régi hagyománya Vásárhelyen, Udvarhelyen, Csíkban és Háromszéken ma is rombolja a megmaradás esélyét. Hogy az erdélyi értelmiség, éppen úgy, ahogyan a magyarországi is, nemzeti hűségben, meg nem alkuvásban mindig is a nép mögött kullogott, és nemzedékenként csak néhányan tudtak a legjobbjai közül valódi vezetővé szegődni – ténykérdés. A székelység megosztott, és akár bánkódunk, akár természetesnek tartjuk, bizony ez a helyzet.

Csakhogy a dolgok természete szerint a Székelyföldhöz hasonló szellemi vidékek kiterjedése és befolyása mindig nagyobb a valóságos földdarabokénál. Ahol magyar anyanyelvünk a legszebben szökik szárba, s ahol nem dobják el a nemzetiségüket mások kedvéért, ott a nép él és élni akar. Székelyek a világ minden részén élnek. Sok barátomban itt, Magyarországon is csörgedezik székely vér, és aki csak egy picit is kötődik Erdélyhez, soha nem felejti, mivel tartozik a valóságos vagy szellemi szülőföldnek. A székelység befolyása roppant kiterjedt, de ezt talán még maguk sem hiszik el. Tegnap óta azonban fordult a kocka: a szellemi nagysághoz való jog immáron elvitathatatlan. Tegnap ugyanis nem pusztán annyi történt, hogy a székelyek nagy menete elindult és százezreket mozdított meg testben és lélekben. Tegnap a világ magyarsága együtt lélegzett a Székelyfölddel. Ha hiszünk abban, hogy a közös akarat, az őszinte hit és a tudás embereket egyesít nemes ügyekben, akkor abban is hinnünk kell, hogy hamarosan, még a mi életünkben valami nagy-nagy fordulat vár a székely közösségre.

Nem félek kimondani: szabadság vár rájuk. Autonómia, nemzeti önigazgatás lesz a vége, ha eléggé elszántak és összetartóak. Nem lehet elég sokszor elmondani: először a saját sorokat kell összébb zárni, mint vasárnap. Minden erdélyi magyar pártnak, mozgalomnak kötelessége támogatni a mostanihoz hasonló kezdeményezéseket. Mert ekkor, és csakis ekkor létrejön a magyar nemzeti egység, és akkor a románok sem mondhatják, hogy forrófejű szeparatisták hőzöngenének az ország közepén. Illetve mondhatják, de azzal csak nagyobb ellenállást váltanak ki…

Mi, a magyar nemzet Erdélyen kívül élő tagjai mindig mellettetek leszünk, székely testvéreink, és ha a végén harmincan maradunk, akkor is számíthattok ránk. De bízzatok abban, hogy még nagyon sokáig milliószámra vagyunk és leszünk, nem pedig harmincan…

A küzdelemben mindenkire szükség van odaát, Erdélyben. Az asszimiláció ugyanis egyformán sújt le: arra is, aki fontolva haladva bízott a megmaradásban, arra is, aki radikálisabb eszközöket javasolt. De a beolvadás istenigazából nem fenyeget benneteket. Nektek ugyanis rendeltetésetek van, székely barátaim, dolgotok van velünk, a magyar nemzet nagy családjával is – de elsősorban önmagatokkal. A mostani nagy seregszemle nem haszontalan vállalkozás: végre utat mutattatok magatoknak, és minden magyar ember támogat benneteket küzdelmetekben. Együtt erősek vagyunk, és a végén győzni fogunk!

Szentesi Zöldi László
Magyar Hírlap

publicisztika  

2013.10.29. | 15:14 Székelyek