Próbálom megérteni a dolgot. Nyisztor Tinka negyedszázada harcol azért, hogy a Keleti-Kárpátok gyimesi átjárójától 70 kilométerre, a Tázló folyócska bal partján fekvő romániai Pusztinán (a színmagyar katolikus faluban, ahol a hivatalos összeírás alapján 2070, a helybéliek szerint 5000 lélek él) magyar nyelven misézhessenek a papok.

Ez ügyben többször járt a Vatikánban, kihallgatást kért a pápától, fogadta őt (és a pusztinai asszonyokat) a püspöki kongregációt vezető bíboros romániai különmegbízottja, de elérni semmit sem tudott. Pedig az Európai Parlament közgyűlése már 2001-ben napirendre tűzte a témát és ajánlást fogalmazott meg. Ez a 9078. számú dokumentum, amelyben ez áll: „Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.”

A brüsszeli diplomaták azonban nem tudták, hogy a csángó a magyar nyelv egyik nyelvjárása. A jászvásári (iaşi-i) püspök meg arról tájékoztatta a Szentszéket, hogy a csángó nyelvnek nincs írott formája, tehát a liturgiáját sem lehet kidolgozni. Így aztán a francia nyelven folyó vatikáni kihallgatáson, amikor a pusztinai asszonyok magyarul kérdeztek valamit Tinkától, a két bíboros (Pietro Parolin, a pápai állam külügyeinek helyettes vezetője és Michael Banach, a közép-kelet-európai ügyek illetékese) megrökönyödve kérdezte az asszonyokat, hogy milyen nyelven beszélnek. „Magyarul” – hangzott a válasz. De hát a Szentszéket a romániai püspök úgy tájékoztatta, hogy Pusztinán egyedül Nyisztor Tinka beszél magyarul. Még szerencse, hogy a Szentszék minden körülmények között megbízik a püspökeiben.

Illetve az érdekeiben. Mint például 1670-ben, amikor is Petrus Parčević érsek azt kérte a Szentszéktől, hogy „mivel Moldvában szinte az egész katolikus népesség magyar, az emberek a román nyelvű prédikációt nem értik, nem tudnak románul gyónni, hadd misézzünk magyarul”, akkor a Vatikán arra hivatkozott, hogy Moldva a lengyel katolikus egyház fennhatósága alá tartozik, tehát lengyelül vagy románul kell imádkozni. Később még ennyit sem foglalkoztak a formalitásokkal, 1889-ben Camilli jászvásári püspök egyenesen megparancsolta pásztorlevelében, hogy „a plébániák templomaiban a pápai enciklikában előírt imádságok semmi más nyelven nem mondhatók, csak románul”. A jászvásári püspökségen ezt a (cinikus) álláspontot követik ma is: „Ha a pusztinaiak valóban tudnak magyarul, akkor minden bizonnyal bevezetik majd számukra a magyar nyelvű miséket.

Ha nem beszélik a nyelvet, akkor erre nincsen mód.” Azóta eltelt nyolc esztendő. Nyisztor Tinka – akit a középkorban feltehetően megégettek volna – többször bebizonyította, hogy tud magyarul. Megvédte doktori disszertációját, a néprajztudományok doktora lett, ő az első csángó, aki anyanyelvén elérte ezt a tudományos fokozatot. Ami nem semmi, hiszen darukezelőként kezdte a sepsiszentgyörgyi gépgyárban. Ráadásul a mai napig munkanélküli. Akár el is keseredhetett volna, de nem az a típus. Inkább tagja lett a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, előadásokat tart a svájci Neuchâtelben, szülőfalujában Közösségi Házat szervezett, megalakította a Szent István Egyesületet. És imádkoznak magyarul is. Igaz, nem a templomban, hanem odahaza, a házak udvarán. Ám, aki részt vesz egy ilyen virrasztáson, mintha Huszárik Zoltán filmjébe csöppent volna – ahol az öregasszonyok Isten szabad ege alatt elaltatják a holtfáradt Szindbádot –, ráébred arra, hogy létezik egy másik, archaikus világ is, az életnek egy régies formája, ami a frissen szedett vadáfonya, rókagomba, a száradó som illatában, a savanyú pityókaleves, a bodzabor ízében, a csikókonyha tűzterében pattogó fahasábokban rejtőzik. A kék tornácos, fűszerkertes pusztinai házban, amit akár boszorkánytanyának is mondhatnánk, ha nem áradna minden szegletéből a szeretet.

Nyisztor Tinka tehát nem elkószált otthonról, hanem hazacsángált. Lehetett volna külföldi oktató, nem ily töltőtoll koptató néprajzos, de divatos témák helyett ő Hétköznapok és ünnepnapok címmel a moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját írta meg. Miért nem reggeliznek a csángók? Miért esznek csak naponta kétszer? Miért jellemző a savanyú ízvilág? Ha savanyításra korpaciberét, somot, savanyítósót és főként savót használnak, ami az oltott tehén-vagy juhsajt készítésének mellékterméke, akkor miért van kétfajta neve? Mikor „savanyú a sebes” és mikor „sebes a savanyú”? Milyen a csángó galuska? Merthogy semmi köze a nokedlihez, azt már most eláruljuk. A csángó galuska egyfajta böjtösen készített töltike, a húst paprikával, káposztával, sárgarépával, zellerrel lazítják. Bőven tesznek bele rizst, és nem feltétlen káposzta-, sokszor szőlő-, martilapu-, sóskalevélbe göngyölik. De csigázhatjuk még az érdeklődést: a moldvai csángók konyháján még fellelhetők olyan középkori archaikus ételek is, mint a kásaleves, lipapánkó, somos, szilvás faszulykaleves, sült veréb, rántott pacal, csigatokán, a mindenhez kínált muzsdéj. Szóval most így él Nyisztor Tinka, akinek eredeti neve Dani Kati, a román hatóságok adták neki a Nistor Tinca nevet, amit ő dühében magyarosított Nyisztor Tinkára.

Mert lehet igaz a mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. De azért néha előfordul.

Vinkó József
valasz.hu

néphagyomány  

2014.09.11. | 06:57 Mise és galuska