Pont délben, mint mindig, kinyitotta táskáját, és kirakosgatta kellékeit, egy tucat tengeri kagylót, egy négyszögletes rongyot, amelyre holmi mágikus jelek voltak pingálva, egy füzetet, meg egy köteg pálmalevelet. Homloka cinóbertől fénylett, bőven behintve szent hamuval, szeme tüzes, átható pillantású – a szüntelen üzletelés következményeként -, ügyfelei, egyszerű lelkek, e mohó tüzet prófétai fénynek vélték. Tekintetének hatását még fokozta a keret: a rikítóra festett homlok meg az éjfekete, sűrű körszakáll. Ilyen foglalatban még egy hülye szeme is fénylene!

Hibátlan színskála volt ez. Gyűltek is rá az emberek, mint méhek az élénk színű virágra. A csillagjós egy terebélyes tamariszkusz árnyékában ült, a városi parkot átszelő kis út szélén. Forgalmas hely: a keskeny úton egész nap jött-ment a nép: Ki mindenki nem volt itt: kuruzslók és gyógyszerárusok, lopott holmival és vasáruval kereskedők, bűvészek, alkalmi szövetbolt kikiáltója, aki reggeltől estig úgy harsogott, hogy akár az egész várost összecsődíthette volna. Utána hangosság tekintetében a pörköltföldimogyoró-árus következett. Ez napról napra új elnevezést talált ki portékájának. Ma ezt kiabálja: „Bombayi fagylalt!” – holnap: „ Delhi mandula!” és harmadnap:”Maharadzsák csemegéje!” – s a vevők tódultak hozzá. Sokan közülük megálltak a csillagjóst figyelni. Az csinálta a maga dolgát a földimogyoró-halom felett sercegő és füstölgő kis mécses fényében. Azért is kedvelte ezt a helyet, mert itt nem volt közvilágítás. Csak a közeli boltokból vetődött ki némi fény – az egyikben gázégő sziszegett, a másikban egyszerű mécsesek lógtak a falakon, a harmadikban ócska biciklilámpa világított. Sejtelme árnyékok imbolyogtak és szelték egymást a vén tamariszkusz alatt, olykor éles fénysugár ragyogta be a homályt. Mindez igen megfelelt a csillagjósnak.

Fiatal korában nem is álmodta, hogy csillagjós lesz. Nem tudta, mi vár másokra, sőt arról sem volt fogalma, hogy vele mi történik a következő percben. A csillagok nyelvét éppúgy nem értette, mint a megrendelői. Mégis ezt a mesterséget űzte, és szavai lelkes ámulatot ébresztettek hallgatóiban. Mindezt tapasztalatának, emberismeretének és leleményességének köszönhette. Ő is keményen dolgozott, mint bármelyik becsületes ember, s a pénzt, amit esténként hazavitt, nem ingyen kapta.

Hirtelen hagyta oda faluját, nem gondolva jövendő sorsára. Ha otthon maradt volna, földet művelne, mint ősei, megnősült volna, és békésen öregednék a szántók és rétek közepette, ahol számos földműves nemzedék élt már. De nem ez történt. Elment búcsú nélkül, s föllélegzett, amikor már jó száz mérföld maradt mögötte. Úgy érezte az eddig még falujából ki nem mozdult parasztlegény, mintha egy óceán választaná el a szülőházától…

Jól látta, mi izgatja az embereket: házasság, pénz, a mindennapi gondok. Szimata a sokévi gyakorlattal kifinomult. Öt perc sem telt belé, már tudta, mi nyomja az üzletfele lelkét. Három pejszá-t kért egy-egy kérdésért, és ki nem nyitotta a száját, mielőtt az illetőt nem beszéltette legalább tíz percig. Amit e tíz perc alatt megtudott, abból futotta volna akár száz feleletre is.

-      Te nem kapod meg a munkádért, amit megérdemelsz – mondta az előtte ülő ügyfél tenyerére meredve. És nem akadt olyan ember, aki ezzel egyet nem értett volna.

Gyakorta megkérdezte:

-      Van-e a családban olyan nő, esetleg távoli rokon, aki nem szível téged?

Vagy elmagyarázta:

-      Minden bajod a természetedből fakad. Hogy is lehetne másként? Nézd, hol áll a Szaturnusz! Indulatoskodó vagy és harcias természetű.

Hallgatóinak szívét ez hálával töltötte el, mert még a legszelídebb ember is szereti magáról azt képzelni, hogy félelmes külsejű.

A mogyoróárus elfújta mécsesét, és felállt. Ez jelzés volt a csillagjósnak: ideje már hazamenni. Teljesen besötétedett, csak valami zöldes visszfény hullott a lába elé. A csillagjós összeszedte kagylóit és egyéb rekvizitumait, s már rakosgatta is be a táskájába, amikor hirtelen, emberi árnyék takarta el a zöld fényt. Felpillantva látta, hogy egy férfi áll előtte. Zsákmányt szimatolva megszólította:

-      Valami bánt téged…Ülj le ide, beszélgessünk egy kicsit, attól megkönnyebbülsz.

Amaz csak dünnyögött feleletül.

A csillagjós megismételte ajánlatát. Ekkor a férfi az orra alá dugta a tenyerét, és így szólt:

-      Te, úgy látom, csillagjósnak nevezed magad?

A csillagjós kihívást érzett e szavakban. Megfogta az ismeretlen tenyerét, és ide-oda forgatva a zöld fénysugárban, rákezdte:

-      A természeted…

-      Eh, hagyd ezt – vágott közbe türelmetlenül az ember. – Érdemlegeset mondj…

A csillagjós zavartan dünnyögött:

-      Én csak három pejszát számítok egy kérdésért. A válaszaim természetesen megérik ezt a pénzt…

Az ismeretlen kivett a zsebéből egy anná-t, és odahajította neki.

-      Én több kérdésre akarok választ. Ha azt látom, hogy becsapsz, kamatostul visszakövetelem tőled.

-      Ha viszont meg leszel elégedve a válaszaimmal, akkor öt rúpiá-t adsz.

-      Eszem ágában sincs!

-      No, legalább a felét. Jó?

-      Jó. De ha tévedsz, a dupláját fizeted nekem – felelte az ismeretlen.

Rövid alkudozás után megegyeztek. A csillagjós imát rebegett az égiekhez, az ismeretlen pedig pipára gyújtott. Csend támadt. Csak a távolban robogó autók dudája hallatszott, meg a lovakat nógató hajcsárok kiáltozása s a tömeg morajlása a park sötét mélyéből. A jövevény mozdulatlanul ült, s némán szívta pipáját, orrán engedve ki a füstöt. Mozdulatlanságában valami könyörtelenség érződött . A csillagjós habozott:

-      Tudod mit, nesze a pénzed. Én nem szoktam meg, hogy ne higgyenek nekem. Meg aztán késő is van már…

És rakosgatni kezdte a holmiját. De az ismeretlen megragadta a kezét:

-      Nem, engem nem rázol le! Magad állítottál meg, amikor elhaladtam melletted.

A csillagjós összerezzent. Hangja megremegett és erőtlenné vált:

-      Hagyj! Majd holnap beszélgetünk!

A jövevény odatartotta a tenyerét, és követelte.

-      A szavad köt. Nos?

A csillagjós érezte, hogy félelem szorongatja a torkát: rákezdte:

-      Van a családodban egy asszony…

-      Hagyd ezt – szólt rá az idegen. – Nincs szükségem erre a badarságra. Eredménnyel járt-e a kutatásom vagy sem? Erre felelj, és máris elmehetsz. Ha nem felelsz, addig nem eresztelek, amíg minden pénzedet ide nem adod.

A csillagjós varázsigéket mormolt, majd így szólt:

-      Na, nem bánom, felelek a kérdésedre. De ha a válaszom meggyőző lesz, egy rúpiát kapok. Jó? Ha nem, akkor ki se nyitom a számat, csinálhatsz, amit akarsz.

Hosszas huzavona után a jövevény beleegyezett. A csillagjós azt mondta:

-      Téged halottnak véltek, és otthagytak, ugye?

-      Igen, folytasd…

-      Egyszer megkéseltek téged – folytatta a csillagjós.

-      Való igaz. – A jövevény felfedte a mellét, és megmutatta a sebhelyet. – És még?

-      Belöktek egy kútba a mezőn, s otthagytak abban a hiszemben, hogy meghaltál…

-      Meg is haltam volna, ha valami arrajövő bele nem pillant a kútba – kiáltotta a jövevény. És örvendezve tudakolta, ökölbe szorítva kezét: - Mikor találok rá az ellenségemre?

-      A következő életedben – felelte a csillagjós. – Négy hónappal ezelőtt meghalt valami isten háta mögötti kis faluban, messze innen. Soha többé nem látod…

Az ember dühében felnyögött. A csillagjós így folytatta:

-      Hallgass rám Guru Najak…

-      Te tudod a nevemet? – kiáltott fel a jövevény elámulva.

-      Mint sok minden mást…Guru Najak, hallgasd figyelemmel, amit most neked mondok. A te falud kétnapi utazásra van ettl a várostól északnak menve. Ülj fel a legelső vonatra, és utazz haza. El ne távozz többet. Különben nagy veszélyben forog az életed…

A csillagjós felcsippentett egy kis szent hamut, s az idegennek nyújtotta. – Hintsd be a homlokodat ezzel a szent hamuval, és menj haza. Soha többé ki ne mozdulj innen déli irányba, és száz évig élsz.

-      Minek mozduljak ki már ezentúl? – szólt az idegen eltűnődve. – Csak azt az embert akartam megtalálni. Megfojtottam volna, ha ráakadok. – Bánatosan ingatta a fejét. – Kisiklott a kezem közül. Remélem, legalább nehéz halála volt. Azt érdemelt.

-      Igen – felelte a csillagjós. – Egy teherautó gázolta el…

Az idegen arca felderült e szavakra…

Mire a csillagjós összeszedte a holmiját és berakta a táskájába, a parkban már egy lélek sem maradt. A zöld fény is kialudt, s a terebélyes tamariszkusz alatt homály és csend honolt. Az éjszakai vendég már rég eltűnt, egy marék pénzt hagyva ott.

Éjfélre járt, amikor a csillagjós hazaért. Felesége a küszöbön várta. Kezébe nyomta a pénzt, és azt mondta:

-      Számold meg, ezt mind egy embertől kaptam…

-      Tizenkét és fél anna! – kiáltotta örömmel az asszony, miután megszámolta. – Holnap cukrot vásárolok rajta, meg kókuszdiót. A kislány már régóta kunyerál valami ínyencségért. Igazi lakomát csapunk.

-      Becsapott a gazember! – fortyant fel a csillagjós. – Egy rúpiát ígért.

Felesége meglepetten nézett fel:

-      Mi van veled? Mi történt?

-      Semmi, semmi.

Vacsora után a tornácon üldögélve azt mondta az asszonynak:

-      Nagy kő esett le a szívemről. Mind ez ideig nem hittem, hogy egy ember vére tapad a kezemhez. Miatta szöktem el hazulról, telepedtem le itt és vettelek téged feleségül. De életben maradt…

-      Te merényletet követtél el? – kiáltott fel iszonyodva az asszony.

-      Igen, a falunkban, éretlen tacskó koromban. Egy ízben kártyáztunk, ittunk, és részegen összeverekedtünk…No, de minek gondoljunk most erre…Ideje aludni – mondta ásítva.

És végignyúlt a gyékényen.

Ford.: Brodszky Erzsébet