Radnai-havasok
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Radnai-havasok (románul Munții Rodnei) a Keleti-Kárpátok legmagasabb része Észak-Romániában. A Máramarosi-havasokkal, a Lápos-hegységgel, a Borgói-hegységgel és a Szuhard-hegységgel határos. A hegység 50 km hosszú és 30-40 km széles, és bővelkedik tengerszemekben, gleccser alakította völgyekben és vízesésekben. Az északi oldal meredek és rövid, a déli lankás és hosszú, ezért Máramaros
felől könnyebb a kelet-nyugati, jellegzetes főgerincre feljutni. A
főgerinc jelentős része 2000 méter feletti és alpesi jellegű.
A legmagasabb csúcs a főgerinctől északra, Borsa felé található Nagy-Pietrosz (románul Vârf Pietrosu) 2303 m, melyet Köves-Havas néven is ismernek, és amelyet Horthy-csúcsnak hívtak a II. világháborúban
1942-től 1944-ig. Ettől alig maradnak el a következő csúcsok Rebra 2268
m, Kis-Rebra 2221 m, Grohotu 2203 m és főgerincen keletre található
Ünőkő 2279 m, Kis-Ünőkő (Lála) 2222 m.
A Lóhavasi-vízesés (románul Cascada Cailor) a maga 80 méteres magasságával Erdély egyik legnagyobb vízesése.
Itt van Románia legmélyebb barlangja, (már a V5 zsomboly 6xx m-rel) az Izvorul Tausoarelor, amely 479 méterre nyúlik le a felszín alá. Egy másik barlang a 242 méter mély Jgheabul lui Zalion.
Nemzeti parkok
- Radnai-havasok Nemzeti Park: a legnagyobb természetvédelmi
terület a Keleti-Kárpátok északi csoportjában. Területe 47 227 hektár,
amelyből 3300 hektár 1979 óta védelmben van. A park Borsa felőli
bejáratánál a Cailor-vízesés. A környékbeli sziklák az alpinisták
kedvelt gyakorlóhelye.
- Nagy-Pietrosz Tudományos Rezerváció: a Radnai-havasok észak-nyugati részén található, 750 m-től 2303 m magasságig. 1932-ben hozták létre.
Turistautak
Kék sáv: Borsa 665 m - Meteorológiai állomás (sátorhely, esetleg szállás) 1760 m - Mosolygó-tó (salgótarjáni leventék kopjafája) - Nagy-Pietrosz csúcs 2303 m - Nagy-Bukuly csúcs 2268 m - Kis-Bukuly csúcs 2221 m - Rebra csúcs 2119 m
Képgaléria
A RADNAI HAVASOK
A Radnai-havasok Nagy Pietrosz-csúcsa 2303 m tengerszint feletti magasságával a Keleti Kárpátok legmagasabb egysége. A
főgerinc kelet-nyugat irányban több mint 40 km-en húzódik, ebből
északra rövid, meredek, délre hosszú, lankás mellékgerincek ágaznak le.
Az egyik északi mellékgerincen található az említett csúcs. A védett
terület határa a 740 m-es tszf. magasság, mely egyben az erdő alsó
határa is. Az erdő domináns fafaja a lucfenyő (Picea abies), de
elszórtan hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), bükk (Fagus sylvatica),
nyír (Betula pendula), madárberkenye (Sorbus aucuparia) is látható. Az
erdő 1600-1620 méterig hatól fel, utána elérjük a törpefenyős (Pinus
montana) övezetet, melyben elszórtan törpe boróka (Juniperus sibirica)
és jégkorszaki reliktumként havasi cirbolyafenyők (Pinus cembra)
tenyésznek.
Június-júliusban,
a hótakaró visszahúzódását követően egyre magasabb régiókban jelennek
meg a szubalpin és alpin öv jellegzetes virágai: a rododendron vagy
erdélyi havasszépe (Rhododendron myrtifolium), az alpesi vagy havasi
kökörcsin (Pulsatila alpina), a harangrojt (Soldanella hungarica
hungarica), sárga tárnics (Gentiana lutea), pettyes tárnics (Gentiana
punctata), a meszes kőzeteken pedig a havasi gyopár (Leontopodium
alpinum). A Radnai-havasokban mostanáig 1123 magvas növényfajt
(nyitvatermők és zárvatermők) mutattak ki. Ezek között sok endemikus és
jégkorszaki reliktumfaj található: a Lychnis nivalis csak ebben a
hegységben él, a múlt évszázad végén felfedezett Saussurea porcii
azonban az utóbbi évtizedekben már nem került elő - valószínűleg kihalt,
így ismét eltűnt egy a Föld növényfajai közül.
A
Pietrosz völgyén továbbhaladva felérünk a Jezer-völgykatlanba, melynek
szélén 1786 méter magasan áll a meteorológiai állomás emeletes épülete. A
kristályos metamorfikus kopár sziklatömbök jellegzetes magashegységi
tájként tárulnak elénk. A fő kőzetek kristályos palák, de a hegység
szerkezetében mészkő és gránitos intrúziók is kimutathatók. A geológiai
szerkezet erősen befolyásolja a domborzatot: a Radnai-havasok meredek
északi és lankásabb déli hegyoldalaikkal aszimetrikus sasbércként
(horszt) emelkednek a magasba. A vízválasztó a Nagy Pietrosz és az Ünőkő
(2279) csúcsokat köti össze. A Radnai-havasokból ered a Nagy Szamos, az
Aranyos Beszterce, az Iza és a Visó.
Felérvén
a Jezer-völgykatlanba, törpefenyők áthatolhatatlan sűrűségei, meredek
sziklafalak, időszakos jégnyelvek jelennek meg. Az alpin szinten
2100-2300 m között havasi legelők találhatók. A glaciális domborzat
képződményei a völgykatlanok, morénák, szirtek, vándorkövek, a
periglaciális domborzat jellemzői a kőfolyások, lavinafolyosók,
kőgörgetegek. A védett területen három nagy, U alakú, glaciális
völgykatlant különítenek el egymástól a meredek, sziklás hegyormok. A
jégkorszak nyomai a hegység északi oldalán láthatók, míg a déli oldalon
szinte egyáltalán nem fellelhetők. A domborzat komplex glaciális jellege
a Radnai-havasokat a legszebb, legváltozatosabb alpin tájjá teszi a
Keleti-Kárpátokban. A morénahalmokon átbukó zuhatagok, vízesések tovább
fokozzák a táj alpesi szépségét.
A
Radnai-havasokban a jégkorszak során háromszor alakultak ki gleccserek,
a Mindel, a Riss és a Würm idején. Az első, legnagyobb lehűléskor a 3-4
km-es jégárak a frontális morénák bizonysága szerint az 1120-1350 m-es
magasságig értek le, a hóhatár pedig az 1550 m-es szinten volt. A
következő lehűlés alkalmával a jégár csak 1640 m-ig ért le, a hóhatár
1800 méteren állt meg. Az utolsó eljegesedés volt a leggyengébb, a jégár
1820, a hóhatár 2000 m-ig ért le.
A Jezer-völgykatlanban útunk a kristálytiszta és jéghideg vizű Jezer-tó
(1825 m tszf.) mellett halad el, mely 80 m hosszú, 70 m széles, és 1,8 m
mély. A sziklatömbök között kanyargó ösvény vezet fel a hegység
főgerincéhez északról csatlakozó mellékgerincre. Innen néhány perc alatt
felérünk a Nagy Pietrosz-csúcsra, ahol a Keleti Kárpátok legszebb
látványa fogad. Tiszta időben a Fogarasi-havasok, a Bihar hegység és a
Tátra is látható innen.
Ahhoz, hogy a gerincre kiérjünk, át kell vágnunk egyes hóval borított,
meredek részeken, ahol nem egyszer az életünkkel játszunk: az ember itt
könnyen megcsúszhat, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Ezért
a túrázáshoz – ha a csúcsra is szeretnénk feljutni – a július és
augusztus a legmegfelelőbb hónap. A Radnai-havasok klímája esős és
hideg, fagyok bármikor előfordulhatnak.
Az
időjárás nagyon gyorsan változik, ezt mindig vegyük figyelembe, ha e
hegyek gyönyörűségeinek megismerésére indulunk. A 2200 m feletti magas
régióban az évi átlagos csapadékmennyiség az 1400 mm-t is meghaladja, az
évi átlagos hőmérséklet pedig –1,5°C körül alakul; a legmelegebb hónap,
a július átlaghőmérséklete alig 3,5 °C.
E hegyek állatvilága gazdag, változatos. Sok ritka faj lelt itt a
fennmaradásához szükséges körülményekre. A kristálytiszta patakok
vizében mindenfelé megtalálhatók a pisztrángok (Salmo trutta fario). A
kétéltűek közül a foltos szalamandra (Salamandra salamandra), az alpesi
gőte (Triturus alpestris), a kárpáti gőte (Triturus montandoni), a
sárgahasú unka (Bombina variegata) és a gyepi béka (Rana temporaria) él
itt. Hüllőket is láthatunk: fürge gyíkot (Lacerta agilis), elevenszülő
gyíkot (Lacerta vivipara), lábatlangyíkot (Anguis fragilis) és keresztes
viperát (Vipera berus). A madarak közül említést érdemel a szirti sas
(Aquila chrysaetos), a vándorsólyom (Falco peregrinus), a nyírfajd
(Tetrao tetrix), a siketfajd (Tetrao urogallus), az uhu (Bubo bubo), a
háromujjú harkály (Picoides tridactylus), a hajnalmadár (Tichodroma
muraria) és a fenyőszajkó (Nucifraga caryocatactes).
Az emlősök közül különlegesség a havasi cickány (Sorex alpinus), a
mormota (Marmota marmota), a zerge (Rupicapra rupicapra), a farkas
(Canis lupus), a medve (Ursus arctos) és a hiúz (Felis lynx). A mormotát
a francia Alpokból telepítették be; ma a Pietrosz-csúcs körül láthatjuk
járatainak bejáratát, s éles füttyentése messziről felhívja a figyelmet
jelenlétére. Ugyanitt, a sziklás-füves alpesi övezetben él a havasi
pocok (Microtus nivalis).
A Radnai-havasok kiváló életteret biztosítanak a zergéknek. Bécsben, az
1910-ben megrendezett nemzetközi kiállításon az akkori világrekord
zergetrófea egy 1902-ben, a Pietrosz-csúcs alatt elejtett 132,5 pontos
zergekampó volt. A század elején a vadászat, orvvadászat és a juhnyájak
által okozott zavarás miatt a populáció egyre csökkent, mígnem kb.
1927-ben a zergék kipusztultak a régióban. Visszatelepítésük 1964-67
között, a Kárpátok különböző hegységeiből befogott 61 zergével sikerült.
Ezekből 42 példány - főleg a gidák - nem maradt életben, mégis az
1970-89 közötti periódusban a zegepopuláció 340 egyedre gyarapodott.
Sajnos a 1989-es fordulópont után a zergék száma ismét drasztikusan
csökkent, és ma talán 75 példány sem él már a hegységben.
A Radnai-havasok kiterjedése több mint 1000 km2; ebből több mint 600
km2-t erdő borít, a magas régióban pedig havasi legelők terülnek el. A
hegység élővilágának kutatása során már 1932-ben sikerült védetté
nyilvánítani a Pietrosz-csúcs körüli 183 hektárnyi területet. A védett
terület növelésével ma 3300 hektáros alpin, szubalpin és az ezek alatt
elterülő hatalmas fenyves terület biztosítja a fajok védelmét. 1979-ben
az UNESCO Man and Biosfere programjában, Párizsban a Pietroszt
beiktatták a nemzetközi bioszféra-rezervátumok hálózatába. - a lap tetejére -
Béres József - A pietroszi zergéről
A
Radnai-havasok a Keleti-Kárpátok legimpozánsabb masszívuma, a Tátrától
a Bucsecsig. Fő gerince meghaladja a 2000 m-t, de sok csúcsa jóval
magasabb annál, így a Nagy-Pietrosz (2303 m), az Ûnőkõ (2279 m), a
Buhaiescu Mare (2268 m), a Puzdra (2188 m) stb. Ez a havasi övezet
kitűnő élőhelyet biztosít Európa hegyi antilopjának, ahogy a zergéket a
vadászirodalomban gyakran nevezik, pedig ők külön, önálló családot
képeznek, a zergékét!
A zergék Európa magas hegyeit népesítik be a Pireneusoktól a Kaukázusig. Kis-Ázsiában még a Taurus (Toros)
és a Pontuszi hegységben élnek. Kizárólag a magas hegységek lakói,
ezért a különböző masszívumokban élő populációk ökológiailag el vannak
szigetelve, mert a zerge számára leküzdhetetlen akadályt jelentenek a
hegységeket elválasztó sík, domb, vagy alacsony hegyvidékek. Emiatt a
különböző hegységekben élő populációk elkülönültek egymástól, nem
kereszteződtek egymással így különbségek mutatkoztak színben,
nagyságban stb., ezek alapján a zoológusok kilenc alfajt különítenek el,
így a Kárpátokban élő zergéket, kárpáti zergének (Rupicappra rupicapra carpatica) nevezik. Más kutatók nem ismerik el ezt az elkülönítést és a nálunk élõ alfajt az Alpokban élõ törzs formához sorolják (Rupicapra rupicapra rupicapra).
A zerge fő tartózkodási helye az erdőhatár feletti nyílt térségek, a hevefenyvel (Pinus mugo), törpeborókával (Juniperus nana) benõtt alhavasi és a sziklás, füves területek havasi övezetei.
Bámulatos
ügyességgel mozog a sziklákon, sokszor tenyérnyi párkányokra ugrik és
sohasem csúszik el! Igaz a zerge lábainak sajátságos anatómiai
adottságai is vannak ehhez az életmódhoz. Először is a bokaízület
rendkívül erõs, a láb egésze nagyon izmos, patáik feltűnően szélesek és
kiálló szélei a legkeményebbek, a belsõ részek párnásak, így mint egy
tapadókorong működik. Zedtwitz írja: „Ha a pata megcsúszik a szikla
peremén, a pata széle megakad az egyenetlenségekben, s visszatartja az
állatot.” A meredek lejtőkön az ereszkedésnél az álcsülköknek is fontos
szerepük van, kemény hegyei megakadnak a talajban, míg sík terepen
járva nem érintik azt! Egy másik ilyen adottság, hogy a két fél pata
egymás felé is elfordítható. Aki látott szökkenõ zergéket a sziklák
között az érti meg igazán ezen állatok messzemenõ alkalmazkodását a
sziklák világához. Itt van otthon, ide húzódik vissza ha ellenséget
sejt. A meredek oldalakon olyan sebességgel halad felfele, hogy
egyetlen ragadozó sem tudja utolérni. A pihenõ zergenyájat mindig 1-2
„õr” õrzi. Általában öreg nõstények a közeli szikláról figyelik a
terepet és ha ellenséget sejtenek egy átható füttyel figyelmeztetik
társaikat a veszélyre.
Érdekes,
hogy ezt a vészjelt az itt élõ mormoták is jól ismerik, és hogy az ők
erősebb füttyjelük a zerge számára is jelzés! Kölcsönös segélynyújtás!
Sajnos
a Kárpátokban a zergék száma, a századfordulóra erõsen lecsökkent, így
a Keleti-Kárpátokban csak a Radnai-havasok sziklás csúcsai, gerincei
biztosítottak menedéket a zergéknek és csak itt érték meg a huszadik
századot. Sajnos a folyamat visszafordíthatatlan lett, az I.
Világháború harci cselekményei, az avatatlan kezekbe került golyós
fegyverek, a háború utáni rendezetlen viszonyok megpecsételtél az
itteni zergék sorsát. Az elbeszélések szerint két dátumot említenek
mint az utolsó példány elejtésének idejét, így 1924 volna a zerge
kipusztulásának éve (Almaoan), míg mások 1932-t említik. Mindenesetre
orvvadászok a Pietrosz csúcsa közelében az északi és déli oldal közti
átjáróban oltották ki az utolsó zerge életét.
A
szakemberek sokáig nem akarták elhinni, hogy ez a híres
Radnai-havasok-i zergeállomány kipusztult! Többen keresték még az
esetleges túlélőket, aminek egy fiatal erdőmérnök, Viktor Ratiu esett
áldozatul. Lavina sodorta a mélybe 1938 február 18-án, a Pietrosz
északi oldalán, a Turnul Rosu (Vöröstorony) sziklái közt amikor zergék
után kutatott. Holttestét csak június 6-án szabadították ki a hó
fogságából, zergékkel már nem találkozhatott!
A
sors iróniája, hogy a zergék abban az évben pusztultak ki a
Pietroszról, (1932), amikor 183 hektáron védterületet létesítettek,
főképp botanikai célból, botanikusok ajánlására, a ritka flóra elemek,
endemizmusok védelmének érdekében. Sajnos a kis felületű, örzés nélküli
rezerváció a zergéken már nem segíthetett!
A
Radnai-havasok zergéinek leírásait sok helyen találjuk a
szakirodalomban, így a Piatra Rea (Gonoszkő)-n 1900-ban lőtt 35-cm-es
kampó, amelyet az 1910-es bécsi Világkiállításon világrekordnak
minősítettek, de ezt követte a Pietroszon 1907-ben lőtt bak amelyet
Leipzigban (1930) III-hellyel díjaztak, az 1937-es berlini kiállításon
pedig tízedik hellyel jutalmaztak egy itteni zerge kampót.
A
zergék visszatelepítésének gondolata a hatvanas évek elején született
meg és tulajdonképpen 1964-ben kezdődött el és 1970-ben fejeződött be.
Huszonnégy példányt bocsátottak szabadon, mely állomány 1989-re 350-re
duzzadt és elfoglalt a védterületen kívül is minden alkalmas élőhelyet a
Radnai-havasokban, mint amilyen a Puzdra, Piatra Rea, La Tap, Ünökő és
környezõ csúcsok. Tehát a visszatelepítés, ha sok buktatóval is, de
sikerrel zárult!
A
visszatelepítés története és leírása egy külön fejezetet érdemelne,
mert annyi eddig nem, vagy alig ismert ökológiai, etológiai kérdést
hozott napvilágra és sajnos nagyon nagy elhullást okozott az ismeret, a
gyakorlat hiánya, az útkeresés!
1962-1964 közt elkészült a terep kiválasztása és nagyjából a tervek kidolgozása.
A
visszatelepítésnek alapfeltétele volt egy nagy felületű őrzött
védterület létesítése. E terv megvalósításának fő kezdeményezője és
motorja az Erdészeti Vadkutató Intézet volt, élén Dr. Horea Almasannal.
Így a természetvédők, botanikusok álma is megvalósult 2700 hektáron
rezerváció létesült, majd ezt a felületet 3300 ha-ra növelték, 750
hektár alpesi és szubalpesi övezetben megtiltva a legeltetést is, a
területet 3 természetvédelmi őr vigyázza az erdészeti személyzet
mellett! A MAB-Unesco természetvédelmi osztálya 1979 októberi párizsi
gyűlésén a Pietroszi Védterületet Bioszféra védterületté nyilvánította!
Az
elsõ elgondolás pár napos gidák befogására alapozott, amikor is a
kisgidák zavaráskor a földre lapultak, így könnyű volt befogni õket.
Majd a befogás helyének közelében házi kecske dajkákkal felerősítették,
hogy bírják a hosszú szállítást. A gidákat átszállították a Drágos
patak völgyébe, a védterület szélén elõre elkészített szoktató karámba
(800 m.T.F.m.), majd egy idő után feljutottak a laboratórium ház körül
épített 6 ha-os karámba, ahol legalább egy évig kellett volna
maradjanak! Sajnos igen kevés példány érte meg ezt a kort, az elsõ
évben hozott 6 gida mind elpusztult, míg az 1965-ben hozott 14-bol 1
érte meg a kiengedést mint felnőtt példány! A személyzet, őrök,
tehnikusok, állatorvosok — minden fáradozása ellenére a pusztulás 84%-os
volt! Legfőbb oka a nagy pusztulásnak etológiai volt, ugyanis már
kissé felcseperedett gidákat augusztus végén, szeptember elején, mikor
már a 13-1400 m-es magasságban a napi hőingadozás igen nagy, 30° felett
is lehet, a dajka mamák ezt nem vették figyelembe, nem vitték
árnyékos, hűvös helyre nappal és nem védték éjszaka az erős lehűléstől.
Az elhullás fő okozója a tüdőgyulladás volt! Persze szerepeltek más
okok is, így például a karám helyén évekig juh tanya volt, így
fertőzött volt a talaj, az elhullást fertőzések, férgek is okozták!
A
szükség jó tanácsadó, próbálkoztak felnőtt egyedek befogásával, amit
siker koronázott. A vesztesség 20% alá esett és sikerült 16 felnőtt
állatot befogni és kiengedni a Pietroszon, köztük vemhes nőstényeket
is!
A
Királykőn csapdával fogtak be zergéket, míg a Bucsecsben 10 m hosszú
műanyag (Nylon) hálóval fogták be az élõ zergéket és azonnali szállítás
után rögtön szabadon bocsátották a védtérületen. Így nem volt probléma
a visszavadítással sem, ami a fiatalok esetében fennállt! Néhány még
évekig visszajött a régi karám helyére és kérte a tápot. A három
helyrõl, 3 populációból hozott egyedek (Bucsecs, Retyezát, Királykő)
vérfrissítést jelentett, így az állomány nagyon szépen növekedett, a
szaporodási ráta a nőstény állományra számítva meghaladta a 100%-ot,
sok volt a két gidás nőstény, ezt elősegítette a gazdag, nem lelegelt
növényzet, jó só ellátás és a terület kitűnő vízellátottsága, források
1800-1900 m-en.
A
szakemberek is kitűnő eredménynek tartották, hogy a kibocsátott 13 bak
és 11 nősténytől, enyhe becslések alapján 350 példányos állomány
keletkezzen 1989-ig és benépesítsék a megfelelő életteret!
A
kilencvenes évek elején, mivel az állomány az optimálishoz közel volt,
kilövési engedélyeket is adott az erdészet, amit valóban az állomány
lehetõvé tett! Ebben a kérdésben nézeteltérések is voltak, sőt, több
reklamáció is érkezett az Akadémia Természetvédelmi részlegéhez, mivel
az elejtéseket nagyrészt a rezerváció területén végezték (évente 2-3-at)
és nem az újonnan betelepült helységekben, melyek már nem tartoznak a
védterülethez, de a sűrűség sokkal kisebb volt!
Véleményünk
szerint az állomány katasztrofális megcsappanását, a becsült állomány
1/3-ára, vagy az alá, nem a hivatalosan kilőtt 2-3 zerge okozta, ha az
elejtés helye etikai szempontból nem is éppen a legmegfelelőbb volt! A
fő ok a nem kontrollált vadorzás, ami az utóbbi években ott folyik,
szerintünk a jelenlegi állomány száz példány alá csökkent. Sajnos a
hivatalos szervek nem tesznek meg messzemenően mindent ezen állapotok
megfékezésére, a pietroszi zergék megvédésére!
Aki
járja a magas hegyeket, az érti meg igazán mit jelent sokszor egy
sziklát megkerülve, vagy egy gerincre felérve „rámenni” egy zergenyájra,
hallani az őrszem figyelmeztetõ füttyét, látni a kék égre vetítődő
zergesziluettet!
A júniusi napsütésben, a havasi növényzet tobzódik a színekben, virít az égő vörös havasszépe (Rhododendron Koschyi), a kék encian (Gentiana clusii), vagy az olvadó hófoltok mellett lila törpekankalin (Primula minima)
és a jégvájta katlanokban a hosszú hónyelveken szánkóznak a
zergegidák. Ha nem láttam volna nem hinném, akárcsak a gyerekek, a
fenekükre ülnek és lecsúsznak.
A
zerge valahogy a turista, természetbarát állata is, amíg az állomány
fejlődésben volt, nem létezett turista aki a jelzett turistaúton
Borsáról a Pietroszra ment, ne látott volna zergét, persze ha nem
bömböltette a rádióját.
A
zerge nyílt területen él, könnyű meglátni, sokkal hamarabb szemügyre
kerül, mint az őz, szarvas, a ragadozókról nem is beszélve, ez is a
veszte!
Egy
jó távcsöves puskával semmi belopni lőtávolba és kioltani az életét
ennek a gyönyörű szép kárpáti állatnak néhány kiló húsért!
Ezen
írás célja az is, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a pietroszi
zergékre, azok védelmére, hogy ne ismétlődjön meg a történelem, ne
kelljen újratelepíteni õket, ne vesszen kárba annyi munka, törődés,
fizikai és anyagi áldozat!
Kommentáld!