Él Tápé felé a Tiszaparton egy szomorúfűzfa. Ha nagyon csillagos az ég éjjel és világítanak is a csillagok, akkor ráér a hold, fölül a fűzfa tetejére, kinyújtja a nyelvét és hintázva pihen. És nevetve kéri ilyenkor a fűzfát:

 

- Meséld el nékem, hogy mért vagy haragos és mért vagy szomorú.

 

A fűzfa már sokszor elmesélte az arany holdnak, hogy miért szomorú, mert sokszor csillagos nagyon az ég és sokszor ér rá hintázni a hold. De a mese végén mindig kinevette a fűzfát, megnyomorította az ágait, és otthagyta. Haragudott is rá nagyon a fűzfa.

 

Az utolsó években már nem is mesélt, hanem haragosan a vízbe nézett, és visszanyelvelt:

 

- Nem mesélek semmit! Ha nem mégy le rólam, ledoblak a vízbe.

 

Az arany hold nevetett és még jobban megülte a fűzet. A fűzfa összeszedte minden erejét, hogy csak úgy ropogott, de a hold erősebb volt mindig. Nem esett be a vízbe.

 

De évről évre jobban kell megülnie a fűzfát, mert az folyton mérgesebb és erősebb lesz.

 

Tavaly, egy éjjel, mikor nagyon világítottak a csillagok, már kapaszkodnia is kellett, hogy le ne essék.

 

De egyszer le fogja dobni majd, és az aranyhold a vízbe fog esni.

 

Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy miért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold.

 

Elmondom, jó?

 

Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a mai fűzfák. Nem borultak úgy le az ágai, szép egyenes fa volt, és az égre nézett, nem a földre. A Duna partján élt, de, mondom, sose nézett a vízbe. És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek, és egy gazda kertjében élt, aki nagyon szerette az arany holdat. Büszke volt a cseresznyefalány a derekára és arra, hogy a kerítés mögött élt s a gazda szedte le a rossz leveleit. És arra, hogy minden évben, új fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte neki széjjel. Pedig nagyon szerelmes volt a fűzfa és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta ágait, és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahogy gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe.

 

A cseresznyefalány aludt. Fölébresztette.

 

- Hogy tudtál ide bejönni? - súgott rá haraggal a cseresznyefalány.

 

- A kertajtón, arra való az ajtó! - felelte a fűzfa, és szerelmesen beleengedte a gyökereit a földbe.

 

- Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának! Mars! - húzta ki meszelt derekát a büszke cseresznyefalány.

 

De a fűzfa megrázta a fejét.

 

- Azért jöttem, hogy elvigyelek. Nem akarsz a feleségem lenni?

 

- Nem.

 

- Miért nem?

 

- Mert szegény vagy. Nincs ilyen szép fehér derekad, mint nekem és nincs gyümölcsöd sem és rossz szagú is vagy - mondta büszkén a cseresznyefalány -, és nem is lesz soha sem! Nem lesz soha ehető gyümölcsöd! Miért vagy ilyen szegény?

 

- Mi is olyanok vagyunk és vannak olyanok sokan még, akik szegénynek születtünk. Mi nem tehetünk erről - felelte csöndesen a fűzfa -, de azért szeretsz, ugye? - és kitárta feléje a karját.

 

- Nem szeretlek! - lökte meg a cseresznyefalány -, mondd, mindig ilyen szegények lesztek? A jóistenke majd megsegít, ugye?

 

- Nem hiszem, lehet - hajtotta le fejét a fűzfa -, lehet, hogy segít. De egy testvérünk már megpróbálta egyszer. Összegyűjtött minket és megindult velünk. Szép, erős fűzfa volt, csak úgy zengett, ha átfújt rajta a szél!

 

- És mi történt vele? - kérdezte izgatottan a cseresznyefalány.

 

A fűzfa még jobban lehajtotta a fejét.

 

- Megégették. Megégették máglyán a kerti fák. Jó, nedves húsa pattogott a lángok között és elfeketedett.

 

- A kerti fák égették meg? - kérdezte remegő hangon a cseresznyefalány.

 

- Igen, a kerti fák - mondta a fűzfa, de szemében nem volt harag, csak Szerelem.

 

- Biztos jól tették akkor! Takarodj! Vagy felébresztem a gazdát és téged is megéget! - kiabálta a cseresznyefalány.

 

- Várj - kérlelte a fűzfa -, várj egy kicsit!

 

Összeszedte minden erejét, fölnyúlt kezével az égre és leszedte onnan az arany holdat.

 

- Látod, neked adom - nyújtotta mosolyogva cseresznyefalány felé, és az arany hold röggé változott az ujjai közt.

 

A cseresznyefalány nevetett, s a fűzfa fáradtan dobta le a rögöt, és lecsüngő fejjel indult vissza a Duna felé.

 

Közben megcsapta a füveket a harmat, és csatakosan, sárosan ért el régi helyére. Fáradtan hajtotta fejét a víz fölé, a haja előre hullott, kicsit bele is lógott a vízbe, de nem törődött vele, csak keservesen sírt.

 

Így mesélte el nekem egyszer a fűzfa.

 

És azóta nagyon sok-sok év elmúlt. És minden fűzfák ezért sírnak és ezért szomorúak.

 

A cseresznyefalány és a megégetett testvér miatt. Inkább jobban a cseresznyefalány miatt. De mostanában már hogyha azt hiszik, senki sem látja őket, megszárítják a könnyeiket, kinyújtják a derekukat és fölemelik a fejüket.

 

Meglestem.

 

És ha meglovagolja őket a hold, már nem mozdulnak és nem beszélgetnek vele. Gyűjtik az erőt. És le fogják dobni az arany holdat. És összegyülekeznek majd, és nem fognak sírni. Azt mondják majd egyszer:

 

- A mi életünk is gyümölccsel áldott.

 

És akkor, ha víz fölé hajolnak, látni fogják, hogy az ő életük is gyümölccsel áldott.