Budapesten született, 1909. május 5-én.

Eredeti neve Glatter Miklós. Születése anyjának és ikertestvérének az életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt.

Nagybátyja, Grosz Dezső gondoskodott róla, az ő kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit 1927-ben, a csehországi Reichenberg (ma Liberec) textilipari szakiskolájában.

Szerepelt a Jóság 1929 című antológiában, és néhány rövid életű folyóirat szerkesztésében is részt vett (1928; Kortárs). Két és fél évet nagybátyja vállalatánál dolgozott.

1930-ban megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő).

Ősszel a szegedi egyetemen magyar-francia szakra iratkozott be. Sík Sándor, „a nagy professzor”, fölfigyelt rá, meghívta tudósképző szemináriumába.

Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Falukutató útjaikon a parasztélettel ismerkedett (Tápé, öreg este), részt vett a munkásotthon kulturális életében. Az illegális kommunista párttal már Szeged előtt laza kapcsolatba került, de tagja sohasem lett, sőt nemegyszer bírálta, így pl. a József Attilát elítélő moszkvai írók dogmatizmusát.

1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett. Német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes olyan remekművek megírására, mint a négy Razglednica. Noteszába gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete (Tajtékos ég 1946) a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye.

Abdán végeztek vele magyar keretlegények, 1944. november 9-én.

Kevés olyan magyar művész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Pomogáts Béla szavaival:

„Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyikük pusztítsa el előbb.”