Benkő János tiszaföldvári fiú beállt honvédnek, mindjárt az először fölállított tíz zászlóaljba. Levitték a délvidékre, mint a többit, a rácok ellen harcolni. Valamelyik ütközetben a harmadik zászlóalj közé keveredett s vagy három napon át velük kűzdött és masirozott. Annyira kitüntette magát, hogy Damjanics is észrevette.

- Hogy kerültél ide?

- Elszakadtam a zászlóaljamtól és nem tudok ráakadni.

- Derék fiú vagy, megérdemelnéd, hogy a harmadik zászlóaljhoz tartozzál.

- Vegyen be, őrnagy úr, ez lesz a legnagyobb kitüntetés számomra.

Már akkor a harmadik zászlóaljnak nagy híre volt. Voltak ott közlegények, akiket más zászlóaljhoz altisztnek neveztek ki, de nem fogadták el. Sőt voltak ott altisztek, akik inkább maradtak ott altisztnek, semhogy más zászlóaljhoz mentek volna tisztnek.

Dicsőség volt a harmadiknál közlegénynek lenni. Damjanics bevette Benkőt s a legény boldog volt.

1849 telén átlőtték a mellét s amint szállítani lehetett, Damjanics kerített neki egy alkalmas kocsit és hazaküldte Tiszaföldvárra, ahol apja, anyja és egy öccse laktak.

Szegény János meglehetősen nyomorúlt állapotban ért haza. A halált vitte magával a mellében. Egész nap a kemence mellett gubbaszkodott és tyúklevesen élt.

Odakint csikorgó, hideg, fehér tél volt. S Jánosban a tyúklevesnél is jobban tartotta a lelket, hogy Kossuth dolgozik Debrecenben, Bem tisztára söpri Erdélyt és Damjanics közeledik már a Tisza felé az ő győzhetetlen fiaival.

Földvárról Debrecen felé tiszta volt az út s ők minden hírt megkaphattak. A község lakói odajártak a sebesült katonához s az magyarázta nekik a dolgok állását és a háború menetelét.

Egy napon aztán temetői csönd borult Tiszaföldvárra. Bevonultak a németek s a templom tornyára kitűzték a fekete-sárga zászlót.

János ágyba esett és lázas lett. Benkőné kisírt szemmel hordta ki fiától a jóféle tyúklevest. Nem kellett már annak semmi. A lélek esett ki belőle.

Nagyon rosszul lett.

Egy éjjel, sötétben, az apját szólította. Az öreg gyertyát gyújtott és odament.

- Kedves apám, érzem, hogy sírom szélén állok. Hallgassa meg utolsó kérésemet.

Az öreg a sötétség felé fordította az arcát és nem szólt. A fiú suttogva folytatta:

- Ne temessenek el Tiszaföldváron, ha meghalok. Ez a föld most ellenség kezében van. Keserü volna benne feküdni. Én szabad magyar földben akarok nyugodni. Temessenek el a cibakházi temetőben.

Itt már az öreg Benkő arcán egy nagy könnycsepp gördült végig.

- Megteszi, apám?

- Megteszem.

- Most még egyet kérek. Menjen el a paphoz. Úrvacsorát akarok venni.

És Benkő János fölvette az úrvacsorát és lelke megnyugodott. Az öreg Benkő pedig vállára vetette bundáját és elbúsult szívvel nekivágott az éjszakának.

Maga se tudta, merre megy, mi a szándéka, de vitte valami ismeretlen elhatározás.

- Állj, ki vagy! - hangzott feléje a sötétségből.

- Magyar ember vagyok.

A szőlők közt volt s honvédelőörsre bukkant. A fiúk előjöttek.

- Hová igyekszik, bácsi?

- Cibakházára. Hát Cibakházán már magyar csapatok vannak?

- Azok bizony, tegnap óta.

- Ki a parancsnok?

- Damjanics.

- Akkor jó helyt járok.

- Csak nem Damjanicscsal van dolga?

- De éppen hogy ő vele.

- No, akkor visszamehet az őrjárattal. Csakhogy Damjanics nagy úr ám, bácsi, nem lehet hozzá úgy éjnek éjszakáján berontani.

Az öreg Benkő rántott egyet a bundáján.

- Nagy úr lehet mással szemben, de velem nem az. Mert az én fiam is az ő katonája volt.

- Ugyan!

- Igenis, vitéz urak, most pedig a halállal vívódik szegény odaát Földváron. És ezt a halált Alibunártól hozta haza...

A honvédek elhallgattak. Fiatal gyerek volt valamennyi s talán mindegyiknek a tulajdon, aggódó édesapja jutott az eszébe...

A csapat a csikorgó havon megindult Cibakháza felé.

Amint a falu közepe táján ballagtak, egy háznak az ablaka hirtelen megvilágosodott.

- Damjanics fölkelt, - szólt egy káplár - menjen oda az udvarra és várja meg, amíg kijön.

Benkő úgy tett. Félreállt egy sarokba s nézte, hogy az udvar közepén égő nagy tűzrakás körül hogy gyülekeznek a tisztek.

Észre se vette, amikor Damjanics, akit a fia leírásából jól ismert, kilépett és a tűzhöz állt.

Egyszerre egy tiszt harsány hangon kiáltott:

- Hol van az a földvári ember?

Benkő bácsi odaállt. Damjanics megnézte.

- Maga keres engem?

- Én, kérem ássan.

- Maga egy volt katonám apja?

- Igenis, könyörgöm, Benkő Jánosé, aki Alibunárnál megsebesült.

- Emlékszem rá. Él még?

- Haldoklik. Ebben a dologban jöttem éppen.

- Mit akar. Csak röviden.

- Kérem ássan, katona urak, a fiam nagy kínba van, mer a németet tudja Földváron. Aszongya, nem tud nyugodtan meghalni, nem tud békén pihenni a földvári temetőben, ha a község német kézben van. Nem szabad föld az... nem magyar föld, amíg az ellenség zászlaja van a tornyon...

Benkő bácsi hallgatott egy darabig, aztán folytatta:

- Pedig én otthon akarom eltemetni. Oda, a nagyapja, kis testvérei mellé... ahol tavasszal olyan szépen virágzik az ákác, ahová a magam, meg az anyjukom csontjait is szántam. Hadd legyünk mind együtt a halálba, ahogy az életben együtt voltunk.

- Jól van, öreg, - felelt Damjanics, - menjen kend haza nyugodtan és mondja meg a fiának: mire a nap fölkel, Földvár újra magyar föld, szabad föld lesz.

*

És Benkő János ágyúdörgés közt halt meg, boldogan, nyugodtan. Még egyszer hallotta a huszárok trombitaszavát, még egyszer hallotta a szuronyrohamra induló harmadik zászlóalj dalát s a menekülő vasasnémetek robogását. A kelő nap a magyar zászlót látta lobogni a tiszaföldvári toronyról. És látta bizonyára a meghalt honvéd is a másvilágról.

És Damjanics ágyúra tétette Benkő János koporsóját és úgy vitette ki a temetőbe... és mikor a fiút leeresztették öreg-szülei és kis testvérei mellé, a harmadik zászlóalj negyedik százada sorlövéssel tisztelgett meghalt bajtársának.