Négy sziklamászó magasan az antarktiszi Maud királyné föld nem evilági, sziklákkal csipkézett táján. Egy töredezett gránitpárkányon egyensúlyoznak. A párkány keskeny, mint egy palló és 80 fokos szögben emelkedik. Az El Capitan méretű, jégből kiemelkedő gránitszikla, a Holtanna csúcsa alig 100 méterre van. Dermesztő hideg van, még antarktiszi viszonylatokban is.
Savannah Cummins, Alex Honnold, Anna Pfaff, és Cedar Wright mindent magára vett, amit csak tudott. Tudták, hogy egy pillanatra sem állhatnak meg, különben nem élik túl a hideget. Polárkesztyűben és tollkabátban másztak, amit Wright később „földi űrruhának” nevezett.
„Az Antarktisz egyszerűen nem azért van, hogy éljenek rajta” –írta később Wright. „Az egész tulajdonképpen küzdelem a túlélésért. Ha mászás közben elhagyod a kesztyűdet vagy esetleg a kabátodat, akkor vége. Örülhetsz ha megúszod fagyási sérülésekkel és nem fagysz halálra!” Amikor a magasból letekintettek a mászók látták, ahogy a sárga sátraik több száz méterrel lejjebb halvány arany gombokként emelkednek ki a végeláthatatlan jégmezőből. A három csapattársukon kívül, akik ezúttal a sátraknál maradtak egy lélek sem volt a közelükben.
A megmászásra váró csúcs kicsit kiemelkedett a gránit-gerincből. A mászók elszántak voltak, de nem tudták leküzdeni a kitettség érzését. Jó volt végre sziklát érezni a lábuk alatt. Üdítő változatosság ez az állandó jég után. Az Antarktisz 99,7 százalékát jég borítja. Az Egyesült Államok másfélszeresét kitevő kontinens olyan mint egy jégtömb, hiszen 5 kilométernyi jégtakaró fedi. A Föld édesvízkészletének 70 százaléka itt található fagyott állapotban, a súlya mélyen lenyomja a földdarabot a tengerszint alá.
Az Antarktisz a Föld leghidegebb, legszelesebb és – bármennyire ironikusan hangzik is – legszárazabb helye. Ha valaki „kellemes” körülmények között akar itt mászni – ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi – akkor a napsütést kell kergetnie, és ekkor – persze megfelelő védőfelszerelés mellett - valamiképpen elviselhetővé teszi az állandó -28 fokot. Az árnyák és a szél egyet jelent a halállal.
Anna Pfaff
Kockázatos emelkedés
Honnold és Cummins illetve Wright és Pfaff alkottak egy-egy csapatot. Mindkét csapat szimultán mászott, vagyis rögzítették magukat egy 60 méteres kötélbe és tandemben haladtak felfelé, egy kötélnyi távolságra egymástól. Az elöl mászó beteszi az eszközt a sziklába, amit a másodmászó aztán kivesz.
A szimultán mászás gyors, nem kell megállni biztosítani a dermesztő hidegben, így a mászók folyamatosan mozognak, kevésbé hűl le a testük. Egyetlen gond van ezzel a módszerrel, mégpedig a biztonság. A szimultán mászáshoz nagyon ott kell lenni fejben, a partnereknek tökéletesen bízniuk kell egymásban. Ha egyikük hibázik, azzal a másikat is leránthatja a falról.
A négy mászó hamarosan felért a Holtanna 2650 méteres csúcsára. A hegy 460 méteres, rendkívül kitett északi oldalát előttük csak egy csapatnak sikerült megmásznia. A 2008-as európai expedíciónak Alex és Thomas Huber valamint Stephan Siegrist is tagja volt.
Még rizikósabb ereszkedés
Most már csak egy megválaszolatlan kérdés maradt: Hogy jutnak le? A mászók azt hitték, hogy az utat alapító csapat hagyott benn standokat, amin le tudnak majd ereszkedni, de rájöttek, hogy ez egész útban csak két nitt van.
„Azt hittük, hogy lesz egy király napunk, szórakozunk egy kicsit” – mondta Cummins. „Aztán a végén ez lett az egész túra egyik legkeményebb napja!”
„A hidegen túl a bizonytalanság volt a legrosszabb” – állítja Honnold. „Először mert nem tudtuk hogy megyünk fel, aztán meg azért, mert fogalmunk sem volt hogy ereszkedünk le. Idegtépő volt.”
Végül úgy döntettek, hogy lefelé is mászni fognak. Egy idő után azonban Cummins és Pfaff egyre jobban elbizonytalanodott. „Végül Anna és én tulajdonképpen Alex segítségével ereszkedtünk le, ő meg letolta szólóban.”
Honnold befeküdt egy mélyedésbe, beakasztotta a kötelet a beülőjébe és a saját testét használta ellensúlyként ahhoz, hogy Pfaff és Cummins le tudjanak ereszkedni. „Borzasztó érzés volt. Tudtuk, hogy Alex majd’ megfagy!” – mondta Cummins. „Soha nem ereszkedtem még így.”
16 órával az indulás után a csapat visszatért a táborba, ahol whisky és vacsora várta őket. Egy napot pihentek, majd készen álltak az újabb csúcsra.
Strigulák
Conrad Anker szerint egy mászó expedíció sikeres ha: „Mindenki visszatér, senki nem sérül meg, barátok tudunk maradni és megmásszuk a csúcsot – ebben a sorrendben.” – vallja az 55 éves veterán mászó a montanai Bozemanból.
Anker számtalan expedíción vett részt hosszú és eredményes pályafutása során. A legutóbbi, antarktiszi expedíciója Jimmy Chin, Savannah Cummins, Alex Honnold, Anna Pfaff, Cedar Wright, és az operatőr Pablo Durana társaságában az egyik legsikeresebb ezek közül.
Senki nem sérült meg, még egy aprócska fagyási sérülést sem szedett össze egyikőjük sem, a barátságuk továbbra is sziklaszilárd és lenyűgözően sok csúcsot másztak meg.
2017. december 1-17 között a hat másszó összesen 15 csúcsot mászott meg, 12 új utat alapítottak a Fenris Kjeftenen, az északi mitológia farkasának, Fenrisnek az „állkapcsán”.
„Az egész út mantrája a strigula volt” – mondja Wright. Arra utal, hogy a céljuk a lehető legtöbb csúcs megmászása volt. Két olyan sziklára is feljutottak, ahol soha senki nem járt még előttük. Az egyiket Pigvinnek a másikat Horognak nevezték el. Később megtudták, hogy az utóbbinak már adtak nevet az egykori norvég felfedezők, de valóban nem jutott még fel senki a Jörmungandr tetejére.
Ez a dicsőség Wrighté és Honnoldé, akik free szólóban (vagyis kötél nélkül) mászták meg a sziklát. Wright így nyilatkozott az élményről: „Több száz utat szólóztam már meg… de én nem vagyok Alex Honnold! Mindent be kellett vetnem, hogy ne kapjak pánikrohamot ezen a nagyon törős sziklán!” Az utolsó expedíció, amelyik ilyen „termékeny” volt – legalábbis a bezsebelt csúcsok tekintetében – a legelső antarktiszi mászó-expedíció, a kontinens keleti felén húzódó Orvinfjella Drygalski vonulaton másztak. 1994 első két hónapjában az Ivan Tollefsen vezetésével 23 utat alapított az expedíció és összességében 35 csúcsot másztak meg. Damien Gildea , az Antarktisz egyik veteránja, az antarktiszi mászósport történetének kutatója és a „Hegymászás az Antarktiszon” című könyv szerzője szerint a norvég expedícióhoz „még csak hasonló sincs a sport történetében”.
Az első expedíció képei és leírásai minden utánuk következőnek igazi hajtóerőt jelentettek: ezek teremtették meg a sziklamászók új nemzedékében a vágyódást a jégmezők égre törő fogazott gránit-sziklák után. Igaz ez a mostani, a The North Face által szponzorált expedícióra is.
A hat mászó a Fenris Kjeften szinte összes csúcsát megmászta, köztük a legmagasabbat a 2930 méter magas Ulvetannát, avagy a „Farkas fogát” is.
Oszd meg és uralkodj!
Miután földet értek a Dél-afrikai Cape Townban, az expedíció vezetője Cedar Wright az elmúlt 17 nap izgalmaitól hajtva a következőket mondta egy telefonos interjúban: „Ez volt életem legdurvább, leghihetetlenebb túrája! A Maud királynő földnél érintetlenebb területen még sosem jártam. Mintha a Marson lettünk volna. Egész idő alatt másztunk.”
A mellette ülő Alex Honnold, aki 2017-ben elsőként szólózta meg az El Capitant a Yosemite Nemzeti Parkban, – szokásához híven - sokkal kimértebben nyilatkozott. „Király volt,” – mondta Honnold a maga szenvtelen stílusában. „Ja, a hideg néha elviselhetetlennek tűnt, de visszagondolva jó kis túra volt. Messze a komfortzónámon túl.”
Hogy minél több csúcsot meg tudjanak mászni, a sportoló három kétfős csapatra oszlottak. Chin és Anker egyetlen félelmetes sziklát nézett ki magának, az Ulvetannát. „Mindent egy lapra tettünk fel hogy feljussunk a csúcsra” – mondta Anker. „Öt napja dolgoztunk az úton és a hegy kétharmada még előttünk volt.” – nyilatkozta Chin. „A norvégok, akik előttünk már jártak itt, mondták, hogy itt minden nagyobb és hidegebb, mint az ember elsőre gondolná. Igazuk volt.”
Többnapi munka után Chin és Anker végre elérték a „Farkas állkapcsának” legmagasabb csúcsát. Előttük ez csak hat csapatnak sikerült. „Nem volt fix tervünk, amikor ideértünk” – mondja Chin. „Fel kellett mérnünk a dolgokat, meg akartuk tapasztalni az időt, a távolságokat, fel akartuk mérni a terepet mielőtt döntenénk. Mindenki más stílusban mászik, mindenki másra vágyik, de itt mindenki megtalálta leginkább neki való célt.”
A 24 éves Cummins volt a csapat legtapasztalatlanabb tagja. Ő és Pfaff (36 éves) inkább hegymászó stílusban másztak, a vonulat alacsonyabb csúcsait vették célba.
„Annával megmásztunk egy pár alacsonyabb csúcsot. Király volt, mert nekünk legalább nem volt állandó halálfélelmünk!” – mondja Cummins. „Másztunk és jól éreztük magunkat. Jókat nevettünk, jól szórakoztunk. Kicsit keményebb és lényegesen félelmetesebb volt a fiúkkal mászni. Nekik sokkal több tapasztalatuk van az ilyen terepen, úgyhogy rengeteget tanultam tőlük és sokat tanultam a saját korlátaimról is.”
Ha csak a csúcsok számát nézzük, akkor Honnold és Wright az expedíció legeredményesebb csapata. Ők 13 csúcsot értek el, köztük a Fenrist,a Helt, a Kinntannát, a Midgardot, a Stetindet, és a Holtannát.
„Volt egy pár nagyon veszélyes is köztük.” – mondja Honnold. „Volt olyan pillanat, amikor hálát adtam Istennek azért, hogy jó mászók vagyunk, különben biztos nem jöttünk volna le élve a hegyről!”
Honnold és Wright – mi a sikerük titka?
Az „American Alpine Journal” egyik 1963-ban megjelent cikkében Yvon Chouinard, aki akkoriban még dirtbag mászó volt, később viszont a Patagonia sportmárka alapítója és elnöke lett azt nyilatkozta, hogy a Yosemite Nemzeti Park grántitfalain csiszolódó mászóstílus egyszer még jó szolgálatot tesz majd sokkal magasabb és sokkal távolibb csúcsok meghódításakor is.
„A Yosemite-beli mászás jövőjét nem a Yosemite-ben kell keresnünk, hanem a világ hatalmas gránitfalain” – így hangzott Chouinard próféciába illő mondata.
A két kaliforniai, Honnold és Wright a Yosemite gleccserek-csiszolta gránitfalain tökéletesítette tudását, ahol a gyorsasági mászás az egyik legkedveltebb sport. Az Antarktiszon hamar egyértelművé vált, hogy a Yosemite-stílusú mászás hatalmas előnyhöz juttatja őket.
„Szimultán másztunk, ahányszor csak lehetett. Így mindketten folyamatosan mozogtunk, nem hűlt le a testünk. 5.11-ig szinte mindent szabadon másztunk” – meséli Wright. „Persze hogy voltak pillanatok, amikor ijesztően hideg volt. Ez a világ vége, az ember hamar rájön, hogy milyen kockázatos itt mászni.”
„Alex napjaink legerősebb és legmerészebb mászója” – mondja a csapattársa, Conrad Anker. „Neki nem nagy ügy on-sight, felszerelés nélkül megmászni egy 5.11-es nehézségű utat. Ha ezek ketten nekivágnak, akkor semmi nem állítja meg őket.”
A páros elsőként mászta meg a Kinntannát (2725 m). Végig szimultán haladtak, 30 méterig még biztosítópontot is alig tettek be. Maga a szikla sem volt igazán alkalmas egy jó stand kialakítására.
„Az egyik legrosszabb gránit volt, amit valaha láttam.” – mondja Honnold. „Szinte összemorzsálódott a kezemben. De minden rosszban van valami jó, ha fejen talál egy ilyen szikladarab, akkor egyszerűen darabokra hullik!”
Minden mászás tán hosszú perceket töltöttek azzal, hogy kiszedegessék a ziazsákjukba pergett kődarabokat.
December 13-án Honnold és Wright új utat alapított a Stetind (2588 m) keleti oszlopán. Bár messze nem a Stetind a vonulat legmagasabb hegye, ez az út, amit „Dark Tower”-nek [Sötét Torony] neveztek el talán az egész expedíció legkunsztosabb útja.
„Életemben nem féltem még ennyire elöl mászóként.” – vallotta be Honnold, akiről úgy tartják, hogy nem ismeri a félelmet. „Na jó – mondogattam. Ez nagyon durva!”
Generációk
„Az egyik legjobb az egész expedícióban az volt, hogy olyanok voltunk akár egy nagy család.” – mondja Honnold. „Conrad, olyan volt, mintha az apukánk lenne. Reggel felkelt és kávét készített mindenkinek.”
„A karrierem csúcsán, 34 évesen jártam utoljára a Maud királyné földön.” – mondja Anker. „Alex 33 éves, most van a csúcson. Valahogy jó érzés megosztani a következő generációval a tapasztalataimat. Aztán ott van Sav [Cummins] – 24 éves, csak egy kicsivel idősebb, mint a legkisebb fiam. Öregebb vagyok, mint az apja! Fotós szeretne lenni, mint Jimmy [Chin]. Megható volt figyelni őket, látni, ahogy Jimmy felnő ehhez a mentor szerephez.”
Chin édesapja egy nappal azelőtt hunyt el, hogy elindultak volna az Antarktiszi expedícióra. Le akarta mondani az utat, aztán égis elment. Neki katartikus élmény volt ez az expedíció. „A csúcson egyszerre sírtam örömömben és bánatomban. Sirattam apámat és hálát adtam Conrad barátságáért. Mindent bele kellett adnom és tudom, hogy nem lettem volna képes rá, ha nincs bennem mindaz, amire apám tanított.”
„Amikor Jimmyvel elértük az Ulvetanna csúcsát -34 fok volt és nagyon fújt a szél. A csúcsról láttam a Rakeknivent, a hegyet, amit 21 évvel ezelőtt Alex Lowe társaságában másztam meg. Alex hamvainak egy része most ott volt a zsebemben. Az, hogy Jimmy az Ulvetanna tetején gyászolhatta az édesapját igazán különleges élmény volt. Az egész utazás az volt.”
Anna Pfaff az alaptáborban élvezi a reggeli napsütést
A National Geographic antarktiszi experdíciójáról készült Queen Maud Land című dokumentumnetumfilmet a magyar nézők a Corvin Moziban a Reel Rock 13 Filmfesztiválkeretében néthetik meg.
Antarktisz expedíció: 6 mászó, 17 nap, 15 csúcs
A filmben egy hat elit mászóból álló álomcsapat vág neki a világ egyik utolsó meghódításra váró sziklamászó terepének, az Antarktisz jégbe fagyott tornyainak. Jimmy Chin és Conrad Anker az 1100 méteres Ulvetannán alapít új utat, Savannah Cummins és Anna Pfaff megmássza a Holtannát, míg Alex Honnold és Cedar Wright 13 csúcsnak vág neki a jégmezőn, köztük annak is, amiről Honnold később azt nyilatkozta, hogy ez volt élete legfélelmetesebb kötélhossza. Maud királyné földje – ez a jégbe zárt csodavilág – lenyűgöző, ritkán látott tájak otthona, a film pedig megmutatja, hogy mennyi vér, verejték és elkötelezettség kell ahhoz, ha valaki a világ végén akar mászni.
.png)
Kommentáld!