Évről évre egyre több élőlény kerül a közfigyelem fókuszába, hála azoknak, akik e mozgalmat „az év madara” stb. megnevezéssel külföldön, majd itthon is elindították. Bár az egész a madarakkal kezdődött, később más élőlények is csatlakozhattak hozzájuk. Mindez egyszerre két dolgot is jelez: a védendők számának növekedése mellett a védősereg is növekvőben van. Másként nem is lehet. Az egyre ellenségesebb világban a megmaradást csak a tengernyire duzzadt védősereg garantálhatja. Történeteimet éppen ezért nevelési célzattal, bíztatásként mesélem el: az erkölcsi alapállás élmény-gyökerei ugyanis a gyermekkorban születnek. A régiek tudták ezt, és a mai szülők is gyakorlattá tehetik a régi tudást. Nem utolsó sorban azért, hogy a védők és védettek tábora tovább gyarapodjon.

Egerészölyv

Kiő-t, vagyis az egerészölyvet előbb láttam közvetlen közelről, mintsem, hogy tavaszi nászrepülésére, póznákon pihenő őrállására, vagy portyázó függögetésére felfigyeltem volna. A látott madár halott volt, a vadász, aki kitömetni hozta, egyszerűen csak „sas”-ként emlegette. Nem a kitömetés végett lőtte le, hanem, mert nyulak és fácánok pusztítójának, tehát konkurensnek tekintette. A kitömést vállaló H.J. részéről a vadászt érő bírálat ezúttal ugyan későn érkezett, de a jövőt illetően éppen eléggé időben. Mert – Tisztelt Olvasóm! – most éppen a háború utáni években vagyunk, mindenünkben megfogyatkozva. A kemizált mezőgazdaság úgyszólván még sehol (arvalin, szénkéneg, rézgálic és péti só azért már létezett), pocokegér, hörcsög és ezerféle kártevő viszont mértéktelenül felszaporodva dúlta a termést országszerte. H.J., az iskola természetrajz tanára, ha nem is indulatosan, de kellő hévvel igyekezett megmagyarázni a vadásznak, hogy az ölyvet leterítő lövésével hány mezei kártevőnek biztosította a nyugodalmas életet. Ezáltal pedig családokat, éhező családokat rövidített meg. Egyúttal maga ellen is beszélt, hiszen a preparálással szűkös fizetését egészítette ki. „Inkább fácánt hozott volna, azt bármikor szívesen kitömöm. „Sast” azonban soha többé!” 

Némelyik vadász csak annyit értett meg a dologból, hogy „a sas” kitömetése kerülendő (H.J. a szófogadatlan értetleneket bepanaszolta), ezért a továbbiakban csak titokban kapták puskavégre a „görbecsőrűeket”. Ám végre olyan ember került az erdészetre (egyúttal a vadászok élére), aki megértette az idők szavát. Általa Herman Ottó hasznos és káros madárosztályozásából a ragadozó madarak az „inkább hasznos” kategóriába sorolódtak. Annak meglátása azonban, hogy akár örökre el is tűnhetnek, csak néhány látnok parasztember fejében fordult meg. Nem tudni, hogy ez a sugallat a bibliai példákból, vagy az ősi magyar hitvilág álmokban felvillanó képzeteiből származott-e, de aligha Rachel Carson víziójából. Egyszer, ősz közepén, teliholdas, késő esti kukoricafosztásban magam is hallottam és egy életre megjegyeztem egy jövendölést: az ember előbb-utóbb elsőként az állatokat irtja ki, aztán ő maga következik. A nagy világégés, az atombomba hamufelhő réme akkoriban kivétel nélkül minden emberre ráterült, és különösen az agg bölcseket nyomasztotta-késztette effajta gondolatok megfogalmazására. H.J. és sokan mások azért küzdöttek, hogy nehogy igazuk legyen. Valamikor tehát ekkoriban, az 1950-es évek derekán kezdődött az ölyvek – és úgy általánosságban a ragadozó madarak tényleges védelmezése. A hathatós védelem következménye pedig az lett, hogy napjainkban már az egerészölyv a leggyakoribb ragadozó madár.

Ám vigyázat! Hiába telt el azóta csaknem három generációnyi idő, a „sasvadászok” nem múltak el a világból. Magam is találkoztam már ezt igazoló szomorú bizonyítékkal. Arról nem is beszélve, hogy naponta teremtődnek új veszélyforrások. Túlcivilizált környezetünkben ezért csak a szüntelen odafigyelés, törődés segítheti a megmaradásban annak sérülékeny, érzékeny lakóit. A madármentő állomások és az állatorvosok a megmondhatói, hogy hány áramütött, közlekedési balesetet szenvedett, megmérgeződött vagy mérgezett, sőt meglőtt állat kerül évről évre a szemük elé. Túlélőik jelentős része is mozgás- és szaporodásképtelenné válva. Azoknak hát, akik újra fel akarják támasztani az uralkodói allűrt, a „sasvadászatot”, azt mondom, hátrább az agarakkal! Örüljünk, hogy az ölyvek megszaporodtak: ez is jelez valamit, de semmiképpen sem az újabb irtás startjelét.

Kárász

A kárászok az ősz közeledtéhez és ugyancsak a gyermekkorhoz kötődnek. Természetesen csak az én emlékezetemben.  A Velencei-tó melletti Pákozdon lakó rokonaink ugyanis évről évre szekérderéknyi hallal érkeztek hozzánk szep­temberben. Földműves emberek voltak ugyan, ám egyúttal halászok is: egyik tevékenységükkel támogatták a másikat, de mindegyik által szegényesen éltek. Ám annyira mégsem, hogy ne gondoltak volna másokra, ha bőségesre sikeredett a halfogás. A halakat ajándékba hozták, ott fulladoztak a szekérre feltett szapuló oxigénvesztett vizében. Ám még bírták, hogyne bírták volna, nemegyszer maga a tó is hasonló nélkülözésre késztette őket. Ezen kívül nemigen láttunk halat, ha csak azokat a fenékjáró küllőket nem, amelyeket gombostűből fabrikált horoggal a patakból fogtam ki, és otthon az itatóvályúba helyeztem át. Lett is belőle nemulass, mert sem a tehén, sem a ló nem akart inni a halastó-vályúból. A pákozdi zsákmányban viszont kisebb-nagyobb pontyok, aranyló kárászok, nyálkás-vaskos, zöldarany compók nyüzsögtek leggyakrabban. Egyszer csukát is kaptunk, de azt már holtan, mert elővigyázatosságból nem tették a többiek közé. Mi tagadás: a hirtelenjött nagy halbőség tennivalói közül csak a halhólyagok elpukkasztása érdekelt. Aztán meg napokon át a szálkás halételek kockázatos elfogyasztása. Anyám minden alkalommal jó adag kenyérbelet meg főtt krumplit mellékelt az ebédhez, ha valakinek a szálka megakadt volna a „torkán”. Később, jóval később magam is fogtam kárászt, csak azt nem értettem, hogyan változott át aranyhalból ezüsthallá. Mint kiderült, olyannyira, hogy az „arany” néhány évtized alatt szinte teljesen eltűnt. Avagy eltűnt volna, ha jótét lelkek össze nem fognak az érdekében. De ez már ismerős történet: ezért lett az év hala a kárász. Hála a Vizek Őrének, újra igazi aranyból!

Tavaszi hérics

Tavaszi hérics dolgában sem fordulhatok megbízhatóbb forráshoz, mint a gyermekkorhoz. Nem tudom, tényleg így volt-e, de úgy rémlik, velük, a héricsekkel kapcsolatos egyik legkorábbi botanikai élményem – vagyis „felfedezésem”! Nos, a héricsekkel ötéves koromban találkoztam először az erdőszélen. A dombhátra felkapaszkodó erdő szegélyéhez közel, vele párhuzamosan húzódott a földünk, ahová a borsó vetésekor engem is kihoztak. Unalmamban átbotorkáltam a szomszédos gazos parlagon, és egyszeriben a szám is tátva maradt a meglepetéstől: az erdőszéli mezsgyén száz és száz zöld bokrocskában megannyi aranyló virág pompázott! Akárha tulipánok lettek volna: a virágkelyhek még nem nyíltak ki, ám ragyogva fénylettek a kora délelőtti napsütésben. A csodálkozás perceiből ocsúdva szaladtam a felnőttekhez: nézzétek, nézzétek, vadtulipánok!

Bár erősen kételkedtek, csak a munka végeztével jöttek velem a felfedezést megszemlélni. Hát bizony megint leesett az állam! A tulipánkelyhek helyett immár szélesre tárult sárga tányérkák vakították a napot – és bennünket. Azt, hogy a levelük, viráguk valójában másféle, mint a tulipáné, akkor még nem vettem észre. A felnőttek sem igazán… A sárga virágok nevét viszont a maguk módján tudták. Megelégedtek azzal, hogy kákics. Mert hát minden nagyobbacska sárga virágot kákicsnak hívtak.

Mindez 1949 márciusában, egy emlékezetesen meleg tavaszon történt. Azóta sem szűntem meg a kákics-héricseket csodálni. A felfedezés élménye sem merült feledésbe: valahányszor általam nem ismert virágra bukkantam, szívem emlékezetébe vágott a kora tavaszi héricses erdőszél felzaklató hatása. Mint például a törökországi szellőrózsák megpillantásakor is, de ezt már megírtam.

Nyikoláj Fomin grafikája a zelnicéről: Májusi éj

Mondhatnám, mindebből semmi sem áll a zelnice-fára. Vagy hát a zselnicére, ha valakinek inkább így tetszik. Nekem még így is, hogy: csirjomuha, ahogyan oroszul hívják. Mert, hogy sokkal többen hívják így, oroszul, mint más nyelveken. Ha nem is orosz fa ez, Kamcsatkától az Északi-tenger partjáig leginkább Oroszországban (különösen Dél-Szibériában) találkozhat vele az ember. És az is jelez valamit, hogy 1970 táján róla (vagy hasonló nevű falu-elődjéről) nevezték el Moszkva egyik új kerületét. Arrafelé ez a májusfa: a tavasz érkezésének visszavonhatatlan hírnöke. Nálam is ilyen megbízatású hírnök, csakhogy május helyett még márciusban. Március 15-e környékén minden évben kihajtja a lombját, és április elejére teljesen virágba borul. Amely jelenséget csak a XIX. század tudott volna szavakba formálni. Én inkább csak nézem, bámulom, csodálom az ablakom előtt: én ültettem, én is élvezem legelsőként ajándékait. Bódító illatát, nyári hűvösét-gyümölcsét, őszi okkerjét, kárminját, téli szélborzolását és egész évben madár-rejtegető mutatványait. (Leggyakrabban – persze évszaktól függően – meggyvágók, zöldikék, csicsörkék, füzikék és királykák lakmároznak rajta. Ez utóbbiak a levéltetveket szedegetik.) 

Honnan is lehetne e csodafa máshonnan, mint a gyermekkoromból! Méghozzá abból az időből, amikor a grófi pagony még emlékezett a gazdájára, termetes zelnice-fája pedig a grófkis­asszonyokra, akiknek fehér ruhája nem mert vetekedni a virágba borult tüneménnyel. E fa egyik utódát költöztettem át új házam előterébe, ahol harminc év multával terebélyesre nőtt, sőt, már a viharokkal is összeakaszkodott. Eleinte tízből tízen nem tudták, miféle csodafa ez. Úgy tűnik, sokan még ma sem tudják. Ezért is lett az év fája. Azt vettem észre ugyanakkor, hogy mások is megkedvelték. Egyre több helyen: udvarokban és közterületen látom pompázni, fanyarkodó termésével madarakat kínálgatni. Noha legtöbbször úgy tűnik, nem a hideg klíma térhódítása előtt állunk, a hidegkedvelő zelnice mégis egyre több helyen emlékezetünkbe írja magát. És ez így van rendjén. 

Ájtatos manó

És hát utolsónak maradt egy igazi csodabogár. Mert mi más lehetett volna az ájtatos manó, vagyis az imádkozó sáska, maga előtt tartott, ártatlannak látszó „megtört kezeivel”, amit mégis jobb volt elkerülni, mert szúrt vele, sőt harapott, ha megunta az izgága gyermeki macerálást. Repülni viszont lusta volt, hiába rejtegették pocakos potrohát a zöldes vagy barnás levéleres szárnyak. Ha megnyugodott, csúcsára állított tökéletes egyenlő oldalú háromszög-fejével (és átható zöld szemével) követte az előtte mozgatott kezet, benne a viráglegyet, pillangót, és huss – villámgyorsan lecsapott rá! Segítségemmel napokig meglapult az ablakban díszlő muskátli levelei között, de azt már sohasem tudom meg, anyám akóbolította-e ki onnan, vagy önszántából távozott. Sebaj – a legelő melletti bokros gyepben maradt elég: szeptemberben még az iskolába is bevittünk néhányat. Volt is haddelhadd a lányok körében! A természetrajz tanár azonban elkérte a megkínzottakat, hogy szabadon engedje őket. Előtte azonban – mintegy okulásul – mindent meg kellett tanulnunk a fogólábról meg a sáska-lét téveszméjéről, sőt, még arról is egyet-mást, hogy a potrohos falánk nőstények néha-néha férjurukat is elfogyasztják. Hej, mennyire örültünk, hogy nem születtünk ájtatos manónak! Aztán egyszer csak egy korán érkező estén az „őszibogarak” milliói átvették az uralkodó hangot, és már sehol sem lehetett imádkozó sáskát találni. Csak azokat a fűszálakon hagyott papírszerű csomagolású petecsomókat, amelyekből majd a következő tavasz csalogatja elő az új nemzedéket.

Hát így itatódtam át lépésről lépésre, élményről élményre a természet csodálatával. Vallom, hogy titkait csak az tudja megérteni, segítő kezét hasznossá tenni, aki egy életre eljegyezte magát vele, aki megingathatatlan kapcsolatra lépett az örök, megtartó Természettel. Ehhez a kapcsolatépítéshez, hitvesi hűség kiteljesedéséhez nyújt segítséget az a figyelemfelkeltés, ami egy-egy élőlénytársunkat egész évre az óvó-érdeklődő figyelem középpontjába állítja. Az érintettek nevében köszönet érte! 

/SZilli  István

Természet Világa, 143. évfolyam, 6. szám, 2012. június/