Régi-új társunk a hazában: az aranysakál

Fotó: dreamstime

A mögöttünk álló évszázadokban Európa-szerte tűzzel-vassal irtották a nagyragadozókat. Ezzel párhuzamosan drasztikusan csökkent az élőhelyek nagysága is: feldarabolták az erdőket, szétszabdalták és intenzív mezőgazdasági művelés alá vonták a pusztákat, lecsapolták a mocsárvidékeket. Mindezek miatt a 20. század közepére Magyarország területéről gyakorlatilag teljesen eltűnt a medve, a farkas, a hiúz és az aranysakál. Ez utóbbi utolsó példányát valószínűleg 1942-ben ejtették el, s a veszélyeztetett fajokat felsoroló Vörös Könyv még 1989-ben is a kipusztult fajok közé sorolta.
Ám az 1990-es évek elején fordult a kocka: az aranysakál visszatért! Kezdetben csak kóborló példányait figyelték meg, amelyek a feltételezések szerint a Balkánról érkeztek, ám később már kölyköket nevelő családokat is láttak. Ez a hazánkban őshonos ragadozó jó fél évszázad után újra a magyar fauna tagjává vált.
A ragadozók először Dél-Dunántúlon jelentek meg, de kisvártatva Békésben is megfigyelték őket, a napokban pedig valóságos aranysakál-invázióról számoltak be Veszprém megyében. Az eleinte inkább kíváncsi, hazai közvélemény gyorsan változott, amikor szivárogni kezdtek az első hírek háziállatokra támadó aranysakálokról. A vadászok az apróvadat és az őzeket, vaddisznókat tizedelő sakálfalkákról beszélnek, az állattartók pedig – a jelek szerint okkal – komoly károkozással vádolják őket.

„A felmérések azt mutatják, hogy a sakál folytatja a terjeszkedését az ország területén. Gyakorlatilag a hegyvidéki területek kivételével bárhol lehet számítani a megjelenésére” – világosít fel Lanszki József, a Kaposvári Egyetem Természetvédelmi Tanszékének tudományos főmunkatársa. Az ökológus szerint az aranysakál a Kárpát-medencében őshonos faj, ezért igenis, helye van itt. Hozzátette: ahol stabil a sakál jelenléte, ott a tapasztalatok szerint kevesebb a róka, s bár ezt egzakt eredményekkel még nem tudják alátámasztani, a tendencia mindenképpen jelzésértékű.
„Nem ismerjük a sakál visszatérésének pontos okát. Ám általában a ragadozók jelenlétét és nagyobb állománysűrűségét az illegálisan elhelyezett dögök, a könnyen hozzáférhető szeméttelepek, a területen kint hagyott vadzsigerek és az orvvadászat (amikor nem keresik meg a sebzett vadat) mind elősegítik. Ezekkel többek között az a gond, hogy az egyébként szűkös időszakokban is terített asztalt jelentenek az alkalmazkodóképes, dögevésre is kész ragadozók számára, vagyis nincs, ami korlátozza a létszámukat. Ezeknek a lehetőségeknek a felszámolása a sakálok és általában a ragadozók előfordulási sűrűségét is mérsékli” – magyarázza Lanszki József.
Fontos azonban hozzátenni, hogy a sakálhoz hasonló csúcsragadozók visszatérésének több a pozitív hozadéka, mint az általuk okozott kár. A sakálok ökoszisztéma-szolgáltatása például, hogy az általuk elfogyasztott minden 100 kilogramm táplálékból 77 kiló kisrágcsáló, döntően mezőgazdasági kártevő mezei pocok! Az aranysakál a tavaszi időszakban vaddisznót, méghozzá egyébként is ritkítandó malacot fogyaszt, aminek szintén nem jelentéktelen az erdőgazdasági előnye, nem szólva a mezőgazdasági vadkárok csökkentéséről. Ezen túlmenően a jelenléte nyomán a kisebb testméretű ragadozók sűrűsége is csökken, így azok kevesebb énekesmadarat fogyasztanak.

„Ha egy új, nagytestű ragadozó megjelenik, az ellenállást válthat ki egyes érdekkörökből, de később azért általában kiderül, hogy nem képtelenség az együttélés. Ez történt az ország déli területein, ahol a vadgazdálkodók, ha nem is örülnek a sakál jelenlétének, de mára megismerték a fajt, szabályozzák az állományát, azaz megtanultak együtt élni vele” – vélekedik a kutató, aki ugyanezt javasolja az állattartóknak is: „A legelőn tartott állatállományt őrizni kell, Ehhez nyájőrző kutyára és emberi felügyeletre, védett éjszakázó helyekre van szükség.  Vagyis újra elő kell venni az elfelejtett módszereket!”

Írta: Horváth Árpád