Szomoru ősz volt. A Városliget fáin sárgultak a levelek. A pajkos kis gyereksereget sem vonzották már az elhagyott játszóterek. A madárkák is utrakeltek melegebb tájra.
Csak egy árva kis pintyőke gubbasztott még az egyik fának csupaszodó ágán és olyan bánatos volt szegényke, mintha végzetét sejtette volna. Az ágacska, amelyen gubbasztott, szeliden kérdezte
- Mi bajod van, kis pintyőke, miért vagy oly szomoru? Talán gyengék a szárnyaid és nem birnál társaiddal utrakelni? Avagy párodat siratod, ki nélküled szállott el?
A kis pintyőke bánatosan felelt:
- Nem gyengék a szárnyaim és nem a páromat siratom, hanem a szivem fáj és érzem, hogy meghalok. Mikor még kacagó tavasz volt s a virágok illatozva nyiltak, én is boldog voltam. Ha jött az üde hajnal, harmatban fürödtem s a nap első sugarai száritgatták a tollam. Mire a pajkos kis gyerekek a ligetbe jöttek, én legszebb dalaimmal fogadtam őket. És ők befogadtak engem, ugy bántak vele
m, mintha testvérük volnék. De jött a csunya, sáros ősz s a mamák féltő gonddal óva gyermekeiket a meghüléstől, én egyedül maradtam. Ugy érzem most, hogy szivem széjjelesett és mindegyik gyerek magával vitt egy darabkát.
Ezeket mondva, szivettépő bús dalba kezdett és egy utolsó Istenhozzádot küldve a gyerekekhez, örökre elnémulva, leesett az ágról.
A sárga falevelek hullani kezdtek és
betakargatták őt, hogy pihenhessen csendben.
Kommentáld!