A két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Reményik Sándor egy festményen
Született	Kolozsvár 1890. augusztus 30.
Elhunyt	Kolozsvár 1941. október 24. (51 évesen)
Nemzetisége	magyar
Foglalkozása	költő

Emléktábla szülőházának falán (Minorita utca)

A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia –

1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett.

Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.

A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.

De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma. Ez a Reményik Sándor már a transzszilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai.

A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

• 
• 

  Emléktábla Kolozsváron az evangélikus püspökség udvarán

Pályája

Édesapja neves, vagyonos építészmérnök volt. Reményik Sándor középiskoláit Kolozsváron végezte, itt kezdte jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be. Hivatalt nem vállalt, örökségéből és az irodalmi tevékenységből élt. A költőt a lelkek építészének tartotta. Első kötetei (Mindhalálig, 1918; Végvári versek 1918-1921, 1921). E versei már korán népszerűséget biztosítottak számára. Lírája az 1920-as évekre forrott ki. Ekkorra versei a transzszilvanizmust tükrözik, erőteljesen érződik a költő humanista felfogása.

Alapításától, 1921-től fogva főszerkesztője volt a Pásztortűz folyóiratnak. Versei bővelkednek a természeti képekben, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, felbukkan benne a humor is. Verseiben nagyon fontos szerepet játszik a szimbolizmus. A Gondolatok a költészetről (Arad, 1926) c. tanulmánya a költői hivatás kérdéseit fejtegeti. Költészetét 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjjal, 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el.

Sírja a házsongárdi temetőben

Verseit angol, cseh, francia, lengyel, német, olasz, román, svéd, szlovák és horvát nyelvre fordították le, összes verseit 2005-ben a Luther Kiadó, a Polis Kiadó és a Kálvin Kiadó adta ki két kötetben.

Verseskötetei

• Fagyöngyök (Kolozsvár, 1918.)
• Mindhalálig (Kolozsvár, 1918.)
• Csak így... (Kolozsvár, 1920.) MEK
• Végvári versek (Kolozsvár, 1921.) MEK
• Vadvizek zúgása (Kolozsvár, 1921.)
• A műhelyből (Kolozsvár, 1924.)
• Egy eszme indul (Kolozsvár, 1925.)
• Atlantisz harangoz (Kolozsvár, 1927.)
• Szemben az örökméccsel (Kolozsvár, 1930.)
• Kenyér helyett (Kolozsvár, 1932.)
• Romon virág (Kolozsvár, 1935.)
• Magasfeszültség (Kolozsvár, 1940.)
• Egészen (posztumusz kötet, Kolozsvár, 1942.)