Franciaország egyik legszebb, ám legkevésbé felfedezett tengerparti városkájának, La Rochelle-nek a szívében ülök éppen.

Ugyan már december van, még mindig melegen süt a nap. A kikötőben a sétahajók tömött sorokban ringanak a szemem előtt. A várost őrző két északi tornyot figyelem, ahonnan a legenda szerint 1307-ben, a nagy leszámolás előtt a templomos lovagok titkos társaságának 18 gályából álló flottája elindult a nyílt tenger felé. Soha többet nem látták őket, ahogyan a templomosok kincstárának tartalmát sem, amiből Szép Fülöp az ország anyagi gondjait akarta megoldani a lovagrend felszámolása után.

Franciaország egész múltja és jelene legendákkal, történelemmel, gasztronómiával, művészetekkel van teleszőve, ezeknek egy részét fedezzük ma fel. Mont-Saint-Michel ködbe burkolt várát magunk mögött hagytuk, és az autópályát kikerülve elindulunk Nantes majd La Rochelle felé.

Elmerülve figyelem a kora téli úton mellettem elfutó fákat, székesegyházak, égig érő tornyok, tanyák és apró falvak úsznak el a szemem előtt. Eső kaparászik az ablakon, pillanatok alatt bánatosra fordul az idő.

Nantes vára

Nantes, a Loire torkolatában, Párizstól 380 kilométerre fekvő történelmi kikötő. Első virágzását a középkorban élte, amikor független bretagne-i hercegség fővárosaként, katonai erődként működött. Az igazi aranykora a 18. századra tehető, amikor az ország legfontosabb kikötőjeként bonyolította a gyarmati kereskedelem nagy részét. A hajóik Nyugat-Afrikából fűszerrel, kávéval, cukorral, pamuttal és indigóval megrakottan érkeztek haza. Bár Nantes és Rennes több évszázados rivalizálásából 1956-ban ez utóbbi került ki győztesen, és vált végleg Bretagne hivatalos fővárosává, ennek ellenére Nantes ma is fontos politikai, gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja a régiónak.

Mire megérkezünk, szerencsére az eső is eláll, így elindulok másodmagammal, hogy felfedezzem az óvárost. Szinte senki nincs az utcákon, egy galambokat etető, színes ruhás cigány asszony lép elém a várfal mellől, amint a szerencsétlen sorsú Anna hercegnő kastélyához tartunk. Mosolyogva gesztikulál, magokat és kenyeret nyújt felém, hogy azzal kínáljam én is a madarakat. Tudom, mivel jár ez, a végén 5 eurót kér majd a mutatványért, így huncutul megrázom a fejem, és elsétálok a bástyák felé.

„ Madam! - kiált utánam az asszony, - a vár után ne feledje megnézni a katedrálist se! A szenteltvizet egy igazi kagyló fogja fel. Mártsa bele az ujját, ha belép, nézzen az ég felé a kupolák közé, gondoljon egy szerettére, és kívánja, hogy legyen neki könnyű a föld.”

Sárga levelek hullanak a fáról mindenfelé, ahogy a tél keze erősen megrázza az ágakat a szélben. Az ötszög alakú dombra épült vár előtti járda, és Anna hercegnő szoborruhájának a széle vörösben és sárgában fénylik.  Átsétálok a vizesárok felett átívelő hídon, amit két torony ölel, és belépek a kovácsoltvas kapun az udvarra.

A Nantes középkori jelentőségét bizonyító vár eredetileg a Loire-partján állt, de a meder szabályozása miatt mára a folyó jóval távolabb került tőle. Elődje még a 13. században készült, a ma is álló kastély részeit pedig a 15. században kezdték építeni II. Ferenc bretagne-i herceg megbízásából. Lánya, Anna, a későbbi francia királyné már itt született, és ebben a kastélyban kérte meg kezét XII. Lajos király is. Az épület ma várostörténeti kiállításnak ad otthont, amely hűen mutatja be Nantes fejlődését és növekedését a háborúkon, a hódításokon, a pompás vagy ínséges időkön át.

Mikor újra kiérek a várfalakra, a cigány asszony már eltűnt, csak a madarakat hagyta maga után. Átvágok a pázsiton Bretagne legnagyobb temploma, a fehér tufából készült Szent Péter és Szent Pál katedrális felé.

Meglepő módon a katedrális két, 63 méteres bejárati tornya dísztelen, a kapukat viszont annál gazdagabban ékesítették. Az öthajós templomba lépve azonnal meglátom a szenteltvizet tartó óriási kagylókat, amit a cigány asszony említett. Csendben odalépek az egyikhez, óvatosan megérintem az érdes felületét. Igazi - állapítom meg magamban elismerően, majd ujjaimat a katolikus szokáshoz híven a szenteltvízbe mártom, keresztet vetek, és a 37, 5 méteres belmagasságra nézek. Nagyapámra gondolok, és arra, hogy kettőnk legbecsesebb ünnepe, a karácsony közeleg.

A katedrálisban csend van, tisztán hallatszik a lépéseim alatt recsegő padló, mikor a fekete márványból készült, hófehér szobrokkal övezett remekmű, II. Ferenc és felesége, Foix Margit navarrai királynő sírja felé sétálok. Apró porszemeket verek fel magam előtt, látom őket a színes ablakokon beszűrődő fényben, ahogy a levegőben fogócskáznak a fejem felett.

A síremlék, amit carrarai márványból faragtak, és a francia szobrászművészet egyik leghíresebb darabjaként tartanak számon, a királyi pár idősebb lánya, Anna hercegnő rendelésére készült. A majd' négy méter hosszú téglalap alakú, fekete szarkofágon a fehér királyi pár imára kulcsolt kézzel fekszik. Hiába állok lábujjhegyre, nem látom a szobrokat egészben, csak a halotti párnákat tartó három angyalt. A sírt az erény, a bűn, az erő és a jámborság jelképes alakjai veszik körbe. Odasétálok ez utóbbihoz, ami elöről Anna hercegnőt ábrázolja kezében tükörrel és iránytűvel. A szobor érdekessége, hogy kétarcú. A női alak hátra vetett, dús fonata egy aggastyán szakállában végződik, így ábrázolva a múlt bölcsességet, és a fiatal, életre képes jelent.

Lassan délre jár, az idő egyre enyhébb lesz, az esőfelhők visszahúzódtak valahová a tenger felé, kék eget és bárányfelhőket hagyva maguk után. Bár még elsétálgatnék Nantes híres szülöttének, Jule Vernenek az emlékházában, a város sárga leveles utcácskáin, vagy Rubens és Monet képeit is kiállító szépművészeti múzeumának folyosóin, de ha még látni akarjuk a naplementében fürdő tornyokat La Rochelle öblében, ideje elindulni a kikötőváros felé.

A kitűnő fekvésű, védett atlanti parti település hosszú történelmi múlttal rendelkezik. Válságok és krízisek, fellendülések és növekedések váltották egymást az évszázadok során – a függetlenségre törekvő városkának így mindenből kijutott. Ma Charente-Maritime régió székhelye, fontos kikötő és vitorlás központ, aminek gazdasága az idegenforgalom mellett hajó- és vagongyáron, vegyipari üzemeken nyugszik.

Mire odaérünk, a város a turisták nyüzsgésétől, osztrigát áruló halászok kiáltásaitól, és a hajókürtöktől hangos. Bár még csak az óváros szegletének 18. századi, szürke köves, itt-ott favázas házai között haladok, labirintusos árkádok alatt kacskaringózok, de már ereimben érzem a kikötő vidám lüktetését. Sült gesztenye és frissen fogott hal illatát hozza az enyhe, kora délutáni szél, nevető gyerekek vágnak át előttem az úton. Még ötven méter, és kiérek a főtérre.

La Rochelle

Sok-sok kávéház, ahol sálba tekert elegáns nők kavargatják a forró italukat a quai Duperré bevásárló utcáin kifeszített napernyők alatt. Karácsonyi harangok csilingelnek, az égőket már világítanak és még az osztrigát áruló fiatal lány bódéján is aranyszálak csüngnek. Úgy tartják, Franciaországban az is megkóstolja ezt a csemegét, aki egyébként nem elkötelezett híve a tenger gyümölcseinek. Az egyik árustól 2 és fél euróért én is beszerzek hat darab osztrigát meg egy kis citromot, és a zsákmánnyal a kezemben nyakamba veszem a várost.

La Rochelle csodás magabiztossággal viseli el a folyton változó történelmi időket, a kikötőtől északra fekvő két védőbástya ugyanúgy őrzi a város nyugalmát, mint évszázadokkal ezelőtt. Megállok a Láncos Torony lábánál, tetején a francia lobogót erősen tépi a szél. Nevét arról a méretes vasláncról kapta, amelyet innen vezettek át esténként a szemben levő toronyhoz, a Szent Miklóshoz, így zárva el a kikötő bejáratát a betolakodóktól. A lépcsőjén felkapaszkodva a macskaköves út a Lámpás Torony felé vezet. A 17-19. században börtönnek használt épület vastag falaiba a megkínzott és láncra vert rabok vésték a nevüket, ezek még most láthatóak. Néhány turista sétál el mellettem, németül beszélgetnek, és lefényképezik, ahogy a lemenni készülő nap lassan kiszínezi a házfalakat és az óvárost.

Az, hogy La Rochelle olyan tudott maradni, amilyennek évszázadokkal ezelőtt megalkották, az nagyban köszönhető az 1970-es évek akkori polgármesterének, aki a nagy felháborodás ellenére megakadályozta, hogy az óváros a kapzsi fejlesztők karmaiban végezze, és szó szerint mindent megtett a történelmi központ megőrzéséért. La Rochelle legszebb részeiről kitiltotta az autós forgalmat, átadta az utcákat a gyalogosoknak, a kézműves boltoknak, éttermeknek és hangulatos kávézóknak is. Ennek köszönheti például a megmenekülést nem csak a rue Fromentin sarkán lévő 17. században itt élt orvos méregdrága Hippokratész és Galen szobrokkal díszített háza, de a La Ville en Bois történelmi negyede is, mely a város tengerész múltjára emlékeztet. Egykor itt zajlott a gyarmatokról hozott áruk eladása, és itt sorakoztak a hajójavító mesterek műhelyei is.

Miután körbesétáltam a kikötőt, felbaktatok a fehér árbocos mólóra, és leülök egy magányos padra a hajók közé. A lemenő napot erőteljesen veri vissza a csendesen hullámzó tenger, rózsaszínű leplet dobnak a sugarak a tornyok és a házak felé. Hallgatom a város édes duruzsolását, és elmerülök a nyüzsgésében anélkül, hogy bármire is gondolnék.

Hirtelen zsákmányra váró sirályok jelennek meg mellettem, ahogy az osztrigákkal megrakott zacskót felfedezik mellettem.

Bár a hagyományos osztrigahalászat ma már csak Észak-Amerika bizonyos pontjain lehetséges nagyobb mértékben. A franciák, Európa osztriganagyhatalmaként, ma már medencékben tenyésztik a kagylókat, és az a tengeri csemege, amit kezdetben csak az előkelő réteg fogyasztott már nem csak az úri közönség kiváltsága, de a francia partoknál élő szegényebbek számára is fontos táplálékot jelentett.

Kiveszek egy osztrigát a zacskómból. A laposabbik oldalával felfelé tartva a zsebkésemmel óvatosan beszúrok a két héj közé, és átvágom az összetartó záróizmot. Szétnyitom, egy kis citromot csepegtetek rá, majd miután késsel fellazítottam, a számba teszem. Az íze olyan, mintha egy darab tengert nyeltem volna le.