Sárközi György (Budapest, 1899. január 22. - Balf, 1945. március 8.) magyar költő, prózaíró, folyóiratszerkesztő, műfordító.

Vasúti kistisztviselő fia.

Iskoláit Vácon és Budapesten végezte.

1917-ben fedezte fel Osvát Ernő. 1918-ban fél évig volt hallgatója a főváros jogi karának. 21 éves korában (1920) lektorként került az Athenaeum Könyvkiadóhoz, ahol igazán az irodalom kellős közepében élhetett.

Első kötete 1926-ban jelent meg Angyalok harca címmel. Már ez időben a legjobb barátai voltak Szabó Lőrinc és Németh László, akiknek intellektuális izgalma meg is zavarja harmonikus világképét. Következő kötetének verseiben már nyomon követhetjük lelki válságát, erre vall a könyv címe is: Váltott lélekkel.

1927-ben részt vett a Pandora szerkesztésében.

1935-1938 között a Válasz című folyóirat szerkesztője volt.

1936-ban megindította a "Magyarország felfedezése" című irodalmi szociográfus sorozatot.

Még ebben az évben feleségül vette Molnár Mártát, Molnár Ferenc lányát. 1937-ben a Márciusi Front egyik vezetője volt.

1938-ban a Frontnak a Válaszban közölt felhívása miatt bíróság elé állították. 1939-ben egy ideig a Kelet Népe munkájában vett részt.

1944-ben tüdőszanatóriumban kezelték, majd ugyanebben az évben munkaszolgálatra hurcolták.

1945. március 8-án végelgyengülésben halt meg Balfon.

Sárközi György :

A szeretet himnusza

Testvérem,

Ki az északi sark fényes üveghegyei közt botorkálsz

S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,

S te másik,

Sötét, elepedt utasa a szörnyűszelű, szikkadt Szaharának,

Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,

S te szintén,

Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,

Ki eget fúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,

S te is, ki

Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel

S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,

S ti, mind, mind,

Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,

Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek

egymást!

Nézzétek:

Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!

S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!

Halljátok:

Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!

Hirtelen,

Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,

A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -

Testvérek!

Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,

Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.

Ha majdan

Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld

Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,

Egy árva

Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe

Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!